Tartottam tőle, hogy megnézzem Oláh Judit ma debütáló dokumentumfilmjét a nyolcvanas évek különleges gyerektáboráról, amely saját kis birodalomként működött a szocialista rendszerben. Nem a minősége, hanem a témája miatt. Horrorrajongásom és a misztikus, sötét témák, egyben a szexualitás iránti vonzódásom miatt sokan esélyesen azt gondolhatják, hogy meg sem kottyannak a szélsőséges témák. Csakhogy míg a filmet és a művészeteket különválasztom a valóságtól, élvezeti értékként számontartva, addig igenis, a realitás kíméletlenül gyomorszájon tud rúgni. És bár a Visszatérés Epipóba című doksi elején még bizonytalan voltam az elérhető hatásfokot illetően, ami egy eltúlzott, “színészi alakítás” terén gyengécske felvezetésnek köszönhető, végül egészen megszenvedtem a kicsivel kevesebb mint másfél órát, amiről, azt gondolom, beszélni kell.
Különlegesek klubja
Míg Stephen King a Vesztesek klubjáról írt, addig a nyolcvanas években a szendrői táborban nyaraló gyerekek mind különlegesek voltak. Saját szertartásokkal, egyedi rítusokkal, lazán vett szabályokkal, melyek részben Siposhoz, a rendkívül karizmatikus tanárhoz és táborvezetőhöz, részben pedig magához a helyhez és helyzethez kötődtek. Ide kerülni kiemelten presztízsnek számított, a neves, jómódú és befutott szülők pedig szívesen küldték gyerkőceiket abba a liberális eszmeiségű táborba, ahol a szocialista, merev úttörőtáborokra mindenki sajnálkozva tekintett. Ám a háttérben súlyos frusztrációk születtek és azoknál is súlyosabb tragédiák zajlottak, amik évtizedeken át gyötörtek rengeteg gyereket. Epipo messze nem volt az a meseország, aminek tűnt, de akkor a kicsik, akiknek fogalmuk sem volt a világról, természetesnek vették minden sötét történés ellenére, ritka segélykiáltásaikat pedig senki nem hallotta meg.
Egy karizmatikus személy béklyójában
Mintegy csoportos foglalkozásként, az akkori résztvevők és táborozók évtizedekkel később adják ki magukból, mit és hogyan éltek át. A megalázó inzultusokat, az állandó piszkálást, azt, ahogyan éjszaka felébresztették vagy bármikor fenékbe rúgták őket, csak úgy heccből. Becenevük és a velük szembeni viselkedés alapból minimum furcsának mondható, mert persze, van, aki szerint mindez normális, sőt gólyatáborokban bevett szokás (ami attól még szintén nem jó dolog), de ebben az esetben 6-14 éves gyerekekről van szó, akikkel szemben mindenféleképpen más bánásmód ildomos. A dokumentumfilmben már 30 perc után előtörnek a mélyre rejtett sérelmek, amiket akkor mindenki elfogadott, vagy amik miatt hiába kérték a szülőket, hogy vigyék őket el onnan… változás nem történt. A legszörnyűbb az, hogy mindez csak a jéghegy csúcsának számított.
Mert az a Sipos, akire mindenki istenként nézett fel, aki cipője talpán nyomta el a cigit, és aki az iskolában feltett lábbal tanított… akit a gyerekek erős kisugárzása miatt bárhova követtek, nos, feleség és gyerek ellenére molesztálta is a rábízott fiatalokat. Akit csak pornónézésre buzdított, ami közös maszturbálásban ért véget, az jól járt. Másoknál már nem állt meg ezen a ponton. Amikor pedig kiderült minden, mert valaki elmondta a szüleinek, hogy mi történt, akkor az az ultimátum született, hogy a fiatalember vagy elhagyja az iskolát és bezárja a tábort, vagy a szülők elmennek a rendőrségre. A legnagyobb tragédia pedig az, hogy a leírtak után Sipos eleget tett a kérésnek, majd még hosszú évekig újságíróként, sőt tévésként dolgozott, méghozzá fiataloknak szóló műsorokon, amiknél többek között a szerelem is állandó téma volt.
Nehéz lenne feledni
Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem tudom, mit érezhetnek és mit érezhettek azok, akik a történet szereplői. Maguk az áldozatok. Legyen szó kevésbé vagy jobban szenvedőkről. Nem tudom, milyen érzés lehet úgy felnőni, hogy gyerekként sikerül elveszíteni mindenfajta bizalmat a külvilággal szemben. Nem tudom, milyen lehet ilyen mély sebeket hordozni évtizedeken keresztül. Azt tudom, hogy aki ilyet tesz, annak nem elég ultimátumot adni. Hogy a gyerekmolesztálásra és önmagában a gyerekek megalázására jobban kéne figyelni, nem az elkövetőt, hanem az elszenvedőket védve. Igenis, a rendőrség az egyetlen út, melynek a bírósággal együtt a legszigorúbban kell fellépnie. Hogy akinek csak eszébe jutna egyszer, hogy hasonlót tegyen, az tisztában legyen a legkeményebb következményekkel.
Hogy évtizedek múlva derül ki egy ilyen történet, egyfajta belső megtisztulásként az áldozatok számára, miközben az elkövető azóta is szabadon él, sok egykori társa/kollégája pedig vagy tisztában sincs a történtekkel, vagy nem is érdekli, az azt mutatja, hogy a rendszer nem jól működik. Ha ultimátum a megoldás, miközben újra lehetőséget kap a tettes, akkor a rendszer nem jól működik. Ha más esetekben és más közegben társak/kollégák védik a pedofilokat, erőszaktevőket, akiknek a bíróság és a törvény is asszisztál, akkor a rendszer nem jól működik. Gyermekeink a jövő zálogai. Mindegy egyes gyermek. Akikre figyelni kell, meg kell őket védeni, és erre csak a felnőttek képesek, csak a jog és a törvény. Számos gondolatot szül még a Visszatérés Epipóba, ami dokumentumfilmként tekintve nem rengeti meg a világot, de komoly gond sincs vele, ellenben témája miatt mindenképpen érdemes foglalkozni mindazzal, amit bemutat. De ha valaki érzékenyebben veszi ezeket a dolgokat, annak érdemes felkészítenie a lelkét, mert még ha nem is mutat semmit, ritkán nevezi nevén a dolgokat, a mélyben zajló szörnyűségek miatt így is kellőképpen megrázó, de szükséges utazás lehet a részünk. Epipóba. A gyerekek mesevilágába, ahonnan kilépve már semmi sem olyan, mint régen.
