Rég volt már olyan esztendő, amit videójátékos fronton annyira vártam, mint az ideit, hiszen kedvenc fejlesztőcsapataim közül több is 2022-re időzítette legújabb alkotását. Csalódnom pedig szerencsére nem is kellett – és nemcsak azért, mert azt az élményt kaptam, amit vártam, hanem mert váratlan meglepetésből is akadt jócskán. Mármint a jó fajtából, természetesen – hiszen mégis csak az az igazi, amikor a semmiből jön egy olyan cím, ami elrabolja a szívünket, nemde? Na, de elég a szószaporításból, lássuk inkább az idei nagy kedvenceket!

5. God of War Ragnarök

Kratos és Atreus 2018-as utazása a mai napig intenzív emlék, így nagyon kíváncsi voltam arra, merre viszik tovább ezt a gyönyörű történetet. És bár a volumen még nagyobbá, még szélesebbé vált, én kicsit pont az intimitást hiányoltam a folytatásból. Sokszor az volt az érzésem, hogy túlságosan sok szereplőt mozgat a történet, az első rész brutálisan erős karakterdinamikáját pedig emiatt nem sikerült megismételni, miközben a God of War Ragnarök játékként sem sokat fejlődött. Persze így is piszok szórakoztató és minőségi a végeredmény, semmiképp nem éltem meg csalódásként (lásd a toplistás helyet), de a kevesebb itt talán most tényleg több lett volna – Cory Barlog munkássága pedig ennek kontextusában csak még tovább nőtt a szememben.

4. Tinykin

Most komolyan, miért nem csinálnak épkézláb nyitott világú platformereket? Minden sza... szóval értitek, nincs olyan műfaj, amit ne „open-worldesítenének” manapság, de pont a videójátékok egyik legnagyobb zsáneri alapköve nem ült fel erre a vonatra, pedig a Tinykin fantasztikusan rámutat arra, hogy a nagy, nyitott terek és a collect-a-thon jelleg milyen csodálatosan tud együtt működni. Az pedig külön bravúr, hogy ezt egy indie cím tette le az asztalra, amely ráadásul olyan csiszolt, meseszépen csordogáló irányítással büszkélkedhet, amire még a műfaj nagyjain nevelkedett gamerek is elismerően csettinthetnek. És még a kreativitás sem hiányzik belőle. Mi kellhet még ezek után? Hogy mi? Még több ilyen játék!

3. Elden Ring

Ha már open-world, akkor itt van nekünk az Elden Ring, ami egy olyan műfajt „nyíltvilágosított”, ami ugyan nem feltétlenül kiáltott ezért, de a tágabb értelemben vett akció-RPG-k igencsak otthonosan érzik magukat benne. Kicsit féltem is attól, hogy a Souls-játékok egyik legfőbb erősségét jelentő pályadizájn kárára megy a dolog, ez azonban olyan szempontból alaptalan volt részemről, hogy bőven megvannak azok a dungeonök és kiemelt helyszínek, ahol a Mijazaki-csapat megvillanthatta tudását. Nem mondom, hogy nem szerettem volna ezekből többet. Mint ahogy azt sem vitatom, hogy ha választhatnék, akkor továbbra is inkább a koncentráltabb Souls-élmény mellett tenném le a voksom. Az azonban vitathatatlan, hogy frissessége, monumentalitása, na meg persze a puszta mérete tényleg a generáció egyik legjobbjává teszi az Elden Ringet, amiben minden megvan ahhoz, hogy játékórák százait töltsük el benne... már megint. És de jó is ez!

2. Marvel Snap

Elsőre kicsit bizonytalan voltam Ben Brode-ék új projektje kapcsán, az első béta kör pedig nem is feltétlenül bizonyult sikeresnek. A tapasztalat – amit a Second Dinner csapata képvisel – azonban végül győzedelmeskedett, a Marvel Snap pedig kegyetlenül berántott. Amitől annyira zseniális ez a játék, az az, hogy a műfajban szerzett tapasztalatot nem a tökéletesítésre használták fel a fejlesztők, hanem éppen ellenkezőleg: megkérdőjelezhetetlennek hitt, ilyen tálalásban azonban simán megkérdőjelezhető alapvetéseket tettek semmissé, fantasztikus új ötletekkel, miközben az egyértelmű kapaszkodók is megmaradtak a kártyás közönség számára. A haladási rendszer (még) nem az igazi, az alap játékmenet viszont megérdemli a tapsvihart. Bízom benne, hogy minden adott lesz a hosszú távú sikerhez.

1. Gran Turismo 7

Nem vagyok biztos abban, hogy akad olyan franchise, amibe több játékórát tettem, mint a Gran Turismóba, mégis hosszú-hosszú évek óta vártam már egy olyan élményre, amely képes megidézni a széria fénykorát. Idén pedig végre meg is kaptam. A Gran Turismo 7 nemcsak a vezetési élmény tekintetében tökély, hanem visszahozza azt a két dolgot is, ami így, együtt, a negyedik rész óta egyik GT-epizódban sem volt még: az egyik az a csiszoltság, ami mentén a sorozat megszokott eleganciája még fényesebben tud ragyogni, a másik pedig a „videójáték-jelleg”, ami túlmutat a nyers szimuláción. A klasszikus GT mód visszatérése már önmagában hoz egy olyan nosztalgiafaktort, ami emel egyet az élmény egészén, az olyan új húzások pedig, mint például a Café, képesek modernizálni a koncepciót. Mindezt pedig most is a Polyphony Digital elképesztő, már-már áhítatos autórajongása fogja össze, így örömmel mondhatom: végre megkaptam azt, amit a Gran Turismo 4 óta annyira vártam!

Szokás szerint ismét meg kell jegyeznem, hogy most sem jutott idő minden olyan címre, ami az idei felhozatalból komolyabban is megmozgatta a fantáziámat, az ünnepi időszakban pedig simán lecsúszik majd egy-két olyan játék, amely könnyen lehet, hogy helyet követelne egy későbbi toplistán. Arról nem is beszélve, hogy a fenti játékok is sokat fognak még pörögni a következő hetekben-hónapokban-években (?), a platinázás felé vezető úton. És, hogy mit hoz 2023? Atyaég! A túlélőhorrorok régi rajongójaként összefut a nyál a számban, amikor arra gondolok, hogy egy Dead Space és egy Resident Evil 4 fogja indítani az évet – és ki tudja, talán még az Alan Wake 2 is befut! De a Hogwarts Legacy is kegyetlenül várós, hiszen az egyik kedvenc univerzumom eddig nem kapott még ennyire nagyszabású játékot, míg az Assassin's Creed Mirage nem kizárt, hogy képes lesz felpörgetni rég elveszett lelkesedésemet a Ubisoft szériája iránt. Végszóként pedig csak a bevezetőben is említett dolgokat tudom ismételni: lehet, hogy nagy reményeket fűzök az imént említett címekhez, de a legjobban jövőre is azt várom, hogy valami váratlanul elrabolja a szívemet – meg persze a játékóráimat.