Azóta is sokat jár a fejemben a horror zsáner átalakulása. Manapság a AAA-kategóriás játékok nem mernek ijesztőek vagy összetettek lenni. Kényelmes keretek között mozognak, épp csak annyira félelmetesek, mint egy nyári popcorn-slasher, míg a valódi rettegést a független fejlesztőkre hagyják. Jó példa erre az Amnesia; életemben nem üvöltöttem fel játék miatt korábban, de a The Dark Descent egyik jelenete szó szerint pánikba ejtett – alig várom az A Machine for Pigst! A Frictional Gamesnek egy rakás követője akadt, idén jelenik meg többek közt az elmegyógyintézetben játszódó Outlast, a nemrég bejelentett, lovecrafti The Vanishing of Ethan Carter, a Slender: The Arrival és még sorolhatnánk. De teljes áru, komoly háttér-finanszírozású projekt egy darab sincs, ami meg mégis, az úgy jár, mint a Dead Space, azaz shooter lesz belőle, szörnyekkel meg zombikkal.
Ez persze érthető valahol, hisz a kiadók pénzt akarnak látni, nem kultjátékokat, amiket a magazin felpontoznak, a rajongók imádnak, de jó, ha százezret elszórnak belőlük. Ha egy játék 60 dollárt kóstál, akkor a fejlesztés milliókba került, azaz milliós eladásokat is kell produkálnia. A Dead Space erre kifejezetten jó példa. Az első részből annak idején még egy milliósem fogyott, a Dead Space 2-t csoda, hogy boltokba engedte az EA. Ezért került bele multiplayer, ugyebár. Majd amikor kijött a játék és elment belőle kétmillió darab, a kiadó húzta a száját, mert többet szeretett volna eladni (John Riccitiello szavaiból az következik, hogy kb. ötöt). Lehet-e így harmadik rész? Persze, de csak akkor, ha nem lesz olyan ijesztő, és ha kerül bele kooperatív mód, hogy többen vegyék meg. Ez van, pénz beszél, kutya ugat.
Ugyanez a trend figyelhető meg a Resident Evil- és a Silent Hill-sorozatoknál is. Előbbi széria legjobb részeinek a másodikat és a negyediket tartják – előbbit azért, mert egyszerre volt tradicionális és újító szellemű, utóbbit pedig azért, mert nem ragaszkodott a harmadik részig használt recepthez. A Resident Evil 4 egy nagyon jó akció-horror, de a hangsúly most az akció szón van. A lassú félelemkeltés az újabb játékos-generációknak már nem volt elég, ők sok vért, pörgős lövöldözést és változatos helyszíneket akartak. Nos, megkapták. Félreértés ne essék, imádtam a Resident Evil 4-et. De a sorozat azóta is lejtmenetben van. Az ötödik felvonást is szerettem, tetszett, hogy elhagytuk Európát és Amerikát, ugyanakkor a végére hosszú és kínos hentelésbe torkollott, amit a Resident Evil 6 megfejelt egy újabb adag, tragikus darálással. Utoljára a 3DS-exkluzív Revelations volt igazán jó RES-játék, jó hír, hogy májusban PC-re is kiadják, bár tartok tőle, hogy a becélzott, kis híján teljes ár elijeszti majd a vásárlókat, és a kritikusok sem fogadják majd tárt karokkal a Nintendo kézi konzoljáról származó, darabos irányítást és kopottas grafikát. A Silent Hill meg, nos… egyszerűen halott, mondom ezt úgy, hogy a Downpourral elszórakoztam, még mielőtt tudtam, hogy megbukik.
Mit tehet tehát a hozzám hasonló, egyszeri horrorjáték-megszállott? Maximum annyit, hogy várja az indie-remekműveket, s közben átkozza a világot. Holott valahol érthető, miért változott meg ennyire a horrorjátékok kultúrája. Eleve egy nem túl régi zsánerről van szó, hisz bár lehet példálózni a Sweet Home-mal és az Alone in the Darkkal, a túlélő-horrorok felemelkedését az 1996-os, playstationös Resident Eviltől számítjuk. Ez pedig még nem volt húsz éve! Azaz egyszerűen nem jutott idő a stílusnak a kiforrásra, a játékosok pedig, akik beleszerettek, túl gyorsan „nőttek fel” és tapasztalták meg, hogy egy 20 órás rettenet-eposz időigényes és fárasztó, ha az ember egy délutáni, gyors menetre vágyik a tévé előtt. Mivel pedig egy rohanó világban élünk, az olyan időhúzó mechanizmusok, mint a logikai feladványok vagy a gyors halál, eltűntek. A mai játékosoknak túl lassú egy Silent Hill 2. Nekünk pedig, oldschool majmoknak, ott van a sok független horror, melyekkel végül is nem járunk rosszul. Előre be kell készítenem a nitroglicerint, hogy legyen mivel kezelnem a szívem, ha kijön a fent felsorolt pár alkotás.
