Ridley Scott mindent tud a rendezés technikai oldaláról. Bármikor legyárt rövid idő alatt egy szép kerek filmet. Idén már a második nagyszabású, klasszikus történetet kibontó, drámai jelenetekkel és tetszetős színészi alakításokkal kísért alkotásával jelentkezik. Ezekben a művekben bőven elfér néhány emlékezetes pillanat, és hála az égnek, a veterán direktor túljutott a gagyi megoldások iránt tanúsított ezredfordulós érdeklődésén is (itt elég csak a Gladiátor meglepően amatőr felvételeire gondolni). Új munkái láttán mégis tétován távozik a néző a moziból. Vajon egy nyolcvanhárom éves, kultikus alkotó miért készít tonna számra átlagosan jó, középerős filmeket? A Gucci-ház esetében, amit egyébként kimaradt ziccerként értékelhetünk röviden, felmerül az a kérdés is, hogy vajon nem lett volna-e okosabb kétszer ennyi időt tölteni a forgatókönyvvel, mintsem hogy a szenzációs reklámkampányt és a csillogó premiert követően Scott máris rohanjon tovább következő filmjének, egy újabb grandiózus sztorinak a munkálataira.

3301.jpg

Az utolsó párbajt alapvetően szép és tanulságos munkaként értékeltük, ami némi aktualitást is hordoz, ugyanakkor képtelen mondanivalóját jó iparos munkánál különlegesebb formában tálalni. A Gucci-ház esetében sem volt híján Scott a gondolatoknak, csak épp akkorát markolt, hogy ő maga sem tudta eldönteni, mire akarja kihegyezni a történetet. Nem tudott választani családi maffiafilm, a tehetség és a középszerűség viadaláról szóló példázat, lehanyatló házassági történet és bosszúsztori között. Pedig a XX. század hírhedt bűntényét és egyik legizgalmasabb családi vállalkozástörténetét feldolgozó filmnek a Trónok harca epizódjaival, a Keresztapával és Martin Scorsese műveinek sokrétűségével kéne versenyeznie a sokszálú narratívát, a célzott karakterrajzokat és a fordulatokat illetően. Különösen azért érthetetlen Scott fiaskója, mert a napokban adott botrányos interjújában a társadalom tanítását tűzte ki célul. Márpedig aki tanítani akar, bizonyára rendelkezik egyértelmű válaszokkal is, amikre kifuttathatja alkotását.

8621-1.jpg

Az idős korára munkamániássá váló Ridley Scott hasonló zsákutcába futott bele, mint az elmúlt években Clint Eastwood. Csupa szépen legyártott, de felemás filmmel rukkol elő. Utóbbi munkáinak esetében vagy a kivitelezés, vagy a mondanivaló legalább kifejezetten erőteljes szokott lenni, így még gyengébb rendezéseire is érdemes odafigyelni. Az utolsó párbaj és főleg A Gucci-ház ellenben nem tud semmilyen markáns vonást felmutatni, hacsak nem a kiváló színészi alakításokra koncentrál a néző. Mivel nincs a cselekményt átfogó koncepció, óhatatlanul a legizgalmasabb karakterekre, Al Pacino és Lady Gaga kiválóan megformált figuráira terelődik a figyelem. Aldo Gucci viszont kevés játékidőt kap, míg Patrizia Reggiani életében pont a fordulópontokat ugorja át elegánsan a forgatókönyv. Leginkább egy ember átalakulását és önnön magából való kifordulását láttuk volna szívesen a bevezetés után, azonban nem sikerül jól ábrázolni a hősnő karakterfejlődését. Sőt az idővel egyre inkább rá fókuszáló cselekmény olyan suta módon végződik, mint amikor elharapnak egy fontos információkat tartalmazó mondatot. Ennek tükrében A Gucci-ház nem több, mint felszínes megidézése izgalmas családtörténeteknek és maffiafilmeknek.

1261.jpg
(A képek forrása: Port)