Általános iskolában találkoztam először a The Elder Scrolls 4: Oblivion-nal (talán hetedik osztályban), ám sokakkal ellentétben nálam nem volt szerelem első látásra. Ez persze nem a játék hibája, pusztán annyi történt, hogy az akkori legjobb haverom PC-je finoman szólva is messze állt a minimális követelményektől, így egy merő diavetítés volt az egész játék. Ehhez jött még a tény, hogy akkoriban egyáltalán nem beszéltem angolul (németet tanultam, de minek), ráadásul csak egy szerepjátékos élményem volt: a Star Wars: KotOR. Ettől függetlenül nagyon bejött a színvilág és a hangulat, így amikor végre lett megfelelő számítógépem, azon nyomban feltelepítettem a Bethesda RPG-jét, hogy lássam, mit tud a program, ha nem egy őskövületen kell futnia. Talán mondanom sem kell, hogy teljes pompájában (még mókoltam is egy kicsit az ini fájlt, hogy a játék kihasználja a többmagos processzort) már pillanatok alatt elcsavarta a fejem a 2006-os alkotás, így óriási lelkesedéssel pucoltam ki a több tucatnyi dungeont, teljesítettem a fantasztikus küldetéseket, és lépdeltem felfelé a céhek ranglétráján. Az Oblivion rengeteget tett azért, hogy a szerepjáték legyen a kedvenc műfajom (az FPS mellett), éppen ezért rendkívül megörültem, amikor kiderült, hogy igazak voltak a pletykák, és tényleg felújítást kap a Cyrodiilbe kalauzoló fantasy. A Virtuos értő kezei alatt formálódott The Elder Scrolls 4: Oblivion Remastered aztán jött, látott, de csak félig-meddig győzött, mert bár a látványt leszámítva minden maradt a régi, épp ez a gond: minden maradt a régi.
Öt esztendővel a széria negyedik felvonása után ugyanis berobbant a Skyrim, ami egyrészt megmutatta, hogy mindig van hova fejlődni, másrészt akkora hatást gyakorolt a zsánerre, hogy Kontinens ide, Bohémia oda, sokan még mindig Tamriel legészakibb provinciát tekintik a második otthonuknak. Persze az alapokat illetően a Skyrim nem sokban különbözött az Oblivion-tól (vagy akár a Morrowind-től), de az olyan, beleélést elősegítő apróságok, mint a kovácsolás, az alkímia, a sütés-főzés rengeteget dobott az élményen, a házasság és az örökbefogadás lehetősége miatt pedig valóban úgy érezhettük, hogy részei vagyunk ennek a világnak. A kazamaták (legyen szó barlangokról, várromokról vagy ősi sírokról) is sokkalta természetesebbre és változatosabbra sikeredtek, mint a franchise előző részében, ahogy az NPC-k viselkedése is rengeteget javult – ideig-óráig ugyan viccesek az Oblivion butaságokat beszélő járókelői, de néhány ilyen jelenetsor után elmúlik a varázs. Ha ehhez még hozzávesszük, mennyivel jobb a varázslás és a felfedezés, talán minden olvasó számára világossá válik, mire is szeretnék kilyukadni: szép és jó az Oblivion Remastered, de a Skyrim után egy picikét kevés.
Nehezen emésztettem meg például, hogy a munkaasztal és a kovácsműhely helyett a menüben kell elvégezni a főzetek kotyvasztását, valamint a fegyverek és páncélok javítását, ahogy a dedikált gombbal történő mágiahasználat is fapadosnak érződik az ötödik epizód gyors, látványos csatákat lehetővé tévő szisztémájához képest. A céltalanul bóklászó, életszerűtlen csevegéseket folytató NPC-ken is csak a nosztalgia miatt tudtam nevetni egy picit (mondjuk ebben közrejátszhat, hogy a kelleténél több montázst néztem meg YouTube-on), a hamar unalmassá váló dungeonök pedig egy idő után elvették a kedvem az iránytűn feltűnő ikonok kergetésétől. Az oblivion kapuk már 2006-ban is a negatívumok közé tartoztak, ebből adódóan most sem ezek miatt huppan le az ember a játék elé, én például a 4-5. ilyen kiruccanás után speedrun üzemmódra állítottam az agyam – szó se róla, az akrobatika képességnek jót tett a rengeteg ugrálás. Nem véletlen egyébként, hogy a Skyblivion készítői teljesen átdolgozták ezeket a részeket, hiszen tényleg borzasztóan unalmasak és egyhangúak, amin a szebb grafika sem tud változtatni. Apropó grafika: ez ugyan nem a Skyrim „hibája”, de máig nem tudtam megérteni, miért kellett lecserélni az Oblivion rikító zöldjét erre az unalmas, barna palettára, ezzel ugyanis teljesen elveszett az egyediség – bíztam benne, hogy egy későbbi frissítéssel visszatérnek az élénk színek, de ez sajnos nem történt meg.
Félreértés ne essék, eszem ágában sincs lehúzni az Oblivion Remastered-öt, ami az idejemúlt megoldásai ellenére is egy nagyszerű játék – pláne most, hogy sikerült megoldani a legégetőbb technikai problémákat. Pusztán arra szerettem felhívni a figyelmet, hogy ami csaknem húsz évvel ezelőtt a földre szegezte az állakat, az ma már egyáltalán nem elegendő az üdvösséghez, pláne akkor, ha van egy összehasonlítási alap – jelen esetben ugyebár a Skyrim. Hiába jobbak az Oblivion céhes küldetései (különös tekintettel a Dark Brotherhoodra), és hiába kedvelem jobban a zöldellő lankákat, mint a hótakarót és a fenyveseket, sokszor azon kaptam magam a felújítás végigjátszása közben, hogy kedvem támadt feltelepíteni a Skyrim-et, avagy az RPG-t, ami után az Oblivion Remastered nem rossz, csupán kevés.
Borítókép forrása: Epic Games
