Arj feladatkivégző. Feladatkivégzőnek lenni annyit tesz, hogy megcsinálod mások szarját. Amihez a tehetős embereknek nincs kedve. Például két órát állsz sorba egy divatos fahéjas csigáért, mert a megrendelőnek csak az a csiga a jó. Vagy elmész, rendbeszeded a kamrájukat, és felfújod a felfújhatós T. rexüket, mert az olyan jó muri.
Az viszont már kevésbé, hogy hiába van egyetemi diplomád, és elviekben dokumentumfilmeket kellene vágnod, nincs hol laknod, és csak olcsó tacóra futja. És nem, nem azért, mert nem akarsz dolgozni, vagy mert lusta vagy. Hanem mert a munka – a feladatkivégzés –, amit jobb híján éppen csinálsz, arra sem elég, hogy egy rendes albérletet megfizess. Így hát marad az autód lakóhelynek, amiben viszont nem kényelmes aludni, és még a lány is, aki tetszik neked, megjegyzi, hogy mostanában olyan fáradtnak tűnsz. De legalább van egy rozoga kocsid. Addig persze, amíg azt is el nem vontatják a sok befizetetlen parkolási bírság miatt.
(Forrás: Lionsgate)
És amikor már azt hinnéd, hogy ennél rosszabb már nem történhet, megjelenik az oldalon egy őrangyal – a bénábbik fajtából, kis szárnyakkal. Az angyaloknál ugyanis számít a méret: minél nagyobb a szárnyuk, annál magasabb rangúak, és minél kisebb a szárnyuk, annál hátrébb állnak a rangsorban. A Stephen Henderson által alakított Azrael például igazi szupersztár az angyalok között HATALMAS szárnyakkal, mert ő aztán tudja, hogyan kell az elveszett lelkeknek újra reményt adni. Nekünk viszont csak egy Gabrielünk van Keanu Reeves jóvoltából, aki amolyan low-budget példány, a szárnya is nevetségesen picike, és az a feladata, hogy megmentse az autózás közben mobilozókat a balesetektől. A mi jó szándékú, de kissé együgyű Gabrielünk pedig kipécézi magának főszereplőnket, hogy bebizonyítsa neki, igenis van miért küzdenie. Ennek első lépéseként megmutatja Arj-nak, hogy milyen lesz az élete, ha nem adja fel, és hát nem túl fényes a jövő: együttlakás az anyóssal, költözés Texasba, és egy szomorúnak szánt, beteg kutyás jelenet, ahol szinte szégyelltem, hogy felnevettem – mentségemre szóljon, hogy ez a film messze legviccesebb része.
Mindezt még fájdalmasabbá teszi (mármint nem a kutyás poént, hanem Arj jövőjét), hogy Gabriel jóvoltából betekintést nyer korábbi főnöke, a Seth Rogen által alakított techmilliárdos, Jeff életébe is, akinek a napjai hidegterápiából, 250 ezer dolláros karórákból és méregdrága sushizással egybekötött ál-munkamegbeszélésekből állnak – időnként pedig belefér egy-egy ayahuasca szertartás is. Gabriel azzal a céllal mutatja meg Arj-nak a gazdagok életét, hogy a férfi belássa: a pénz nem boldogít. Akinek azonban nincs hol laknia, az autóját elvontatták, és az élete örökös küzdelem, annak a gazdagság nem holmi úri mulatságnak tűnik, hanem minden gond végső megoldásának.
Na és innen kezdődik a bonyodalom. Arj végre fellélegzik a luxusban, megtetszik neki a dúsgazdagok élete, és azt sem bánja, hogy Jeff-fel helyet cseréltek, vagyis most a techmilliárdos van az ő bőrében, ő viszi ki a szemetet, és készíti össze a harapnivalókat, miközben ő a tükörsima medencében relaxál. De rosszul jár a mi Gabrielünk is, miután nem szándékosan ugyan, de rendesen összekuszálta a szálakat, ezért Martha, a Sandra Oh által alakított őrangyal-nagyfőnök elveszi a szárnyait, és embert csinál belőle.
Ansari érti, hogy ez az angyal dolog már akkor klisés volt, amikor Nicholas Cage beleszeretett Meg Ryan szívsebészébe az Angyalok városában, éppen ezért okosan és megfontoltan nyúl a témához. Keanu Reeves szárnyasának elsősorban a komikumban van szerepe, és bár az angyalos téma könnyen elcsúszhatna a szentimentális irányba, az esetek többségében meglepően realista megközelítést kapunk. A már 61 esztendős Keanu Reeves persze szuper angyal - akkor is, amikor még szárnya van, és akkor is, amikor emberként a csirkefalatok megszállottja lesz, és kiégett láncdohányossá válik.
De nemcsak Reeves karaktere szerethető, Arj is, akit maga a rendező, Aziz Ansari - aki egyben a forgatókönyvíró is - formál meg. A Városfejlesztési osztály Tomja úgy alakítja a küszködő indiai flótást, hogy a néző őszintén elhiszi, egyszer ő is volt kisember. Mert a Jó szerencse minden kétséget kizáróan a kisemberek filmje, akik nap mint nap küzdenek a számlák befizetésével, és akiknek egyáltalán nem természetes, hogy csak úgy az ölükbe pottyannak a lehetőségek. Nem azért, mert lusták, vagy mert kevésbé tehetségesek: hanem mert nem olyan szerencsések.
A komédia és a társadalmi üzenetek jól megférnek egymás mellett, a könnyed hangvétel ellenére pedig a történet nagy részében elmarad a habos-babos üzenet. A film nem idealizálja a szegénységet, nem próbálja azt az üzenetet közvetíteni, hogy minden csak hozzáállás kérdése, és aki szorgalmas, az automatikusan tehetős is lesz. Ugyan kapunk egy-két pofátlanul gazdag, elviselhetetlen karaktert – akik büszkedésgként élik meg, hogy ők bezzeg olyan sushi étteremben ehetnek, ahová minden reggel repülővel szállítják a friss halat Japánból, majd fapofával megjegyzik, hogy vajon mekkora lehet az étterem karbonlábnyoma –, ezt leszámítva azonban a Jó szerencse nem egy klasszikus Eat the Rich-típusú történet, nem démonizálja a gazdagságot, ahogy a szegénységet sem emeli feltétlenül piedesztálra.
(Forrás: Lionsgate)
A kliséktől való elszakadás ellenére Ansari rendezése azért egy elég erőteljesen antikapitalista alkotás, ezen a ponton pedig itt van nekünk Seth Rogen befektetője, aki olyan laza, amilyen laza, csak egy nagyon-nagyon gazdag ember lehet. Rogen karaktere bár elég karikatúraszerű, és az ő történetszála egy az egyben egy Karácsonyi ének-átirat, az alkotók mentségére legyen mondva, hogy végre nem egy olyan techmilliárdossal állunk szemben, aki velejéig romlott csak azért, mert gazdag és technológiai témákban utazik. Jeffnek csupán hatalmas mákja van, mert fogalma sincs arról, hogy milyen hétköznapi embernek lenni: jómódban született (idegsebész apa, jogász anya), és az esze meg némi szerencse révén csak még több pénze lett.
Bár az üzenet a film nagy részében – leszámítva a végét – meglepően realista, Arj révén találkozunk Keke Palmer karakterével, Elenával is, aki az a típusú idealista a történetben, akinek a szavaiban valahogy jól eső érzés hinni. Elena ugyanis nemcsak egy szerelmi kellék küszködő főszereplőnk oldalán, hanem egy szakszervezetet toborzó, lelkes fiatal nő is, aki még a párizsi szerelmes luxushétvégét is lemondja, hogy célt érjen a munkajogi küzdelmekben. Bár a karakter sablonos és kidolgozatlan, a színésznő erős karizmája elég ahhoz, hogy az idealista Elena a film talán legszimpatikusabb figurája legyen.
(Forrás: Vivien Killilea / Lionsgate)
A Jó szerencse bájos, kliséktől többé-kevésbé mentes, azonban nem teljesen kielégítő – különösen a vége. Bár a három főszereplő kedves és szerethető, ritkán igazán vicces, a vígjáték jelzőt is óvatosan írnám le a film esetében. Ami pedig a befejezést illeti, bár a végkifejlet erősen sejthető, kicsit mégis vártam, hogy meglepjen, különösen a földhözragadt megközelítések fényében, ám ez sajnos nem történt meg. Olyan érzés, mintha Ansari egész egyszerűen kifulladt volna a film végére, és igyekezett volna sietve lezárni mindent, aminek aztán egy olyan happy end lett a vége, aminél ez a történet mindenképpen többet érdemelt volna. A Jó szerencse ettől függetlenül jó film: néha kicsit suta, de nehéz neki nem drukkolni.
