Hogy a magazinban ismét szerepel a Boldog halálnapot!, az két okból lehetséges. Vagy bekerültem egy időhurokba, esetleg átjutottam egy párhuzamos dimenzióba, vagy pedig annyi ideje fut az egyszeri alkalomra tervezett Borzongás horrormagazin, hogy bizonyos filmekből már a folytatást is sikerül górcső alá venni (lásd még az Amityville-t, ami lapunkban szintén nem először szerepel). Most biztosan felkiáltanak páran, hogy a Boldog halálnapot! 2 szerepeltetése nem is emiatt meglepetés, hanem azért, mert nem horrorfilm, és valahol talán ez is igaz. Az első, 2017-es produkció részben vígjáték, részben romantikus darab volt, bár ezzel együtt is a horror zsánerből, azon belül is a slasher alműfajból szedegette össze a fontos alapelemeket, hogy az így összelegózott mixet az Idétlen időkig, a Triangle és más, hasonlóan az újraélés témájára felhúzott címek keretébe építse. Biztos mindenkinél vannak úgynevezett guilty pleasure-ként, avagy bűnös élvezetként funkcionáló filmek – nos, nekem többek között Christopher Landon alkotása is ilyen. Tudom, hogy nem a filmművészet magasfoka, nem is kifejezetten mély, de ideális szórakozás, zsánerkeveréke rendkívüli módon szerethető, éppen úgy, ahogy hősnője is, az eleinte igazi HP-ként (nem, nem Potter, de nem is nyomtató, na, mi az?) viselkedő, majd egyre emberibbé váló Tree.

happy-death-day-2u-1.jpg

Hurokban

Az indítás érdekes módon nem a Jessica Rothe alakításában megelevenedő Treevel kezdi a hajmeresztő kalandot, hanem az első részben rendkívül kis szerepet vállaló Ryannel (Phi Vu), aki a lányhoz hasonlóan időhurokba kerül. A fiú szerencséje, hogy hősnőnknek komoly tapasztalata van ezen a téren, így együtt gyorsan kiderítik, hogy az anomáliát pont a fiatalember és tudóscsapata okozta egy speciális szerkezettel. Orvosolva a bajt, egyben megtörve az élménysorozatot a fiatalok lekapcsolnák a gépet, de a dékán pont rosszkor szól közbe, így egy sajnálatos balesettel még a korábbinál is nagyobb galibát sikerül okozni: Tree nem szimplán újabb időhurokba jut, méghozzá ezúttal is a születésnapján, de egyben egy párhuzamos dimenzióba kerül. Ez pedig egy igen fontos bökkenőhöz vezet. Mert ismét van valaki, aki a lány életére pályázik, azonban minden más, mint a megszokott életében: párja, Carter, Danielle-lel jár, Lori nem kavar a háttérben, sőt Tree édesanyja is életben van. A kérdés az, hogy ki a gyilkos, illetve a lány visszatérjen-e egyáltalán a saját világába, amikor végre anyukájával lehet?

Nagyobb, hosszabb, vágottabb

Egyfelől azt mondom, hogy Landon minden szempontból még többet pakolt a folytatásba, így poénokból, csavarokból is nagyobb számban kapunk – Szilágyi Lacival szerintem végigvigyorogtuk a kereken 100 percet, ami nagyjából egyetlen pillanatig sem volt kimondottan unalmas. Pedig azért itt-ott visszakanyarodunk az előzményhez, de nem annyira, hogy az fájó legyen. Ráadásul pont ott, pont úgy sikerül megkavarni a dolgokat, hogy ne legyen ismétlésszaga a végeredménynek. A vicces jelenetek tényleg megmosolyogtatóra sikeredtek, vannak emlékezetes pillanatok, a Tree bőrébe bújó Jessica Rothe pedig pont nem az esetem, de mégis imádni való, ezt a szerepet éppen neki találták ki. A játékidő vége felé van néhány túltolt és kicsit kínosabb eset, de ettől függetlenül is rendkívül élvezetes a film, aminek zenéje is telitalálat: visszatér az eredeti főtéma, de kapunk mellé újabb, szintén fogós dallamokat is. És nem Carl Orff Carmina Burana-jára gondolok, mert az ugye klasszikus, nem saját szerzemény – más kérdés, hogy bárhol jó hallani. 

happy-death-day-2u-2.jpg

Hogy mi a gond? Mivel ennél ideálisabb Valentin napi film nem nagyon létezik (romantikus, vicces, szórakoztató – sőt vannak benne kicsit drámaibb dolgok is, amikor elgondolkozik rajta az ember, hogy mi vagy ki a fontosabb az életben), kevés igazi problémám volt. Lényegében csak az – és ez azért igen lényeges dolog –, hogy a második rész már annyi horrort sem tartalmaz, mint az első. A slasher-alap még megvan, de a teljes felépítés alig használja a jól bevált elemeket, kicsit elengedve ezzel a témát. És ez biztosan sokakat zavarhat, pláne azokat, akik már az előzményért sem voltak annyira oda. Aki viszont azt szerette, szerintem ezzel sem nagyon lőhet mellé.

Ilyen lett volna a magazinban