Tehát kedves dohányosok, most kaptok a pofátokra. Így igazságos, bár az előző írásom olvasói sem mutattak sok empátiát irányotokban, kivéve CheAttilát, dehát ő mindenkit szeret. Nem is vártam mást, hisz az oldalt olvasók 99.9%-a nem dohányzik, de nem is én lennék, ha nem kötnék bele az egész PGO-ba. Thehát a bagó. Érdekes, hogy amekkora divat volt, és amennyire menő volt úgy kb. 20 éve a dohányzás, most annyira nem az. A fiatalabbak, és az idősebbek közül egyre többen elutasítják a blázt, köszönhetően a médiának, és a nyugatról beáramló újfajta trendeknek. Szegény cigisekre rájár a rúd, pedig szinte senki nem azért szokott rá, mert egyik nap gondolt egyet. Mindenkinél van valami kiváltó ok, ami arra készteti, hogy a szájába vegye a szivacsot.

Én sem vagyok ez alól kivétel, nekem is az "életem" függött attól, hogy rágyújtsak-e, vagy ne? Történt ugyanis, hogy 1988-ban, nyolcadik osztályos koromban elkezdtem a lázadó korszakomat élni. Ez abból állt, hogy a bátyám MK24-es magnóján Heavy Metal-t hallgattam, és ujjatlan metálos pólókat hordtam, amikben roppant előnyösen hatott a 14-es csőkarom. Természetesen volt az osztályban metálos banda, és én közéjük akartam tartozni, mégha meg is kell ölnöm érte valakit, mondjuk a kémiatanárt. Tehát a délutánjaimat kezdtem a focipálya melletti padoknál tölteni, ahol mnden délután ment a zúzás, hömpölygött a füst, és patakokban folyt a csúnyaüveges fémkupakos nagyonminőségi Kövidinka című asztali fehérbor.

A bajok ezután kezdődtek. Az idősebb "rockerek" nehezményezni kezdték, hogy a körbekínált cigarettát folyton visszautasítom, és nálam pedig sosincs. Osztálytársam ugyan védelmemre kelt: "ő nem cigizik" címszó alatt, de ez senkit nem hatott meg. Ha metálos akarok lenni, cigiznem kell, slussz! Na öleldmeg

Tényleg nem akartam, de értsétek meg, nem tehettem mást...körülöttem elsős szakmunkás rockerek álltak cigivel a szájukban, az osztálytársaim hátrébb húzódtak, a beborult égboltot egy hatalmas villám hasította ketté....

Szóval rágyújtottam na. Emlékszem, egy mentolos Holta volt, aki elvette tüdőm szüzességét, és arra is, hogy néhány slukk után végighánytam az egész udvart. Az általános iskola végéig azért még járogattam a metálos bandával ide - oda, és szépen rászoktam a bagóra, persze csak lightosan. Mindig volt nálam gömbrágó, vagy valami más, ínségesebb időkben fogkrémet hordtam magamnál, nehogy itthon megérezzék a cigit. Suli után jött a sorkatonai szolgálat, ahol szinte lételemévé vált a bagó az embernek, sőt még ki is egészült a kávéval, később az alkohollal. micsoda szép idők voltak, a felére nem is emlékszem.

Melóban is kénytelen voltam cigizni, ha a többiek kimentek a folyosóra rágyújtani, nekem kellett befejezni a félbehagyott munkákat, vagy csak úgy unalomból takarítani. Na azt már nem, irány a folyosó, és a tüdőrák. A fordulópont akkor következett be, amikor megismertem a feleségemet. Ő pjúr nemdohányzó, mint ahogy a családja többi tagja is, kivéve apósomat, aki teljes elnyomásban él, és csak a garázsban dohányzik. Tehát mostmár 5 éve én sem szívom. Azóta zavar ha az utcán az előttem haladó cigizik, nem bírom a kocsmák levegőjét, és kemény dolgokat mondok a liftből kilépő bagófüstöt eregető szomszédnak.

A nemdohányzás káros az egészségemre, de mostmár így halok meg. Valamikor...