A Tini nindzsa teknőcök történetét ma már szinte mindenki ismeri: négy mutáns teknős, akik a csatornák mélyéről indulva veszik fel a harcot New York legveszélyesebb bűnözőivel, miközben pizzát falnak, egymást ugratják, és megpróbálnak felnőni a rájuk bízott feladathoz. Csakhogy Kevin Eastman és Peter Laird eredeti képregénye egészen más élményt kínál, mint amit a legtöbben a rajzfilmekből vagy a mozifilmekből megszokhattak. Az 1984-ben, a Mirage Studios gondozásában megjelent első füzet jóval komorabb, nyersebb és erőszakosabb világba kalauzol, ahol a teknőcök még nem elsősorban szerethető, színes karakterek, hanem az éjszakai New York árnyai között mozgó, halálosan komoly harcosok. Az első szám nem csupán egy mára legendássá vált franchise kezdete, hanem annak is remek példája, hogy két alkotó minimális erőforrásból, saját ötleteikre és rajztehetségükre támaszkodva miként tudott valami egészen különlegeset létrehozni. A leges-legjobb pedig az egészben, hogy a Retrohun Comic jóvoltából immár magyarul is el lehet olvasni!
A Tini nindzsa teknőcök születésének története legalább annyira szórakoztató, mint maga a képregény. Eastman és Laird egy olcsó, fekete-fehér, saját kiadású füzetben gondolkodott, amelynek ötlete részben a korabeli képregények és a nindzsa-filmek (Amerikai nindzsa rulez!) iránti rajongásból, részben pedig egy abszurd vizuális poénból született. Egy nindzsa-maszkot viselő teknős már önmagában is bizarr gondolat volt, négy ilyen figura azonban még inkább annak tűnt. A két alkotó viszont felismerte, hogy a nevetségesnek tűnő alapötletben sokkal több rejlik egy egyszerű paródiánál. A végeredmény az 1980-as évek független képregényes világának egyik legnagyobb sikertörténete lett. Szerintem az első szám legérdekesebb vonása, hogy a teknőcök világát még nem próbálja mindenáron gyerekbaráttá vagy könnyen fogyaszthatóvá tenni. A történet egyértelműen merít a korabeli szuperhős-képregényekből, a harcművészeti filmekből és a sötétebb, városi bűnügyi történetekből, miközben ezek elemeit sajátos humorral forgatja ki. A végeredmény egyszerre tisztelgés és görbe tükör: felismerhetők benne a műfaj ismerős fordulatai, de az alkotók egyetlen pillanatra sem tesznek úgy, mintha mindezt teljesen komolyan kellene venni. A teknőcök ötlete első hallásra nevetséges, a köréjük épített világ azonban meglepően következetes és komoly. Teljesen jól illeszkedik ehhez a magyar fordítás is. Takács Ferenc nagyon ügyesen találta meg a kellő egyensúlyt a Teknőcök világa és a sötétebb hangvétel között. A beszólások és szitkozódások keményebbek, de egyáltalán nem annyira durvák, hogy emiatt a fiatal korosztály ne olvashatná el.
A nyitófüzetben a négy testvér eredettörténetét ismerhetjük meg, amely egy balesettel, egy különleges mutagénnel és egy egészen valószínűtlen átalakulással indítja útjára a történetet. A teknőcök mestere, Szecska mester szintén kulcsszerepet kap: az ő múltja, tudása és tanításai adják meg a történet harcművészeti és érzelmi alapját, miközben ezeknél nekem folyamatosan olyan érzésem volt, mintha egy szamuráj-film kezdő képsorait látnám – persze képregény változatban. A képregény ugyan nem időzik hosszasan minden részleten, de éppen ez ad lendületet az egésznek. Eastman és Laird nem akarja túlmagyarázni az alaphelyzetet, inkább rögtön bedobja az olvasót a mély vízbe, majd hagyja, hogy a cselekmény fokozatosan kibontsa a világ szabályait. A történet másik fontos eleme Zúzó és a hozzá kapcsolódó konfliktus. A teknőcök nem azért indulnak harcba, mert valamilyen nagyobb hősi küldetésre vágynak, vagy mert a város lakói ünnepelt megmentőként tekintenek rájuk. A személyes múltjuk, a mesterükhöz fűződő kapcsolatuk és a bosszúvágyuk hajtja őket. Ez a motiváció sokkal földhözragadtabb, mint amit a későbbi feldolgozások alapján várnánk, és egyúttal megadja a történet keserűbb alaphangját is. A bosszú itt nem valamiféle látványos, hősies póz, hanem egy olyan érzelmi állapot, amely könnyen elhomályosíthatja a józan ítélőképességet. A teknőcök ugyan képzett harcosok, de még nem azok a minden helyzetben magabiztos, viccelődő hősök, akikké később váltak. Az első füzetben sokkal inkább a harci tudásuk és az összetartásuk határozza meg őket, miközben a küldetésük következményei is komolyabbnak érződnek. A történet ezért a szokatlan főszereplők ellenére is jól működő, sötét bosszútörténetként olvasható, ami folyamatosan visz előre.
Eastman és Laird rajzai a képregény egyik legnagyobb erősségét jelentik. A fekete-fehér megjelenítés nem egyszerűen költségtakarékos döntés volt, hanem a történet hangulatának is meghatározó része. A sötét árnyékok, a vastag kontúrok és a helyenként szándékosan túlzó perspektívák egy olyan New Yorkot teremtenek, amely egyszerre nyomasztó és izgalmas. Az utcák, a sikátorok és a városi éjszaka nem pusztán háttérként szolgálnak, hanem a történet szerves részévé válnak. Mintha az egész város egy hatalmas, sötét labirintus lenne, amelynek mélyén a felszíni társadalom által észre sem vett konfliktusok zajlanak. A rajzstílus persze nem hibátlan. A mai szemmel nézve néhány panel zsúfoltnak, a mozdulatok pedig olykor nehezen követhetőnek tűnhetnek. Eastman és Laird nem minden esetben alkalmazza azt a letisztult vizuális történetmesélést, amelyet a modern képregényekben megszokhattunk. Ugyanakkor éppen ez a nyersesség adja a füzet karakterét. Az oldalak nem steril, gondosan kimért kompozícióknak érződnek, hanem egy olyan alkotói folyamat lenyomatainak, amelyben a lendület és az ötlet sokszor fontosabb a szabályos kivitelezésnél. A harcjelenetek különösen jól mutatják ezt a kettősséget. A teknőcök mozdulatai dinamikusak, a küzdelmek pedig sokkal keményebbek, mint amit a későbbi animációs feldolgozások alapján várnánk. A fegyvereknek súlya van, az összecsapások pedig nem pusztán látványos koreográfiák. Az erőszak a történet világának része, nem pedig olyan elem, amelyet mindenáron humorral vagy könnyed beszólásokkal kellene feloldani. Ez a megközelítés a füzetet közelebb hozza a korabeli felnőttebb képregényekhez, és segít abban, hogy a teknőcök ne egyszerűen komikus figuráknak tűnjenek.
Az Eastman és Laird nevével fémjelzett első Tini nindzsa teknőcök képregény legnagyobb érdeme, hogy már a kezdetektől rendelkezik azzal az egyedi karakterrel, amely később egy egész popkulturális jelenség alapjává vált. Nem kell hozzá ismerni a rajzfilmeket, a filmeket vagy a videojátékokat, hogy működjön, de azok számára különösen érdekes olvasmány, akik szeretnék megérteni, honnan indult a franchise. A füzet ugyanis nem a későbbi, családbarát változat tökéletesített elődje, hanem egy önálló, sokkal nyersebb alkotás, amelyből csak később nőtt ki a jól ismert, színes teknőcvilág. Persze a képregény olvasása némi türelmet igényel. A történet egyszerűbb, mint a későbbi, összetettebb történetszálak, a karakterek pedig még nem rendelkeznek minden olyan tulajdonsággal, amelyet az évtizedek során megszoktunk tőlük. A fekete-fehér rajzok és a helyenként darabos történetvezetés szintén távol állhatnak azoktól az olvasóktól, akik a modern képregények letisztultabb világához szoktak – bevallom, nekem is szoknom kellett. Mindez azonban inkább történelmi sajátosság, mint valódi hiba: egy független kiadásban megjelent, kis költségvetésű képregényről beszélünk, amely nem egy nagy kiadó biztos hátterével, hanem két alkotó lelkesedésével és kreativitásával született meg. Az első szám leginkább azoknak ajánlható, akik kíváncsiak a Tini nindzsa teknőcök eredeti, sötétebb változatára, vagy egyszerűen szeretnének visszatekinteni a modern popkultúra egyik különleges sikerének nyersebb, földhözragadtabb kezdetére.
Az Eastman és Laird: Tini nindzsa teknőcök 1. megvásárolható a honlapon!
A kötetet a Retrohun Comic biztosította – köszönjük!
