„Nincs agy, nincs probléma” – szól a bölcs mondás, ám a Postal-csávó sajnos rendelkezik a központi idegrendszert megkoronázó szürkeállománnyal, és bizony rengeteg problémája van vele. Vagyishogy csak az van vele. Ahogyan minden valószínűség szerint az újonnan kiszervezett Postal-játék alkotóinak fejében sincsen minden rendben. Legutóbb, mikor ilyesmi történt (mármint kiszervezés), akkor a rajongók körében gyűlölt, de még az eredeti fejlesztő Running With Scissors által is kitagadott Postal 3 született meg. Most viszont rövid időn belül a második Postal-játéknak örülhetünk, hiszen a korai hozzáférésből nemrég kilépett Postal 4 után most a Hyperstrange által megálmodott Postal: Brain Damaged borzolja a kedélyeket, és lépi át a jóízlés határait.

Utazás a koponyám körül

A történet – már amennyiben annak lehet ezt nevezni – annyiban kimerül, hogy főhősünk álomba szenderül a lakókocsijában, mi pedig betekinthetünk a fejébe. Ami pedig ott zajlik, az minden, csak nem hétköznapi. Az álomvilág szürrealitása keveredik Postal-csávó hétköznapi vágyaival, melyek elég egyszerűek: a tévé, egy nyugis kullantás, és egy Elon Musk Leon Dusktól szerzett autogram körül forognak éppen. Az ezekhez igazodó három fejezet tizenöt plusz kettő pályáján át tartó pszichedelikus őrület pedig rémálomhoz méltón bővelkedik a valóságot képtelen geometriával ötvöző tájakban. És olyan ellenfelekben, melyek kiötléséhez a kelleténél ki tudja mennyivel több „gyógypipát” fogyaszthattak el az alkotók. Némi átfedéssel ugyan, de mindhárom fejezetben újabb galerihez van szerencsénk: a fekáliát dobáló, propelleres sisakban röpködő zsírgéptől kezdve a bezombult, 5G-torony irányította oltottakon át a gyíkembereken és az illuminátuson keresztül egészen a halálcsillagnak öltözött rajongókig. És ezzel még csak a felszínt kapargattuk, bár a mennyiséget kevésbé jellemzi a minőség, elvégre kiszámíthatók és igazi kihívást nem jelentenek, még nagyobb tömegben sem.

Ebben szerepe van hasonlóan agyament fegyverarzenálunknak is, mellyel kapcsolatban csak azt nem tudom eldönteni, hogy a szivárványszín dildót lövő hosszúíj, vagy az inverzre kapcsolt macskavető-porszívó az igazi ékköve. De van itt a Doom Eternaltól kölcsönzött kampós sörétes is, mellyel ahhoz hasonló módon ránthatjuk magunkat közel ellenfeleinkhez és győzhetünk le hatalmas mélységeket, sőt még a koronavírus elleni harcban is hasznunkra lesz. Igen, jól olvastátok – a második fejezet főellensége a nagy, csúnya ’Rona. Kreativitásban tehát nincs hiány, még ha ez a kreativitás jobbára alpári, ízléstelen és/vagy altesti „humorba” áztatott popkulturális utalásokban, beszólásokban és újrakevert mémekben ki is merül. Na, jó, néha egy-egy pályaszakasz egészen ötletesre sikerült, de nagyjából egy kezemen meg tudom számolni ezeket a részeket.

Agyam eldobom

Mindezt az agymenést pedig régivágásúnak aposztrofált megjelenéssel öntik nyakon, ami szokás szerint rommá pixelesített textúrákat és alacsony poligonszámot jelent. Ezzel önmagában nincs baj, mert van, aki szereti, van, aki ki nem állhatja, de itt csak rátesz egy lapáttal a látottakra, melyeket így kicsit nehéz értelmezni a Postal vonatkozásában. Ha nem lenne az öncélú, izzadságszagúan mindenkit sértegetni akaró „humor”, és a mindent végtelen és embertelen hosszú sugárban összehugyozó (szó szerint, mivel több ponton is bizonyos dolgok levizelése a továbbjutás kulcsa) Postal-csávó – akinek a hangját ezúttal a Postal 3-ból ismerős Corey Cruise adja – akkor lehetne egy egészen más játék, más néven, és fel sem tűnne a dolog.

Mondom ezt úgy, hogy személy szerint a kelleténél több időt (többet, mint amit kezelőorvosom vagy gyógyszerészem bármilyen körülmények között ajánlana) töltöttem életem folyamán a Postal-sorozattal, ami a maga bárgyú, idióta módján elszórakoztatott. Sőt, minden kritikám ellenére a Postal: Brain Damaged is kikapcsolt arra a pár órára, ameddig tartott – a pályánként több száz ellenfél bedarálása „hard” fokozaton komolyabb fennakadás nélkül, darabonként valamivel kevesebb, mint fél órát tett ki, ami összességében azért karcsú. Persze, neki lehet futni többször is, például az időrekord felállításával, de akit ez mozgat, az minden titok és cucc felkutatása mellett a leaderboardra is felkapaszkodhat, már ha ez a fétise.

A Postal-örökség kényszerű továbbvitele kettős: ahány ponton hátráltatja a Brain Damagedet, annyi ponton a hasznára is válik. Az amúgy jó ötletekkel és kreatív megoldásokkal tűzdelt játék erősen középszerű játékélményét egyrészt elfedi a teljes elmebaj, másrészt viszont egy eleve szűk réteget szólít meg. Akit megszólít, annak persze egyértelmű volt eddig is, hogy a Postal alkotóinak nincs ki a négy kereke, de hogy még másodkézből is egy ilyen agymenés szülessen, az már sok a jóból. Már ha az ember a „jó” alatt a teljes ízlésficamot érti, és egy olyan játékmenetet, amihez aztán tényleg nem sok ész kell. De mint tudjuk: nincs agy, nincs probléma.