(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok majd a következő hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)

Bár felkavaró, mikor Alfred Hitchcock Psychója (1960), a Halloween (1978) vagy a Péntek 13 (1980) a gyilkos szemszögéből mutatja be a borzalmas emberölést, ám sokkal messzebbre mennek az olyan rendhagyó horrorok és pszichothrillerek mint a The Killer Inside Me (1976), a Maniac (1980), az Angst (1983), a Henry: Portrait of a Serial Killer (1986), Michael Haneke Furcsa játéka (1997) vagy Lars von Triertől A ház, amit Jack épített (2018). Ezekben a filmekben nem is annyira a vér és erőszak a brutális, hanem az, hogy a cselekmény során végig az őrült ámokfutóval kell azonosulnunk. Ami nem öncélú hatásvadászat, hanem komoly funkcióval bír, hiszen az Angst, a Henry, a Furcsa játék vagy a Jack is a normális és az abnormális relativizálásával a modern társadalmak értékválságára és közönyére világítanak rá. Avagy az említett filmekben a gyilkos azért szedheti áldozatait szinte teljes nyugalomban, mert a „normális”-ok érzelmileg rémisztően kiégtek, és nem törődnek embertársaikkal.

the-house-that-jack-built.jpg

A hongkongi horrorfilmek sorozatgyilkosos alműfaját Lisa Odham Stokes és Michael Hoover a Fear without Walls című kötetben megjelent tanulmányukban „horror-krimik”-nek nevezik, habár a krimiszál, a nyomozás mindegyikben csak ürügy a legbestiálisabb kínzások és gyilkosságok, valamint a kiégett vagy lelkileg sérült pszichopata bemutatására. A Dr. Lambban (1992), a The Untold Storyban (1993), az Ebola Syndrome-ban (1996) vagy a There is a Secret in My Soupban (2001) az ámokfutónak még van egy ellenpólusa, általában egy fiatal rendőrnyomozó képében. Az Intruder (1997) vagy az Álomotthon (2010) viszont már nem kecsegtet ilyesmivel, és az Angsthoz vagy a Henryhez hasonlóan arra kényszerítenek minket, hogy elkezdjük magunkban elemezni a kegyetlenkedések és gyilkosságok motivációját. Ezekben a hongkongi korhatárrendszerben a legmagasabb, CAT III-as (18 éven aluliaknak nem ajánlott) besorolást kiérdemlő horrorfilmekben pedig közös, hogy sok esetben valós rémtörténeteket dolgoznak fel, és aktuális társadalmi problémákra, illetve civilizációnk általános értékválságára reagálnak határsértésekkel és tabudöntögető motívumokkal, mint a kannibalizmus vagy a nekrofília.

Széteső identitás, széthulló valóság

A hongkongi horrorfilmekről szóló szakirodalomban azt olvashatjuk, amit már hatodik szám rape-revenge horrorjai kapcsán is emlegettünk, miszerint a hongkongi hibrid identitást (amit a brit gyarmati múlt és a kínai kapcsolatok egyengettek) és a közhangulatot, így a mozifelhozatalt, a CAT III-as extrémfilmeket is alapjaiban meghatározta az 1984-es brit-kínai megállapodás. Ennek értelmében került vissza 1997-ben Hongkong Kínához, jóllehet az „egy ország, két rendszer”-elv alapján a városállam megőrizte jogi szuverenitását. Ezt persze senki sem látta előre, így 1984 után pánik lett úrrá a társadalmon: egy időben, az 1989-es kínai tiananmeni tüntetések véres megtorlásának hatására, a diktatúrától rettegve évente 50 000 ember hagyta el Hongkongot. Azonban az 1984–1997 közötti időszak túl hosszú volt ahhoz, hogy nyomtalanul elmúljon. Mint azt Anthony Wong, a sorozatgyilkosokat eljátszó ikonikus színész (róla lásd dobozos írásunkat) is elmondta egy interjúban, a kortárs Hongkongot meghatározza a hanyatlás és a félelem attól, hogy a Kínai Népköztársaság egyre nagyobb mértékben erjeszti a hongkongi demokratikus intézményeket, illetve cenzúrázza a filmeket, és ellehetetleníti a filmipart. A CAT III-as horrorfilmek elemzői (például Emilie Yueh-yu Yeh és Neda Hei-tung Ng a Horror to the Extreme című kötetben) így nem véletlenül emlegetik a fiktív gonoszt „Kína-démon”-ként, ami a későbbi számok valamelyikében biztosan terítékre kerülő démoni horrorokban a természetfeletti szörny, az elemzésre kerülő The Untold Storyban vagy az Intruderben az ámokfutó gyilkos formájában jelenik meg.

the-untold-story.jpg

Emellett a sorozatgyilkosos filmekben számos aktuális társadalmi probléma feltűnik. A kilencvenes években 6,5 milliós, ma 7,3 milliós népességű Hongkongban a népűrűség igen magas, 6480 fő/km2, tehát egy zsúfolt nagyvárost, városállamot képzeljünk el. A térséget kezdetektől a vadkapitalizmus határozta meg, vagyis mint egy tipikus cyberpunk történet metropoliszában, Hongkongban is hatalmas szakadék tátong az elit és a munkásosztály között, nagy a szegénység, jellemző a munkanélküliség, magas a korrupció és a szervezett bűnözés. De a legégetőbb probléma, amire a hongkongi kormányzat (aminek a városállam ingatlanjainak nagy része a tulajdonában van) a mai napig csak keresi a megoldást, az a lakhatás, amire a The Underground Banker (1994), az Intruder és az Álomotthon is reflektál. Egyfelől a lakásárak a nyolcvanas évek óta meredeken emelkednek, a 2008-as globális gazdasági válság a helyzeten csak rontott. Másfelől a magas keresletnek nem tud megfelelni az állam, azaz sokkal lassabb az új lakások építése, mint amennyi embernek szüksége lenne normális otthonra. Így az alacsonyabb jövedelmű emberek nem engedhetik meg maguknak még a belépőszintű lakásokat sem, ezért sokan élnek koporsószerű, szűk „egérlyukakban”, ahol éppen csak az ágynak, a tévének és a holmik tárolására alkalmas dobozoknak van hely.

the-underground-banker.jpg

Ezért nem meglepő, ha a hongkongi mindennapokat hatalmas társadalmi feszültségek határozzák meg, és nemcsak az osztályok, hanem a különböző etnikumok között is élesek az ellentétek. Ennek szimptómája például a hírhedt 1985-ös Braemar Hill-i gyilkosság, amelynek keretében egy ötfős banda két brit fiatalt támadott, erőszakolt és gyilkolt meg. De ilyen az 1999-es „Hello Kitty-gyilkosság”, amelynek áldozata egy lebuj hostesse, akit adósságai miatt raboltak el, kínoztak halálra, majd daraboltak fel, és főztek meg uzsorások (a nő koponyáját a rendőrség egy Hello Kitty-babában találta meg, innen az eset elnevezése). Előbbit a Suburb Murder (1992), utóbit a There is a Secret in My Soup és a Human Pork Chop (2001) dolgozta fel, de a többi CAT III-as sorozatgyilkosos film (Dr. Lamb, The Untold Story, Álomotthon) is előszeretettel nyúl konkrét esetekhez, mivel a szenzáció és a valós borzalom rekonstruálásának ígérete garantáltan becsalogatja a nézőket a moziba. Ugyanakkor ezek a filmek az említett társadalmi, politikai és gazdasági problémák szimptómái, sőt egyfajta szelepfunkcióval bírnak, azaz enyhítik a társadalmi feszültségeket. Például azáltal, hogy az Ebola Syndrome-ban Anthony Wong pszichopata antihőse, Kai, a hatalmasságok és az elit ellen az Ebolával lázadó elnyomott munkás, aki a vírus terjesztésével gyakorlatilag elindítja a civilizáció összeomlását.

Nem eszel több húsos batyut!

A Dr. Lamb, a The Untold Story, az Ebola Syndrome, a Horrible High Heels (1996), a The Untold Story 2 (1998), a Human Pork Chop és a There is a Secret in my Soup átlép minden határon, és antihőseik (vagy inkább főszereplővé tett negatív hőseik) a nemi erőszaktól és a gyerekgyilkosságtól a daraboláson és a kannibalizmuson át a nekrofíliáig minden bestiális tabudöntő bűnt elkövetnek. A kannibalizmus a kínai kultúrkörben politikai funkcióval is bírt, és az ellenség elfogyasztása a bosszú eszközeként is megjelenik a kínai történelemben. Feljegyzések vannak arról, hogy a hatvanas évek „kínai kulturális forradalma”, vagyis a kommunista diktatúra népirtása alatt vidéken az ideológiai ellenséget nemcsak meggyilkolták a vörös brigádok, hanem fogyasztottak is a húsukból. A Dr. Lambban, a The Untold Storyban és az Ebola Syndrome-ban a főszereplő gyilkos olyanokat darabol fel, és utóbbi két filmben húsos batyuk (jellegzetes kínai ínyencség) és hamburgerek formájában szervíroz, akiken bosszút akart állni az antihős, illetve akik a társadalmi osztályegyenlőtlenségeket testesítették meg. A hetvenes-nyolcvanas években valóban tevékenykedő Lam Kor-wan történetén alapuló Dr. Lambban a pedofíliával is vádolt taxisofőr, Lam, olyan prostituáltakat fojt meg, majd darabol fel lakásán, akik megalázták. A gyilkos aberrációját Billy Tang és Danny Lee rendezők arra vezetik vissza a film elején és didaktikus monológok formájában, hogy a férfit gyerekkorában szülei megalázták, eltaszították maguktól, ezért szeretethiányossá vált. És ahogy sok hongkongi munkás abnormális koporsószerű lakásokban kénytelen vegetálni, úgy az őrült, társadalom peremére sodródott Lamnak sem adatik meg egy egészséges kapcsolat. Mikor találkozik egy általa rendesnek vélt lánnyal, megpróbál vele ember módjára kommunikálni, ám a férfiben már erősebb a szörnyeteg, ezért csak elijeszti kiszemeltjét. Ezért jut ez a lány is a többiek sorsára, ám Lam az ő holttestét nem feldarabolja, hanem szimbolikusan feleségül veszi, majd magáévá teszi.

dr-lamb.jpg

A The Untold Story az 1985-ös makaói Eight Immortals éttermi gyilkosságot színezi ki a bulvárlapokban elhíresztelt kannibalizmussal. A tettes egy adósság miatt mészárolt le egy 10 tagú családot, majd feldarabolta és a tengerbe dobta maradványaikat. Ám az már városi legenda, hogy a rendőrség által meg nem talált testrészeket a pszichopata gyilkos bedolgozta az étterem húsos batyuiba. Herman Yau művének antihőse, Wong (Anthony Wong alakítja) ezt teszi azokkal, akik az útjába állnak. A film érdekessége, hogy a játékidő kétharmadánál a Kínába tartó Wongot mégis elkapják. A cselekmény hátralevő részében Yau relativizálja a rendőröket, mint a hatalom képviselőit és a gyilkost, akit eszméletlenre vernek nemcsak cellatársai, hanem a hatósági figurák is. Azaz a The Untold Storyban Wong csak annyiban extrém eset, amennyiben feldarabolja és felszolgálja áldozatait, egyébként a körülötte levő világ nem kevésbé kegyetlen, mint maga a gyilkos. Ráadásul az áldozatok húsából az antihős nem is eszik, a húsos batyukat a rendőrökkel eteti meg, és a börtönben cellatársai legalább olyan kegyetlen módszerekkel kínozzák meg, mint ő az étteremtulajt és családját.

ebola-syndrome.jpg

Az említettek közül az Ebola Syndrome a legszélsőségesebb film, amelyben a világ, kiváltképp Hongkong tényleg elkezd darabjaira hullani az elszabaduló járvány miatt. Ne feledjük, hogy a szintén Herman Yau által rendezett és Anthony Wong főszereplésével készült horrort 1996-ban mutatták be, az „utolsó órában”, Hongkong 1997-es visszacsatolása előtt. Kai, az antihős „különleges képessége”, hogy csak hordozza az ebola vírust (rendkívül obszcén és groteszk jelenetben, egy haldokló afrikai nő megerőszakolásakor fertőződik meg), ám nem tör ki rajta. A vérével másokat megfertőző pszichopata gyilkos ironikus módon „szociálisan érzékeny”, abból a szempontból, hogy egyfelől az őt elnyomó hatalmasságok ellen lázad. Már a nyitójelenetben megöli főnökét és annak feleségét, akivel szexuális kapcsolatot akart létesíteni, és ugyanezt teszi az afrikai étteremben is, ahová az első gyilkosság után menekül, csak ott meg is erőszakolja, szó szerint karóba húzza a főnök arrogáns, Kait folyton megalázó feleségét. Másfelől az Ebola Syndrome rámutat arra, hogy az egyenlőtlen osztályviszonyok és a kölcsönös kizsákmányolás mellett Hongkongban tombol a rasszizmus is: a kínai lenézi a feketét, míg Kai egy fehér prostituálttól kap rasszista megjegyzést. „Egy ember sokkolja a társadalmat. Valahogy úgy, mint ahogyan a forradalmak kezdődnek a történelemben” – vélekedett Herman Yau a filmjéről, és a sok gyomorforgató jelenet (a darabolás mellett van itt egymásra hányás és ebola által felemésztett holttest boncolása) mögé tekintve elmondható, hogy az Ebola Syndrome hiteles képet fest nemcsak a széteső Hongkongról, de a világ általános értékválságáról és morális káoszáról.

Betolakodók

A The Underground Banker, a sorból CAT II-es (azaz 12 éven aluliaknak nem ajánlott) besorolása miatt kilógó Taxi Hunter (1993), az Intruder és az Álomotthon speciálisabb társadalmi problémákat taglalnak. A Taxi Hunterben és a The Underground Bankerben Anthony Wong nem pszichopatát, hanem a színész nevéhez fűződő másik típusfigurát, a hatalmaskodók által megnyomorított átlagembert formálja meg, aki szerettei bántalmazását látva besokall a hongkongi vadkapitalizmustól, és ámokfutásba kezd. A Taxi Hunter Martin Scorsese klasszikusa, a Taxisofőr (1976) kifordított változata, amelyben a szürke nyárspolgári életet élő Kin szíve alatt gyermeket hordó feleségét halálra gázolja egy arrogáns taxis. Ez persze csak az utolsó csepp volt a pohárban, mert a férfit már korábban megalázta néhány taxis hiéna, amiből Kin azt a következtetést vonja le, hogy a világ akkor lesz jobb hely, ha megszabadítja a taxisofőröktől. A The Underground Bankerben pedig Tong agyondolgoztatott teherautósofőr, aki alig tudja előteremteni a pénzt méregdrága lakásuk fenntartására, és távollétében felesége nagy bajba is kerül az uzsorásoknak és a helyi triádnak köszönhetően. Bosco Lam filmjének érdekessége, hogy egyik főszereplője az a Dr. Lamb, aki a korábban említett azonos című filmben taxisofőrként prostituáltakat darabolt fel. Itt rehabilitált, megtért „guru”, aki ráveszi Tongot, hogy vegye a kezébe a törvényt, ha már a hatóságok nem szolgáltatnak neki igazságot. Így bizarr módon Tong és Dr. Lamb a film végén együtt esik neki a triádnak. A fináléban pedig összpontosul a kisemmizett munkásosztály minden dühe: Tong és Dr. Lamb húsbárddal esik neki a bűnözőknek, és a triádfőnök kasztrálásával a kizsákmányoló elitet szimbolikusan fosztják meg a hatalomtól. Dr. Lamb pozitív hőssé tételével Herman Yauhoz hasonlóan Bosco Lam is ráérzett arra, hogy a sorozatgyilkos tulajdonképpen a dekadens civilizáció önfelszámolásának metaforája.

alomotthon.jpg

Jelen cikkünk legerősebb, lakásproblémára reflektáló filmjei azonban az Intruder és az Álomotthon, amelyeknek kiindulási alapja a home invasion thriller alműfaja, azonban akár a francia A betolakodó (2007), úgy ezek a hongkongi filmek is slasherré érlelik az alapkonfliktust. Darrell W. Davis és Yeh Yueh-Yu Warning! Category III: The Other Hong Kong Cinema című cikkükben az Intrudert úgy értékelik, mint a Hongkong 1997-es visszacsatolásával kapcsolatos félelmeket összegző filmet. Ami nem is belemagyarázás, mivel egyfelől Tsang Kan-cheung művét 1997 novemberében, 5 hónappal a Hongkong–Kína-újraegyesülés után mutatták be, másfelől pedig a gyilkos főhősnő, Yip Siu-ngan Kínából menekül Hongkongba, hogy párjával új identitást szerezzenek. Ngannak ez még könnyen megy, mert megöl egy prostituáltat, és kihasználva a városállamban is irracionális bürokráciát, annak nevében új iratokat csináltat magának. Azonban a már Hongkongban várakozó Kwan Fainak nehezebb papírokat szerezni, ezért Ngan a szerencsétlen, egyedül élő elvált családapát, Chan Kai-minget szemeli ki. A nő módszeresen mozgásképtelenné teszi a férfit, majd foglyul ejti saját otthonában, ahol rá, édesanyjára és kislányára is borzalmas kínok várnak. Így az Intruderben egyfelől a Hongkong függetlenségéért folytatott elkeseredett küzdelem és küzdési vágy jelenik meg a lakást ostromló kínai emigránsok, illetve Ming menekülési kísérletein keresztül. Másfelől a Taxi Hunterhöz és a The Underground Bankerhöz hasonlóan a hongkongi vadkapitalizmust is pellengérre kerül, minthogy Ngan és párja csak úgy tudnak új, jobb életet kezdeni, ha egy másik embert és családját tönkre teszik. Szó szerint is, mert a megcsonkított Kwan Fai új személyazonosságának felvételéhez levágja Ming kezeit. Jóllehet, mint a korábbi sorozatgyilkosfilmek, úgy az Intruder is relativizálja a történet karaktereit, mert mint kiderül, Ming kifejezetten rossz férj és rossz apa volt, így szerinte meg is érdemli a „büntetés”-t, amit kap. Ngan egyfelől vívódik, és nehezen veszi rá magát a brutális gyilkosságokra és kínzásokra (például Ming édesanyjának agyonszúrása után a főhősnő össze is omlik). És mint kiderül, Kínából azért kellett menekülnie, mert lakásuk házmestere meg akarta erőszakolni a nőt, ezért Ngan és Kwan Fai meggyilkolták az erőszaktevőt annak családjával együtt. Tehát az Intruderben sem kifejezetten egyének az igazi gonoszok, hanem a rosszul működő társadalmi, politikai és gazdasági rendszer.

intruder.png

Pang Ho-cheung rendező és a Cheng Lai-sheung nevű főhősnőt alakító színésznő és producer, Josie Ho kifejezetten társadalomtudatos slashernek szánták a nemzetközi porondon (Udinében, Sitgesben és a miskolci Jameson Cinefesten) is megmérettetett Álomotthont. Már a film kezdő képsorain borzalmas tényeket és statisztikákat láthatunk a horribilis lakásárakról, illetve a 2008-as gazdasági válság után még súlyosabbá váló lakáshiányról, ami a főhősnő brutális ámokfutásához vezet. Az eddig elemzett pszichopata ámokfutók közül Lai-sheung motivációival és kiborulásával lehet leginkább azonosulni: mint sok hongkongi, egy életen át, már gyerekkora óta álmodozott egy szép, tengerpartra néző lakásról, ám az álomotthon mindörökké álom marad a gazdasági-politikai rögvalóság miatt, mivel a nőnek annak ellenére nincs elég pénze még a hitel felvételére sem, hogy agyondolgozza magát két állásban. Ráadásul Lai-sheung megtakarított pénzét beteg édesapja kezelése is felemészti. Ezért Lai-sheungban eltörik valami, és elkezdi lemészárolni azokat, akik szép lakáshoz jutottak, többek között annak reményében, hogy a borzalmas bűntények miatt lejjebb megy az ingatlanok ára. Az Álomotthonban is relatívvá válik a rossz és a jó, sőt maga a gazdasági helyzet a gonosz, ami egymás ellen fordítja az embereket. Jóllehet, a film azzal is próbálja mintegy mentegetni Lai-sheungot, hogy javarészt olyanok lakják a kiszemelt otthonokat, akik drogoznak, nőkkel erőszakoskodnak, tehát nem éppen erkölcsös életet élnek. Arra persze nincs mentség, hogy Lai-sheung egy terhes nőt is összever, majd megfojt. Illetve rendkívül brutális az a jelenet is, amelyet egyébként utólag cenzúráztak a hongkongi moziváltozatokban: az ámokfutó főhős a szexuális aktus végén szúrja át az egyik pár férfitagját, majd reflexből levágja annak még merev hímvesszőjét, és utána a faágy egyik lécével megöli az ágy alá menekülő nőt is. Ám mégsem érezzük öncélúnak az Álomotthonban kirobbanó erőszakot, mert a flashbackekből megértjük, hogy Lai-sheung ugyanúgy a hongkongi vadkapitalizmus terméke, mint Dr. Lamb, a The Untold Story vagy az Ebola Syndrome gyilkosa. Azaz ezek a filmek, legyenek szimpla exploitationök vagy társadalomtudatos horrorok, azt sugallják, hogy maga az ember nem eredendően gonosz, nem kellene bomlott elméjű sorozatgyilkossá válnia. A közösségek, a rosszul működő társadalmi, politikai és gazdasági rendszerek azok, amelyek kitermelik a saját önfelszámolásukat jelképező ámokfutókat, így nemcsak a szörnyekké változott emberek szorulnának gyógykezelésre, hanem maga a rendszer is, ami kitermelte őket.

[Extra] Ricky, a kemény

Az 1992-es kultfilm, a Riki-Oh: The Story of Ricky eltúlzott véres jelenetei miatt megkapta a CAT III-besorolást, és címszereplő hőse szó szerint darabokra szedi ellenfeleit, így lazán kapcsolódik cikkünk fő témájához. A Riki-Oh egy azonos című, 1987-es, japán posztapokaliptikus mangát dolgoz fel, miszerint a hatalmas erejű Ricky csak azért kerül a japán mangákhoz méltó módon aberrált zsarnokok (kampókezű őr, szadista igazgató) által uralt privát börtönbe, mert véres bosszút állt a drogdílereken, akik halálba üldözték barátnőjét. A Riki-Oh nem spórol a művérrel, amit a darálós finálé után a főhőst alakító Louis Fan színész-harcművész 3 napig nem tudott lemosni magáról. A film legjobb és legrosszabb harcokat felidéző videókban is feltűnő párbaja során Ricky megsebzett karján összecsomózza ereit, kitolja ellenfele, Oscar egyik szemét, mire az végső elkeseredésében felvágja hasát, és saját beleivel igyekszik megfojtani a főhőst. Ehhez hasonló túlzásai miatt a Riki-Oh igazi bűnös élvezet.

[Extra] Az ördög maga: Anthony Wong

Bár sok CAT III-filmben gyakran feltűnő színész játszott gyilkosokat (Ka-Ki Ho, Ben Ng, Simon Yam), azonban az abszolút gonosz Anthony Wong nevével forrott össze. A hongkongi filmiparral és politikai rendszerrel szemben erősen kritikus színész többek között az intézményes rasszizmusra, gyerekkori élményeire vezeti vissza színészi perszónáját. Wong ugyanis brit apától és kínai anyától származik, és 4 éves volt, mikor az apa elhagyta a családot, aminek köszönhetően nélkülözésben éltek. Hongkongban sem a szegényeket, sem a vegyes házasságból származókat nem tolerálták, így a színészt kiközösítették, bántalmazták iskolatársai, és szerinte származása miatt osztottak rá rendszeresen negatív szerepeket a John Woo-féle A fegyverek istenében(1992), az Erotic Ghost Story 2-ben (1992), az előző számban elemzett Love to Killben (1993) vagy a The Untold Storyban, amiért díjazták is. Amúgy Wong rossz véleménnyel van pszichopata karaktereiről, és bevallása szerint a színpad nyújt neki menedéket a hanyatló Hongkongban.

Így nézett volna ki a magazinban