Mikor már azt hittük, kifáradnak a szuperhősfilmek a sok reboot és önironikus, sőt parodisztikus és szatirikus megafilm után, a nagy márkanevek tulajdonosai beújítottak. Már persze, amennyire azt a képregény-univerzumok és a stúdiófőnökök, a Warner (DC) és a Disney (Marvel) megengedték. Alig kaptuk meg a hírt, hogy Batman és Superman, a két szuperhős-archetípus egymásnak esik, a Marvel szinte görcsösen kontrázott rá saját többé-kevésbé menő héroszainak csetepatéját ígérő „Amerika Kapitány versus Vasember”-filmjével, az Amerika Kapitány: Polgárháborúval.

S meg kell hagyni, a DC-nek nagy lemaradása van a brandépítésben részint Christopher Nolan sajátos Batman-feldolgozásai miatt, hiszen a Marvel már a Sötét Lovagokkal párhuzamosan behozta Thort, Vasembert, Hulkot és Amerika Kapitányt a képbe. Az első Bosszúállók előtt pedig már a mozikban rágcsálták nézők milliói a popcornt, mikor a Supermant feltámasztó Az acélember első előzetesei elkezdtek szállingózni. Persze a mennyiség nem feltétlenül volt összhangban a minőséggel (emlékezzünk csak a Thorokra), de ha mást nem, hát az egyesített csapatot (Bosszúállók) vagy a konspirációs thrillerként egész jól működő A tél katonáját kedvelték a nézők és a kritikusok is. Ahogy persze a nézettségi adatok alapján (legalábbis az első pár héten) a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala is jól szerepelt a kasszáknál, Zack Snyder műve csak a negatív kritikadömping után kezdett történelmi lejtmenetbe a második héten.

Őszintén szólva én annak idején bár szkeptikus voltam a Batman-filmmel szemben, de Batman- és DC-rajongó lévén sokkal jobban érdekelt, mint a Marvel „szuperhős szuperhős elleni” csetepatéja. Sőt megvallom, Amerika Kapitány engem soha nem hozott lázba, túlságosan is egydimenziós jófiúként tűnik fel előttem, ami nem az én zsánerem. Akkor már inkább Tony Stark, akinek lazasága az első két Vasemberben még tetszetős, ám sokadik alkalommal már annyira nem „cool”, hanem kicsit idegesítő macsósága. A Marveltől úgy igazán az X-Men franchise-t szeretem, bár Pókember és Hulk is jó karakterek lennének, de egyik hős sem szerepelt az utóbbi öt-tíz évben számomra elfogadható filmben. Még A tél katonáját találtam érdekesnek a politikai-összeesküvős vonulat miatt, viszont én soha nem aléltam el sem a Bosszúállók-filmektől, sem a pajzsdobáló, eredetileg (a második világháború alatt) propagandafunkciót betöltő piros-fehér-kék sávos hőstől.

A legújabb hősfilmek megtekintése után viszont azt kell mondjam, amennyire nagy csalódást okozott a Batman Superman ellen, olyan kellemes meglepetés a számomra eleddig tök érdektelen Amerika Kapitány: Polgárháború, melyet az az Anthony és Joe Russo páros jegyez, akiknek a pofás A tél katonáját is köszönhetjük. Oké, azt nem mondom, hogy a Polgárháború felkerül a „best of 2016” toplistámra, vagy ez a film újítja meg a franchise-t, és hódítja el a fanatikus DC-rajongókat a Marvelnek. Ám aki szereti a Bosszúállókat, az azért fogja kedvelni a Polgárháborút, aki pedig – mint én – lagymatagnak tartotta az egymással civakodó hősalakulat eddigi sztorijait, pont a címbeli konfliktus miatt jön majd ki inkább kellemes emlékekkel a moziból. Avagy minden, amit a Batman Superman ellen elcseszett a két címszereplő titánja küzdelmével kapcsolatban, az Amerika Kapitány és a Vasember (illetve többi társuk) összecsapásában egész jól működik, sőt drámai potenciállal bír.

captain-amrica-civil-war-01.jpg

Pedig a képlet nagyjából ugyanaz. Sőt ugyanazt a problémakört járja körbe a Polgárháború, mint a Batman Superman ellen. Mely kérdéskör mondjuk nem annyira új dolog a képregényhősök univerzumát tekintve, hiszen már az X-Men sztorik és a Watchmen is a különleges képességekkel rendelkező hősök morális felelősségére kérdezett rá. Hogy meddig mehet el egy szupererős lény, ha a bűnüldözésről és személyes bosszúról van szó? Lövöldözhet-e ész nélkül, rommá változtathat-e egy nagyvárost a gazemberek kézre kerítése érdekében? Szentesíti-e a cél az eszközt? A vietnami háború idején a kétségbeesett amerikai vezérkar a kommunista észak-vietnami hadsereg által bevenni kívánt városokat inkább porig romboltatta, hogy „megmentsék” a területeket az ellenségtől. Vagyis az antikommunizmus ideológiája alá rendelték az ártatlan civilek sorsát is. Vajon egy szuperhős megteheti-e ezt „a béke és az igazság” érdekében?

S ahogy a Batman Superman ellen, úgy az Amerika Kapitány: Polgárháború is a 2001-es terrortámadást felelevenítő képekkel kezd lélegzetelállító nyitójelenetében. A tél katonája és az Ultron kora sztorijai után járunk, mikor a Hydra által szétbomlasztott S.H.I.E.L.D. már a múlté (Dzséjt megjegyzése: S.H.I.E.L.D. még titokban létezik, lásd: A S.H.I.E.L.D. ügynökei című tévésorozat), és a Bosszúálló-csapat is széthullóban van. Thor és Hulk távol vannak, Tony Stark a milliárdos kutatók életét éli, és bűntudata van Ultron tombolása miatt, Amerika Kapitány pedig pár mindenre elszánt társával tovább folytatja a klasszikus bűnüldözést, ezúttal Kenyában, a terrorista Brok Rumlow nyomában. A probléma csak az, hogy mint Superman a Zod tábornok ellen vívott küzdelemben, úgy Amerika Kapitányék is túlzásba esnek az ellenséges ügynökökkel szemben vívott harcban, és jó néhány civil, illetve civil épület esik áldozatául a csinnadrattának. Ezért az ENSZ nyomást gyakorol a Bosszúállókra, és egy részük belátja, hogy ellenőrizni kell a szuperhősöket is („ki figyeli az Őrzőket?” – emlékeztek a Watchmen alapkérdésére, ugye?). Tony Stark vezetésével rendfenntartó alakulat jön létre, melybe Amerika Kapitány nem hajlandó beszállni. Miközben a két markáns egyéniség nézeteltéréseit rendezi, addig a háttérben egy titokzatos fickó, a Marvel-mitológia egyik szupergonosza, Helmut Zemo ezredes egy 1991-es szupertitkos kísérlet szunnyadó teremtényét készül életre kelteni, melyhez a Hydra a tél katonáját, azaz Amerika Kapitánym vagyis Steve Rogers legjobb barátját, Bucky-t használja fel.

A sztori tehát nagyjából ugyanaz, mint a Batman Superman ellen esetében, csak itt az emberfeletti hőst nem Superman, hanem a másik amerikai szimbólum, Amerika Kapitány képviseli, míg a csúcstechnológiákra támaszkodó Batmant a Vasember váltja. A héroszokat összeugrasztó konspirátor pedig ez esetben nem Lex Luthor, hanem Zemo, akit személyes bosszú vezérel, és egyaránt utálja a hősöket és a Hydrat. S végső soron a film első fele is nagyjából megfeleltethető a Batman Superman ellen meglepően jól felépített első egy órájának. Lényeges különbség azonban a két blockbuster között, hogy az Amerika Kapitány: Polgárháború alkotói nem cseszik szét ezt a drámai konfliktust a film második felében sem, ha az esély meg is van arra, hogy ez megtörténjen (igen, ide is behoznak egy személyes szálat Tony Stark családjával kapcsolatban).

Szerencsére azonban itt az alkotók nem terelik el a figyelmet egy „ősgonosszal”, elárulhatom, hogy itt nem jön a „Végítélet”, aki ellen majd össze kell fognia a kompániának. Nem, a Polgárháború készítői hagyják, hogy a Vasember-pártiak és az Amerika Kapitány-pártiak (direkt nem mondok neveket, maradjon meglepetés, ki kinek az oldalán áll) püföljék egymást a játékidő teljes egészében. Nem kell újra összefogniuk, nem kell egy közös főellenféllel elbánniuk. Igen, az utolsó, nagy csata pontosan arról szól, amit a címben is ígérnek az alkotók, azaz Vasember és Amerika Kapitány abálják egymást az utolsó leheletükig. Végre azt kapjuk a pénzünkért, amit a trailerekben ígérnek, azaz egy eposzi küzdelmet ezúttal nem jó és rossz, hanem két világnézet, két ideológia között.

captain-amrica-civil-war-02.jpg

S ez az, ami nagyon hiányzott a Batman Superman ellenből. Igen, itt is behoznak egy személyes motivációt, ami úgy igazán felcseszi majd Tony Stark agyát, e nélkül úgy látszik, nem tudnak létezni az érzelmekre ható blockbusterfilmek. Ám a Polgárháborúban ez csak egy utolsó szikra, amelyet jó érzékkel a történet végén (és nem a közepén, mint a Batman-Superman sztoriban) csiholnak, így ez a szál nem tolakodik a melodramatikus manír pofátlanságával a viszonylag koherens sztori helyébe.

Hiszen van egy tetőponti nagy csata is, ami a film egyik legütősebb, mindemellett legviccesebb összecsapása, amely a két párt tagjai között zajlik. Egészen elképesztő például, ahogy a Hangya és Vasember, e két technicizált hérosz egymás ellen használják kütyüjeiket. S ennél a csetepaténál még pusztán a két világnézet kerül konfliktusba egymással, melyet persze a közös emlékek és a szimpátia azért árnyalni fog. Vasember a rendpárti, aki a jogban és a rendőri szervekben látja az igazság érvényesítésének egyetlen, ésszerű módját. E technikai-racionális gondolkodásmóddal áll éles kontrasztban Amerika Kapitány morális, inkább egy minden törvény felett létező erkölcsi, természeti törvény által meghatározott világképe, aki szerint a gonoszt meg kell állítani bármi áron, s ha a sors (illetve a technika) megáldotta őket szuperképességekkel, használniuk kell azokat a bürokrácia bilincsei nélkül.

Ezekkel a nézetekkel természetesen konfliktusban áll egy másik eszme vagy inkább érzelmi tradíció, a barátság ténye, a közös múlt, a közös kalandok. Remekül sikerült megragadni ennek a tragédiáját, vagy inkább drámáját, hogy hiába kedvelik egymást az egykori Bosszúállók, ők nem elsősorban érző lények, hanem szuperképességekkel megáldott félistenek vagy szuperemberek, akik számára első a kötelesség, második a barátság. Vagy legalábbis az kellene, hogy legyen. Azért is válik sokkal érdekesebbé, izgalmasabbá az ő egymással vívott küzdelmük bármelyik unalmas, sablonos CGI-puffogással teli szupergonosz-harcnál (mint amilyen sajnos a Batman Superman ellen Végítélet-csatája volt), mert a néző ebben az esetben mindegyik karaktert kedvelheti, mivel mindegyik motivációja átélhető, mindenkinek elfogadható igazsága van.

Azaz ebben a filmben válik érthetővé a magamfajta szkeptikusok számára is, hogy miért kellett ez a sok Vasember-, Amerika Kapitány-, Thor-, Hulk- és más egyéb Marvel-kaland, persze a pénzszerzésen túl. Voltak jobb és rosszabb próbálkozások a Marvel-hősök feldolgozásában, de az évek során azért a főszereplők kaptak (s a jövőben még biztosan fognak is kapni) egy-egy önálló filmet, melyekben velük azonosulhattunk. Megismerhettük eredettörténetüket, vágyaikat, gondolataikat, céljaikat, emberi kapcsolataikat és erkölcsi értékrendjüket. Izgultunk értük a moziszékek karfáit markolva. Ezek után ugye nem könnyű állást foglalni – ahogy a Fekete Özvegy (a még mindig dögös Scarlett Johansson alakításában) vagy a Skarlát Boszorkány (az Olsen-ikrek szemrevaló húga, Elizabeth Olsen formálja meg) nevű női hősök is vacillálnak, kinek a pártájára álljanak. Döntéseik, érzelmi dilemmáik pedig fognak bőven meglepetést okozni a két óra húsz perc során!

captain-amrica-civil-war-03.jpg

Tehát A tél katonájához, a Russo-fivérek előző szuperhősfilmjéhez hasonlóan, természetesen egy fantáziafilmhez képest megfelelően komplexre sikerült a karakterkapcsolatok bemutatása. Jóllehet, maguk a karakterek azért a régiek, és nagyjából mindenkinek stabil az értékrendje, legfeljebb a főbb figurák módosítanak idővel az álláspontjukon (nyilván sem Tony Stark, sem Sólyom, sem Hangya nem azok a karót nyelt harcosok, akik ne látnának túl az ideológiák falain). De azért a karakterrajzok terén nem kell túl nagy meglepetésre számítani, itt senkiből nem lesz ideiglenesen terrorista, mint Batman esetében. Mindenki megmarad azért annak, aminek megismertük, és alapvetően mindenki az igazság oldalán áll azért. Csak éppen az alkotók megmutatják, hogy az igazság nem abszolút és homogén, hanem relatív és többféleképpen értelmezhető.

S amúgy azért a készítők nem lőttek túl a célon, nem egy rendhagyó Marvel-mozit hoztak össze. Az Amerika Kapitány: Polgárháború épp annyira tér el a kliséktől, mint azt A tél katonája is tette. Paraszthajszálnyit minden kicsit sötétebb árnyalatú, „életszagúbb” (már persze egy szuperhősfilmhez képest), mint mondjuk a Bosszúállókban vagy a Thor-filmekben, de aki már látott Marvel-mozikat, annak a Polgárháború történetsémája is ismerős lesz. Nagyjából azt a sémát kell elképzelni, mint a legújabb X-Menekben, csak éppen itt nincs olyan antihős, mint Magneto.

De persze a szuperhősmoziktól eredetiséget várni nem nagyon szabad, sőt. Talán pont azt várjuk ezektől az alkotásoktól, hogy tudjuk, mit fogunk kapni a pénzünkért. Én ezért is akadtam ki a Batman Superman ellenen, és ezért nem ültem be az Ultron korára sem. A Batman Superman ellen a címével és az előzeteseivel vert át, a számomra elég lagymatag Bosszúállók után pedig nem annyira érdekelt a monumentális, de ásítós CGI-tűzijátékparádé. Az Amerika Kapitány: Polgárháború viszont nemcsak sztorijában, de megvalósításában is kellemes meglepetés. Illetve inkább úgy fogalmazok, hogy végre egy film, ami azt adja, amit a trailereiben is kínált: egy viszonylag drámai történetet, látványos, valóban ütős akciókkal. Ebben a Batman Superman ellen első egy órája is remek volt a sötét lovag jeleneteit tekintve, és szerencsére Anthony és Joe Russo rátesz egy lapáttal A tél katonája verekedős részeire. Öröm, hogy a test-test elleni küzdelmek is nagy hangsúlyt kaptak egy epikus látványfilmben, s a harci koreográfia pazar. Az üldözésekre sem lehet panasz persze, de a film legjobb részei a jobbfajta James Bond- és Bourne-filmeket idéző közelharcok.

Azért emellett mindenképp meg kell jegyezni, hogy a Polgárháború sem képes a fináléban tovább fokozni azt, amit az említett, hősök közti tetőponti összecsapásban láthatunk. No, ennek ellenére persze cseppet sem halovány Amerika Kapitány, Bucky és Vasember „bossharca”, sőt az utolsó fordulat sutasága és klisés mivolta ellenére is ütősre sikeredett.

captain-amrica-civil-war-04.jpg

Továbbá sajnálatos módon, bár irtó látványos a film, és valóban izgalmasak a(z ököl)harcok, de a 3D-nek ezúttal sincs túl sok funkciója. Nyilvánvalóan nézőcsalogató franchise ebben az esetben is, de én egy megveszekedett robbanást sem tudnék most felidézni, mely kihasználta volna az IMAX terem adta lehetőségeket. Avagy, ha 2D-ben, eredeti hanggal nézitek, nemhogy nem vesztetek semmit, de még nyertek is, mert bár a szinkron nem olyan borzalmas, ám Robert Downey Jr.-t és társait bűn a magyar színészek manírjaival hallgatni.

Szóval az Amerika Kapitány: Polgárháború kellemes csalódás, mint a Bosszúálló-sztorik iránt eddig közömbös néző, kifejezetten élveztem a hősök összezördülését. Amennyire falsnak tartottam a korábbi művek erőltetett poénjait, most ezek a korábbi filmekben jellemző, hasonlóképp „lazáskodó” beszólások kifejezetten működtek így, hogy a harcosoknak valóban volt okuk egymást sértegetni, húzatni. S ebben a részben valahogy azt is tudtam tolerálni, amit már az X-Menben is, de a Bosszúállókban aztán végképp nehezen, hogy már szinte több a szuperhős, mint az átlagember. A Polgárháborúban azonban végre érezhetően kiegészítik, ellenpontozzák egymást a hősfigurák, és a csatákban ezt jól kihasználják az alkotók, minthogy persze a „kő-papír-olló” elv miatt nem bírnak egymással (illetve már nem az erő, hanem a szerencse és az ész fog dönteni párharcukban). Sőt az ismerős arcok mellett (Vasember és Amerika Kapitány, Hangya, Bucky, Vízió, Fekete Özvegy, Skarlát Boszorkány, Sólyomszem, Sólyom stb.) feltűnő újak, mint a meggyilkolt kenyai elnök maszkot öltő fia, Fekete Párduc meglehetősen „cool” karakterek.

Tehát túl sok újdonságot nem kell várni az Amerika Kapitány: Polgárháborútól, de sablonossága ellenére egy jófajta, élvezhető, látványos iparosmunka, mely nem csúfolja meg az ismerős sztorit durva logikátlanságokkal, sőt még mérsékelten meghökkentő végső fordulattal is él. Ja, és még egy gyomros a Zack Snyder-féle Batman-Superman párosnak: a Polgárháború stáblistáját (ellentétben a DC-filmével) érdemes végigülni, mert két poént is elrejtettek benne!

JÓ – 7/10