Ritkán látni egy olyan sorozatot, mint a Supernatural mely viszonylag kis költségvetéssel, nagy nevek nélkül képes évadról évadra -- kis botlások mellett, persze -- folyamatosan emelni a színvonalat, miközben egy összefüggő, évadokon átívelő sztorit mesél el. Az egyszerű kezdés óta mikor csak egy átlagosnál valamivel erősebb démon állta Sam és Dean útján idén eljutottunk oda, hogy a fiúknak nem egyebet kell megállítaniuk mint az apokalipszist, az amúgy sem egyszerű feladatot pedig még pluszba nehezíti a rájuk kiosztott szerep. Sam Lucifer ideális porhüvelye, Dean pedig Mihály arkangyalé.

„Such anger, young Skywalker.” - Lucifer

Az évad meghatározó témája a szabad akarat volt, hiszen a testvérek mindent megpróbáltak, annak érdekében, hogy ne az elrendeltettetek szerint történjenek meg a dolgok, ám ne feledkezzünk meg arról, hogy a mennyország erői és maga az ördög is azon van, hogy minden a terv szerint haladjon. Éppen ezért az epizódokat a kilátástalanság és a sikertelen tervek miatt az egyre nagyobb kétségbeesés hatja át. Ezenfelül a korábbiaknál valamivel nagyobb hangsúlyt kapott a családi dráma, hiszen Dean az előző évadban történtek után már abszolút nem bízik kistestvérében, de ugyanakkor kész bármire, hogy megvédje, Sam pedig folyamatosan küzd a bátya bizalmáért, ám az ideje folytán van, hiszen minden valószínűség szerint nem fogja túlélni a közelgő csatát. Különösen érdekes tehát a kettejük kapcsolata.

„I suggest we imbibe copious quantities of alcohol and just wait for the inevitable blast wave.” - Castiel

Öt év után ahogy az elvárható mind Jensen Ackles, mind Jared Padalecki, csuklás nélkül hozta a kötelezőt, de ugyanezt mondhatjuk a Castielt megformáló Misha Collinsról és Bobbyról vagyis Jim Beaverről. Az évad sztárja azonban mégis a Lucifert megtestesítő Mark Pellegrino volt. Pellegrino a Lost nézők számára már jól ismert figura, hiszen ő játssza A sziget enigmatikus őrzőjét, Jacobot, a Supnatban azonban csak idén jelent meg, ám rögtön a kedvencemmé vált. Egy velejéig gonosz, de kedvelhető ördögöt láthattunk a képében, de ez is volt a cél. A sorozat rendezője és kitalálója, Eric Kripke egy szimpatikus, de egyben ijesztő sátánt (az első rész címe is erre utal -- Sympathy for the Devil) akart, Pellegrino pedig kitűnően választás volt erre a célra. Az a nyugodt, magabiztos, „tudom, hogy jobb vagyok nálad” ábrázat abban a tudatban mire képes kissé ijesztő tud lenni.

„So, what's it all add up to? It's hard to say. But me, I'd say this was a test... For Sam and Dean. And I think they did all right.” - Chuck

Az egyébként kitűnő, fordulatos és a maga módján epikus évaddal csak egy problémám van, ami talán furcsán fog hangzani a fentiek tükrében, de jobban örültem volna ha itt vége lett volna a szériának. A végső gonosz, az ördög legyőzése után már nincs hova tovább, és attól tartók a szeptemberben startoló hatodik évad -- főleg úgy hogy Kripke már csak részben van jelen -- csak egy izzadságszagú próbálkozás lesz arra, hogy megközelítsék a régi önmagukat, valahogy úgy mint a Scrubs 9. évada. De ennek ellenére is nézni fogom, mert bízok abban, hogy az írók kitalálnak egy érdekes, új történeti szálat ami csillapítani tudja a misztikum étvágyamat, ám akárhány évad lesz is még az a Supernatural amit megszerettem a Swan Songgal véget ért.