Ritkán látni egy olyan sorozatot, mint a Supernatural mely viszonylag kis költségvetéssel, nagy nevek nélkül képes évadról évadra -- kis botlások mellett, persze -- folyamatosan emelni a színvonalat, miközben egy összefüggő, évadokon átívelő sztorit mesél el. Az egyszerű kezdés óta mikor csak egy átlagosnál valamivel erősebb démon állta Sam és Dean útján idén eljutottunk oda, hogy a fiúknak nem egyebet kell megállítaniuk mint az apokalipszist, az amúgy sem egyszerű feladatot pedig még pluszba nehezíti a rájuk kiosztott szerep. Sam Lucifer ideális porhüvelye, Dean pedig Mihály arkangyalé.
„Such anger, young Skywalker.” - Lucifer
Az évad meghatározó témája a szabad akarat volt, hiszen a testvérek mindent megpróbáltak, annak érdekében, hogy ne az elrendeltettetek szerint történjenek meg a dolgok, ám ne feledkezzünk meg arról, hogy a mennyország erői és maga az ördög is azon van, hogy minden a terv szerint haladjon. Éppen ezért az epizódokat a kilátástalanság és a sikertelen tervek miatt az egyre nagyobb kétségbeesés hatja át. Ezenfelül a korábbiaknál valamivel nagyobb hangsúlyt kapott a családi dráma, hiszen Dean az előző évadban történtek után már abszolút nem bízik kistestvérében, de ugyanakkor kész bármire, hogy megvédje, Sam pedig folyamatosan küzd a bátya bizalmáért, ám az ideje folytán van, hiszen minden valószínűség szerint nem fogja túlélni a közelgő csatát. Különösen érdekes tehát a kettejük kapcsolata.
„I suggest we imbibe copious quantities of alcohol and just wait for the inevitable blast wave.” - Castiel
Öt év után ahogy az elvárható mind Jensen Ackles, mind Jared Padalecki, csuklás nélkül hozta a kötelezőt, de ugyanezt mondhatjuk a Castielt megformáló Misha Collinsról és Bobbyról vagyis Jim Beaverről. Az évad sztárja azonban mégis a Lucifert megtestesítő Mark Pellegrino volt. Pellegrino a Lost nézők számára már jól ismert figura, hiszen ő játssza A sziget enigmatikus őrzőjét, Jacobot, a Supnatban azonban csak idén jelent meg, ám rögtön a kedvencemmé vált. Egy velejéig gonosz, de kedvelhető ördögöt láthattunk a képében, de ez is volt a cél. A sorozat rendezője és kitalálója, Eric Kripke egy szimpatikus, de egyben ijesztő sátánt (az első rész címe is erre utal -- Sympathy for the Devil) akart, Pellegrino pedig kitűnően választás volt erre a célra. Az a nyugodt, magabiztos, „tudom, hogy jobb vagyok nálad” ábrázat abban a tudatban mire képes kissé ijesztő tud lenni.
„So, what's it all add up to? It's hard to say. But me, I'd say this was a test... For Sam and Dean. And I think they did all right.” - Chuck
Az egyébként kitűnő, fordulatos és a maga módján epikus évaddal csak egy problémám van, ami talán furcsán fog hangzani a fentiek tükrében, de jobban örültem volna ha itt vége lett volna a szériának. A végső gonosz, az ördög legyőzése után már nincs hova tovább, és attól tartók a szeptemberben startoló hatodik évad -- főleg úgy hogy Kripke már csak részben van jelen -- csak egy izzadságszagú próbálkozás lesz arra, hogy megközelítsék a régi önmagukat, valahogy úgy mint a Scrubs 9. évada. De ennek ellenére is nézni fogom, mert bízok abban, hogy az írók kitalálnak egy érdekes, új történeti szálat ami csillapítani tudja a misztikum étvágyamat, ám akárhány évad lesz is még az a Supernatural amit megszerettem a Swan Songgal véget ért.
Csak az gond, hogy nem tudom elképzelni az életemet Odaát nélkül
Nekem kell új évad, csak hát én is attól félek, hogy Kripke nélkül nos hát... értitek ugye?
És akkor egy utolsó kérdés, de aki nem nézte végig ne olvassa el, lehet lelövöm a poént..
Chuck az Isten? (szószerinti)