A nyuszi rendőrlány és a szkeptikus róka tavaly letarolta a mozikat: a Zootropolis 2. nem csupán Oscar-esélyes a legjobb animációs film kategóriában, de mostanra jóval többet is fialt, mint James Cameron harmadik Avatar-mozija - egyébként jobban is sikerült, de ez már egy másik kérdés. Bár nem szeretnénk nagyon sopánkodni, de a Pixar égisze alatt készült Agyugrász szintén ígéretesnek tűnt az előzetesét látva, az összképet nézve azonban közelebb áll a nem túl jól sikerült Avatar: Tűz és hamuhoz, mint Judy Hopsz és Nick Wilde majdnem tökéletes új nyomozásához. Azt is mondhatnánk: a Medvetesókat is készítő Daniel Chong rendezése pont olyan egyszerű, mint az Avatar. Vagy mint a bot. Kinek hogy tetszik jobban.
Egyébként az Avatar-párhuzam nem teljesen a véletlen műve a részünkről, a sztori ugyanis egy Hódváros nevű helyen játszódik, ahol az egyetem kutatói egy olyan technológiát fejlesztettek, amellyel az ember tudata „átugrasztható” egy robotállatba. Ezúttal tehát nem a Pandora nevű bolygó kék, nyúlánk na'vijaiba költözhetünk bele, hanem... nos igen, hódokba. Az egyetem néhány állatbarát kutatója ugyanis úgy véli, hogy a hagyományos, megfigyelős módszerek már nem igazán hatékonyak, és sokkal többet megtudhatnak az állatokról, ha eggyé válnak velük, és „belülről" figyelik meg őket.
A sztori főszereplői azonban nem az újító szellemű professzorok, hanem egy 19 éves, féktelen egyetemista, Mabel Tanaka (angolul Piper Curda tolmácsolásában), aki amolyan japán-amerikai Greta Thunberg: megszállottan harcol azért, hogy egy erdei tisztás, ahol Hódváros gátlástalan polgármestere épp egy elkerülő autópályát igyekszik felhúzni, túlélje. A tisztás Mabel számára ráadásul nemcsak egyszerűen egy zöldterület, érzelmileg is kötődik hozzá, miután a nagymamájával, aki legalább akkora állatbolond volt, mint ő, sokat múlatták itt az időt.
Mabel tehát minden erejével azon van, hogy megakadályozza a gerinctelen polgi új beruházását, a tisztás azonban csak úgy menekülhet meg, ha a rejtélyesen eltűnt hódok visszaköltöznek a területre, így ugyanis védenék őket a környezetvédelmi törvények. A gátépítésben jártas hódokat azonban nem lehet csak úgy visszacsalogatni oda, ahonnan egyszer már elvándoroltak, a helyzet pedig végül úgy szüli, hogy Mabel tudata egy mesterséges állattestbe vándorol, a hód-Mabel pedig elindul, hogy visszacsábítsa a rágcsálókat a tisztásra.
Persze kiderül, hogy az állatok társadalma meglepően jól szervezett és politikailag is igen aktív, az emlősök uralkodója pedig pont egy hód, név szerint George király, aki az apjától örökölte meg a trónt, és elsőre nem is tűnik túl alkalmasnak a feladatra. Mabel immáron minden állatot jól ért, az egymást kibeszélő őzeken át a segítőkész fekete özvegyig, a beilleszkedés azonban így sem megy egyszerűen. Rögtön az első nap meg is szeg egy fontos tavi szabályt (megment egy hódot egy éhes medvétől), ám ez csupán a kisebbik gond: jó szándékú felbukkanásával hamar felborul az ökoszisztéma természetes rendje, az emlősök, madarak, halak, rovarok és kétéltűek között kialakult konfliktus pedig igen gyorsan eszkalálódik.
Ami tetszett:
- Bár az Agyugrász közel sem dolgoztatta meg úgy a rekeszizmainkat, mint a Zootropolis 2, az a viszonylag kevés poén, ami viszont benne van, nem az a 'finoman elmosolyodsz rajta-típus': inkább olyan, amin hangosan felnyerítesz. A polgi és Mabel veszekedései, a rovarkirálynő „tragikus" halála, a csókos szájú fehér cápa vagy az újdonsült hernyókirályfi, mind-mind olyan poénok, amelyek a gyerekek és a felnőttek szintjén is jól működnek.
- Akad benne egy-két ötletes megoldás is, például, hogy az állatok szeme sokkal kifejezőbb lesz, amikor főhősnőnk hódként éli az életét, mint amikor kívülről, emberként tekint az állatokra. Mint a Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki esetében, ahol Frédinek és Kovakövi Enikőnek rendes szeme van, szemben Bénivel és Vilmával, akiknek valami oknál fogva nincsen rendesen megrajzolva a látószervük, mintha csak két sötét lyuk lenne a helyükön.
- Az Agyugrász nem szégyelli, hogy koppintja az Avatart, sőt még poénkodik is egy sort rajta, az önirónia pedig nálunk garantáltan plusz pontot jelent.
- A Jesse Andrews által írt történet amolyan öko-mese, az üzenete pedig fontos, még ha tele is van klisékkel: a környezet védelme fontos. Pont.
Ami nem tetszett:
- Bár összességében átjön, amit a film üzenni akar Mabel meg nem értett dührohamain keresztül, a lány karaktere túl egysíkú ahhoz, hogy igazán emberi legyen, és ezáltal azonosulni tudj vele. Mabel amolyan tipikus hősnő, aki tűzön-vízen keresztülviszi az elhatározását, ami önmagában még nem is lenne baj, de hiányoznak belőle a színek. Na és ez már nagy baj!
- Mert az, hogy a polgármester egy egydimenziós gonosz politikus, azt még egy mese esetében talán lenyeled, de egy főhőstől többet vár az ember, minimum egy Mulan-szintű árnyaltságot. Ráadásul nemcsak Mabel színtelen-szagtalan, de az állatok egy jó része is, leszámítva talán George-ot és a többi állatkirályt, utóbbiak azonban egész egyszerűen túl kevés képernyőidőt kapnak ahhoz, hogy igazán kibontakozhassanak.
- Az Agyugrász túl sok mindenbe tenyerel bele, de semmit sem bont ki igazán, mindent csak a közhelyek szintjén érint, legyen szó Mabel dührohamairól, a gyászfeldolgozásról vagy épp a természetvédelemről. De a narratíva is kapkodó, a komolyabb és viccesebb tónusok valahogy nem állnak össze egy kerek egésszé.
- Míg a Zootropolis pont azért működött jól, mert sokszor állatspecifikus-viccekkel dolgozott, addig az állatok társadalma itt életidegennek hat. Persze Az oroszlánkirályban is volt a szavannának királya - Mufasa ugyebár -, de ő olyan volt, hogy felnőttként is azt mondtad, na őt elfogadnád királyodnak. Az Agyugrászban az állatok politikai berendezkedése minden aranyossága ellenére is túl mesterségesnek érződik.
- A látványvilág is elnagyolt, és nem is igazán tűnik elsőosztályúnak. Valahogy nem hiszed el, hogy a Pixar animátorai ebbe a mesébe apait-anyait beleadtak volna.
Végítélet
Nem az a baj, ha egy jól sikerült előzetes túl magasra srófolja az elvárásokat, hanem ha a kész film ezt már nem tudja megugrani. Így jártunk most mi is a lámpás cég legújabb animációs próbálkozásával, aminek vagy nagyon ravaszul rakták össze a trailerét, vagy mi láttunk bele többet. Hogy miért mondjuk ezt? Mert az Agyugrász elhintette bennünk, hogy a Zootropolis farvizén felúszva olyan antropomorf állatokat kapunk, akik vizuális és verbális gagek tömkelegét szolgáltatják majd, és amelyek miatt legalább annyira működik majd az egész a felnőttek, mint a gyerekek szintjén, de sajnos nem. Itt nincsenek szórakoztató részletek, amelyekért érdemes lenne újra és újra átnyálazni az animációs filmekhez képest nem is rövid, 105 perces játékidőt, ugyanakkor azt sem lehet róla teljes bizonyossággal állítani, hogy színtisztán gyerekmeseként pozícionálná magát. Mondhatnánk azt is, hogy az új Pixar-állatmese két szék között a pad alá esett: a felnőtt nézőknek nem elég okos, a gyerekeknek nem elég varázslatos.
A pontszámunk: 10/5
Borítókép forrása: Pixar
