Cannes-ban nagy sikerrel mutatták be Wes Anderson friss rendezését, ami a szerző korábbi munkáihoz hasonló élményt nyújt. A filmkedvelők előtt már jól ismert színek, szimmetrikus kompozíciók, babaház jellegű terek, mesés karakterek, gyerekes poénok, francia újhullámos hangulat, komolytalan történet, néhol indokolatlanul erőszakos vagy kegyetlen pillanatok szegélyezik a közel két órás produkciót. Illetve hatalmas sztárparádé vonul fel a vásznon. Csak épp az nem világos, hogy minek. Anderson művei, jelen alkotás esetében kiváltképp igaz ez, hatalmas technikai és vizuális stábot igényelnek, árnyalt, mélyre ható alakításokat viszont nem vár el a rendező színészeitől. Minden korábbi filmjénél gicsesebb, manírosabb, tartalmatlanabb és „féloldalasabb” munkát tett le ezúttal az asztalra. Kizárólag a forma és a stílus számít a direktornak. Szikár esztétizálás zajlik, gejl Párizs-imitáló hangulatban tocsog a film. Különösen gyengén sikerült a narráció sorainak szerkesztése, befogadhatatlanul sok és tömény szöveg hangzik el a legtöbb jelenetben. Ezek ahhoz képest, hogy a Romantika, a századforduló és a később sokáig kitartó polgári világ magazinjainak báját volnának hivatottak megidézni, pocsék irományok. Soha nem volt ilyen kevéssé vonzó az újságírás, a gasztronómia rovat, a bűnügyi beszámoló, a szerelmi történetek, a modern művészet, az izmusok, a diáklázadás és az erotika mainstream mozgóképen, mint A francia kiadás snittjein. Az öncélú és sekélyes művészkedés végterméke egy olyan film, ami még csak nem is elég unalmas vagy idegesítő ahhoz, hogy az ember értelmét lássa akár egyetlen bekezdést szánni rá. Keresve se találnánk felejthetőbb, érdektelenebb alkotást, ami a nagyszabású külsőségek tükrében a legbeszédesebb kritikája a filmnek.

8721.jpg
(A kép forrása: IMDB)

A mozifotel kényelmes és puha, akár két órát is nyugodtan elücsöröghet benne az ember. Történik mindez úgy A francia kiadás vetítése alatt, hogy semmilyen komolyabb érzelmi behatás nem éri az nézőt. Wes Anderson filmjei tökéletesen semmilyenek, friss rendezése pedig egyenesen kvintesszenciája az egész életműnek. Nem bánt, nem idegesít, nem gusztustalan, nem vérlázító, nem is izgatja fel az embert, egyáltalán nem gondolkodtat el, nevetésre sosem, legfeljebb néhány apró mosolyra sarkall. Tökéletes háttérzaj lehetne szinte bármihez. Még a Grand Budapest Hotelben is több állítást találunk, mint jelen műben. Számtalan apró, elkapott történetfoszlányt mutat a film, amikből mind alakulhatna valamirevaló sztori, lehetne A francia kiadás tökéletes szkeccsfilm. Az ember ösztönösen el is kezdi felépíteni magában az egyes mesék keretrendszerét, próbálja levonni a tanulságokat, megtalálni az ábrázolt történetecskékben a társadalomkritikai élt. Sajnos teljesen hiába teszi, mert amint valamilyen értelmet nyerhetne az adott rész, Anderson rögtön elvágja azt a szálat. Félreértés ne essék, az elharapott cselekményszálak sem jelzés értékű utalások, nem következik belőlük semmilyen állítás vagy gondolat. Egyszerűen érthetetlen, hogy Wes Anderson miért rendez filmeket, ugyanis az égvilágon semmilyen közölni valója nincs a világgal. Öt-tíz perces tévémesék alkotójaként vagy képeslapkészítőként, esetleg francia prémium magazinok vizuális felelőseként sokkal jobban kamatoztathatná tehetségét. Filmjei viszont mintha meg se történnének az emberrel.

A francia kiadás egy fiktív 20. századi francia város lakóinak rövid történeteit kapcsolja össze, amelyek aztán egy újság hasábjain jelennek meg. Az Anderson-művekre jellemző grandiózus színészgárda állt fel ezúttal is: a „főbb szereplőket” Owen Wilson, Elisabeth Moss, Benicio Del Toro, Timothée Chalamet, Tilda Swinton, Saoirse Ronan, Anjelica Huston, Léa Seydoux, Frances McDormand, Edward Norton, Willem Dafoe, Christoph Waltz, Adrien Brody és Bill Murray alakítják.