Tesztek

A The Witcher 3 megjelenésekor a játék még nem volt a helyzet magaslatán, de végül a Blood & Wine kiegészítővel minden a helyére került és egy díjnyertes klasszikussá vált – ehhez hasonló utat járhat be a Cyberpunk 2077 is.

Be kell, hogy valljak valamit. A Witcher 3-mal töltött több mint 100 órám alatt egyetlen Gwent küldetésbe sem kezdtem bele. Ez is olyan a játékhoz keveset hozzáadó adalék lesz, mint a kockapóker meg a szkander - gondoltam, majd jött a Thronebreaker, és elkezdett megtetszeni.

Ríviai Geralt története lehet, hogy véget ért, de a Witcher világa sokkal gazdagabb egy kósza professzionális szörnyvadásznál. Ezt pedig nemcsak Andrzej Sapkowski könyvei, de a Thronebreaker is bizonyítja, ami a Witcher-univerzum egy új történetét meséli el.

Forradalmi technikai ötletekkel, de a már szó szerint unalomig ismert játékmenettel tért vissza a Mario Party, ami igazából csak a címében szuper: nem ez lesz az az epizód, amely megreformálja a sorozatot, vagy amiért milliók fognak Switchért rohanni a boltokba.

A The Witcher legutóbbi két epizódjának egykori fejlesztői úgy gondolták, tapasztalatukat egy független gyártású posztapokaliptikus szerepjátékban kamatoztatják. Ez a Seven: The Days Long Gone, mely súlyos hibái nélkül egy remek játék is lehetne.

Az újra kiadott játékok többségében olyanok, amiket nagy valószínűséggel sosem fogunk még egyszer végigjátszani, ám ezeket mégis jó érzés bezsákolni azért, hogy ott legyenek a polcunkon vagy a könyvtárunkban. A Skyrim SE is ilyen, amit egyszer betöltünk, hümmögünk egy keveset, aztán megyünk vissza witcherezni.

Tavaly jött, látott és győzött az alaphangon is monumentális Witcher 3, amelyhez megérkezett a második és egyben utolsó kiegészítő, a beszédes című Blood and Wine. Vér áztatja Toussaint borvidékét, ahol egy rejtélyes gyilkos szedi áldozatait, míg a vaják közbe nem lép.

Bár a CD Projekt RED kezdetben még azt mondta, fizetős bővítmény nem készül a Witcherhez, a valóság és az ideák végül összecsaptak egymással, és az előbbi nyert − de emiatt nemhogy nem kell sajnálkoznunk, hanem inkább örülhetünk a folytatásnak.

Amennyiben a hype-nak lenne mértékegysége, az 2015-ben mindenképp egy egységnyi GTA V vagy Witcher 3 lenne: rég volt olyan esztendő, mikor szó szerint alig pár hét távolságra, ráadásul tavasszal jelent meg két monumentális, valami furcsa véletlen folytán sandbox játék, pláne olyan minőségű, mint amit a nyugati és a keleti csapat hozott össze. Mert ahogy a GTA V újraírt mindent, amit az akciójátékokról eddig tudtunk, úgy forgatja fel fenekestül a szerepjátékok műfaját a Witcher 3.

Ha volt olyan ember a földön, aki a Witcher: Battle Arena bejelentését kitörő lelkesedéssel fogadta, az elég jól titkolta a dolgot, és azt se mondhatni, hogy a bétaváltozat hatalmas hullámokat csapott. De tényleg ennyire ördögtől való ötlet egy Witcher-MOBA?

Elméletileg májusban jön a közép-európai játékfejlesztés zászlóshajójának harmadik része. A Witcher: The Wild Hunt nyitott világú, történetközpontú, zseniális grafikájú valami lesz – vagyis pont ellenkezője a most megjelent witcheres játéknak.

Ami az elődnél nem sikerült, azt most maradéktalanul pótolja a CD Projekt. Régi vágy teljesül a konzolos Witcher megjelenésével, ráadásul olyan minőségi újrakiadásról van szó, amelynek minden fejlesztő számára a legkiválóbb példaként kellene megmaradnia!

Szexszel mindent el lehet adni, azonban a sikerhez több kell. A lengyel recept szerint a meztelen csajok mellé kell még vér, erőszak, fajgyűlölet, és ha van rá lehetőség, koronás fejek is a porba hullhatnak: ezt egybeöntve ugyanis olyan történet kerekedik, hogy még a legelszántabb kritikusok sem találhatnak fogást rajta.

A Lengyelországban forgalmazóként már sikeres CD Projekt házi fejlesztőcsapata, a CD Projekt Red első játékát nemzetközi szinten is hatalmas várakozás előzte meg. A szaksajtó tűkön ülve várta, hogy mi lesz a ritmus alapú harcrendszerből és a döntés-orientált történetből nagy szavak, szép álmok és a meglepetés: a lengyeleknek megint sikerült.