Az Avatar: Tűz és hamuról kifelé menet zsongott a fejem, no nem a cikázó gondolatok miatt, azokat nem igazán ébresztett bennem a film, inkább csak az agyam zsibbadt el a 3 óra 17 percet számláló, tökéletesen öncélú CGI-orgiától. A sztori mindössze pár hónappal a felejthető A víz útja eseményei után veszi fel a fonalat, az immáron teljesen „elvadult” Jake Sully (Sam Worthington) feleségével, Neytirivel (Zoe Saldaña) és a Sully-utódokkal pedig még mindig a zátonylakók vendégszeretetét élvezi, egy olyan Na-vi törzsét, akiknek kicsit vastagabb a farkuk, a színük pedig türkizebb - és ez nem egy szándékos poén akar lenni, tényleg így van. Velük van továbbá a történet Maugli-paródiája, Gekkó (Jack Champion) is, aki az Avatar kevés emberi szereplőinek egyike, egyben a rajzfilmszerűen gonosz Quaritch ezredes (Stephen Lang) fia is. Kék hőseinknek azonban ezúttal sem adatik meg a gondtalan lubickolás öröme, a Sully-család ugyanis gyászol: a legidősebb fiú, Neteyam a második rész végén odaveszett, a fiú halála pedig különösen Neytirit radikalizálja érzelmileg. E kapcsán egyébként kapunk egy-két érzelmileg egészen hatásos jelenetet, kár, hogy ezek csupán ritka kivételek maradnak a szinte minden szempontból steril történetben.
Sullyéknak persze nincs idejük meggyászolni a fiukat, mert egy addig soha nem látott Na’vi klán toppan be a képbe – igen, ők a tűz és hamu népe. A korábban ismert Na’vikkal ellentétben ők nem élnek harmóniában Eywával, akár azt is mondhatnánk, hogy „pogányok”, sőt nemcsak pogányok, de sokkal agresszívabbak és dominánsabbak is, vezetőjük, Varang (Oona Chaplin) pedig olthatatlan vágyat érez arra, hogy belesorozzon valakibe egy tárat. Merthogy a természetet mindennél többre becsülő Na’vikkal ellentétben a tűz és hamu népének belefér, hogy az „égi emberektől" származó fegyvereket is bevessenek a cél érdekében. Cameron ezzel a húzásával egyébként nem tett mást, mint izzadságszagúan igyekezett árnyalni azt a képet, amelyen az első két részben oly szorgosan dolgozott: azaz hogy a Na’vik a jók, az emberek pedig a rosszak.
Hogy valami jót is mondjak, Varang az egyetlen kicsit is izgalmas karakter a történetben, no nem mintha árnyalt lenne, ilyenre azért nem vetemedett Cameron, de legalább nem olyan lapos, mint a nagy többség a filmben. Bár a gonosz, piromán és nem mellesleg szexi Na’vi visz némi színt a történetbe, a többi szereplő, leszámítva talán Sigourney Weaver tini hősét, Kirit, akár a Casablancából is jöhetett volna: Sully továbbra is egy tipikus alfahím, ahogy a többi férfi is sztoikus és érzelemmentes, szemben a nőkkel, akik viszont kontrollálhatatlanok és érzelmesek. Nesze neked modern férfi és női szerepek! Ami pedig az embereket illeti, ha azt mondom, hogy az 1988-as Roger nyúl a pácban mesefigurái sem hatnak természetellenesebbnek a való világban, mint az emberek Pandorán, akkor azzal sok mindent elárulok.
De nemcsak a harmatgyenge karakterekkel van a gond, a közöttük zajló párbeszédek sem túl magasröptűek - és akkor még nagyon illedelmesen fogalmaztam. Amellett, hogy néhány kínos beszélgetéstől komolyan meglegyintett a szekunder szégyen szele, javasolnám Cameronnak és az íróinak, hogy mielőtt megírják a kamasz Na’vik dialógusait, üljenek le beszélgetni egy-két tinédzserrel, mert valami oknál fogva az összes gyerek úgy beszél a filmben, mintha a gettóban nőtt volna fel. A serdülő Na’viknak persze nem feltétlen kell úgy társalogniuk, mint a mai tiniknek, de az talán még zavaróbb, ha a párbeszédjeik úgy hangzanak, mint ahogy Cameronék elképzelik. Na és a történet? Röviden és tömören az Avatar: Tűz és hamu egy bőlére eresztett előzetes is lehetett volna, a legeslegvége pedig olyan, mintha konkrétan egy ollóval nyisszantották volna le.
Persze a látvány remek, IMAX 3D-ben meg pláne, de egy idő után a jóból – hát még ebből – is megárt a sok. A Tűz és hamu ugyanis olyan túlcsorduló látványvilággal dolgozik, hogy két óra elteltével az egész elkezd roppant fárasztóvá válni, és az sem segíti a befogadását, hogy az utolsó egy óra lényegében nem más, mint végtelennek tűnő harcjelenetek sorozata. Mindent egybevetve könnyen az az érzésünk támadhat, hogy Cameronnak elgurult a gyógyszere, a Disney pedig valami oknál fogva hagyta, hogy a kanadai legenda több mint 400 millió dollárt eltapsolva kibulizza magát.
Ezt a filmet csak három feltétellel lennék hajlandó újranézni: ha James Cameron maga repülne el hozzám, venné meg a jegyem, előtte pedig elvinne mondjuk vacsorázni. Bár szerintem felesleges fáradnia a negyedik résszel, ha vannak még olyanok, akiket érdekelnek a kék űrlények, azok számára valószínűleg akad majd pár wow-pillanat a filmben, amelyeket egyébként könnyű lesz felismerni, mert általában elhangzik majd közben, hogy „wuhuuu". Mindenki más számára viszont az Avatar: Tűz és hamu nem lesz más, mint egy tökéletesen üres vizuális túladagolás, ami inkább kimerítő, mint lebilincselő.
Borítókép forrása: Disney
