Mi marad hátra a világvége után? Mikor már minden elveszett, és az emberiség kihalt, ki lesz az, aki képes még értékelni az elburjánzó természet szépségeit? Ki csodálkozik rá a napfelkeltére a hóval borított sztyeppén, ki látja meg egy kiadós zápor után az égbolton megjelenő szivárvány gyönyörű szimmetriáját? A Hail to the Rainbow világában már lezajlott az apokalipszis. Főszereplőnk egy fiatal fiú, Ignat, aki az értékes loot mellett válaszokat is keres. Apja egykor a Pártnak dolgozott, annak a Pártnak, amely a gépekben látta a jövőt. Monumentális, brutalista épületeket húztak fel a semmi közepén, komplett metropoliszokat emeltek a felhők fölé. Aztán egy nap minden megváltozott. Az általunk ismert világ megszűnt létezni, az emberek elmenekültek vagy meghaltak, aki pedig valahogy életben tudott maradni, annak most rejtőzködnie kell a gépek elől. Ignat egy nap furcsa üzenetet kap, amit látszólag az apja küldött, akiről viszont úgy hitte, hogy már több éve halott. Felkerekedik hát a posztapokaliptikus Oroszországon keresztül, hogy megpróbálja megtalálni, ki küldte neki ezt az üzenetet és miért – közben pedig a saját múltját is egyre jobban megismeri.
A Hail to the Rainbow lehetne egy újabb sablonos posztapokaliptikus játék, csakhogy egészen más megközelítést választ, hiszen egy olyan elhagyatott, hideg és nyugtalanító jövőbe kalauzol minket, ahol az emberiség tragédiája nem csupán a romos épületekben és a meghibásodott gépekben, hanem a túlélők mindennapjaiban, elfojtott emlékeiben és lassan szertefoszló reményeiben is tetten érhető. A Szergej Noszkov által fejlesztett játék immár konzolokra is elérhető, úgyhogy a hideg őszi időjárás pont kapóra jött, hogy tegyünk vele egy próbát. Ignat a tragikus katonai eseményeket követően kialakult új világrend egyik túlélője, aki elveszítette a szüleit, és az azóta eltelt évek során kénytelen volt megtanulni, hogyan gondoskodjon saját magáról egy olyan környezetben, ahol a biztonság többé nem magától értetődő, a megszokott társadalmi szabályok pedig már alig jelentenek valamit. A főhős látszólag berendezkedett erre az életre, kialakította a maga hétköznapi rutinját, és megtanult együtt élni a veszteségeivel, ám a múltat mégsem sikerült maga mögött hagynia, hiszen a korábban említett, váratlanul érkező elektronikus üzenet olyan események láncolatát indítja el, amelyek alapjaiban változtatják meg a mindennapjait. A történet innen kezdve fokozatosan tárja fel a körülötte kialakult káosz rejtélyeit, miközben Ignat saját emlékeivel, erkölcsi dilemmáival és a világot sújtó katasztrófa következményeivel is szembesül.
Nagyon hangulatos, hogy a játék történetmesélése nem kizárólag a nagy fordulatokra vagy a látványosabb jelenetekre épít, hanem arra is, hogy a környezetben szétszórt nyomokból, a PDA-kon olvasható elektronikus feljegyzésekből és a múltból hátramaradt tárgyakból lassan összeálljon egy olyan kép, amelynek minden újabb részlete közelebb visz a világ működésének megértéséhez, de közben újabb kérdéseket is felvet azzal kapcsolatban, hogy mi vezetett idáig, és vajon maradt-e bármi, amit érdemes megőrizni abból, amit egykor civilizációnak neveztünk. A posztapokaliptikus környezetet nem a megszokott, csillogó neonfényekkel teleszórt cyberpunk esztétikán keresztül tárják elénk, hanem a játék egy sokkal földhözragadtabb, kelet-európai hangulatú látomást épít fel, amelyben az óriási, brutalista ipari létesítmények, a szürke lakótelepek, a kihalt utak és a szovjet múltat idéző építészeti megoldások együtt teremtik meg a világ sajátos arculatát. Egy-egy elhagyatott szoba, sebtében hátrahagyott munkaállomás, kifosztott autóroncs vagy régóta működésképtelen szerkezet önmagában is képes érzékeltetni, milyen életet élhettek azok, akik a katasztrófa előtt ezeken a helyeken dolgoztak, laktak vagy próbálták fenntartani a mindennapok látszólagos normalitását.
A világot belengő melankólia éppen abból fakad, hogy a pusztulás ellenére számos helyszín megőrizte az egykori élet apró nyomait, így nem egy teljesen kihalt tájon haladhatunk keresztül, hanem egy eltűnt, pontosabban inkább letűnt civilizáció maradványai között kutathatunk, amelyek néma tanúként őrzik a múltat. A látványvilág emiatt sokkal közelebb áll a szovjet retrofuturizmushoz és a kelet-európai sci-fi komorabb hagyományaihoz, mint a műfaj olyan alkotásaihoz, amelyek a technológiai fejlődést elsősorban látványos, futurisztikus metropoliszokkal ábrázolják. A Hail to the Rainbow egy brutalista nedves álom, amely hangulatában egyszerre idézi a STALKER-t és a Metro-játékokat, de közben árad belőle a balkáni atmoszféra, a hatalmas panelházak, a rozsdás Zsiguli roncsok az utcákon és az a fajta utánozhatatlan, azonnal felismerhető szocialista körítés, ami előttünk, magyarok előtt sem ismeretlen.
A belső nézet különösen jól szolgálja ezt a megközelítést, mivel közvetlenül Ignat szemszögéből járhatjuk be a helyszíneket, és így a felfedezés sokszor személyesebb élménnyé válik, mint egy távolabbról szemlélt, filmszerű kaland esetében. Az út során technikai fejtörőket kell megoldani, használható tárgyakat gyűjteni, elektronikus berendezéseket működésre bírni, valamint olyan akadályokat leküzdeni, amelyekhez nem feltétlenül az erőszak, hanem inkább a megfelelő eszköz vagy a logikus gondolkodás vezet el. A különböző szerkezetek javítása és fejlesztése kisebb minijátékokkal is kiegészül, miközben érdemes észben tartani azt is, hogy a korábban megszerzett felszerelések később is hasznosnak bizonyulhatnak, hiszen egy-egy helyzet megoldásához olykor egy már elfeledett eszköz, például a drónunk jelenti a kulcsot. A játékmenet tehát elsősorban azoknak kedvez, akik szeretnek elidőzni egy-egy helyszínen, alaposan körülnézni, és nem bánják, ha a következő lépés felismeréséhez némi önálló gondolkodásra is szükségük van. Nagyon tetszett, hogy hamar kapunk egy vezethető járművet is, amiben még zenéket is lehet hallgatni!
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Ignat útja végig békés nézelődésből állna, hiszen a világ veszélyei időről időre arra kényszerítik, hogy fegyvert ragadjon, vagy más módon próbáljon túljárni az ellenséges robotok eszén. A Hail to the Rainbow lövöldözős összecsapásai és horrorisztikusabb jelenetei a felfedezés közben felépített feszültség megtörésére szolgálnak, de egyúttal azt is érzékeltetik, hogy a főhős nem egy mindent legyőző akcióhős, hanem egy átlagos, ráadásul nagyon fiatal túlélő, akinek a rendelkezésére álló lehetőségeket kell a lehető legjobban kihasználnia. A közelharcban egy szerszámként is használható fegyver, a távolsági összecsapásokban pedig többek között sörétes puska segíti a boldogulást, miközben a felszerelés bizonyos elemei fejleszthetők, hogy nagyobb eséllyel lehessen szembeszállni az egyre kellemetlenebb ellenfelekkel. A harcrendszer ugyanakkor nem feltétlenül olyan kifinomult, mint a környezet megalkotása vagy a történetmesélés, és emiatt egyes összecsapások nehézkesebbek, elnyújtottabbak lehetnek annál, mint amit a játék hangulata indokolna. Én speciel értékeltem volna, ha a levegőből kamikaze-módjára becsapódó, gyilkos drónokat kihagyják, mert ezek szinte minden alkalommal csak felidegesítettek, ahogy azt is jó néven vettem volna, ha a bossfightok kimaradnak. Ezek számomra eléggé kilógtak a nyugis, felfedezős játékmenetből, bár az tény, hogy legalább egy kis izgalmat vittek bele.
A játék atmoszférájának megteremtésében a hangoknak is fontos szerep jut, hiszen a csendesebb szakaszokban a környezet apró neszei, a gépek zúgása és a kihalt terek visszhangjai legalább annyira hozzájárulnak a feszültséghez, mint a látvány. A zenei anyagban a Nobody's Nail Machine közreműködésével készült soundtrack kíséri végig Ignat útját, és a visszafogottabb, melankolikus hangulatot erősíti, ahelyett, hogy minden veszélyesebb jelenetet harsány dallamokkal próbálna nyomatékosítani. Ez a megközelítés elég jól illik a játék világához, amelyben a magány és az elhagyatottság nem kizárólag történeti háttér, hanem az élmény egyik meghatározó eleme. A kocsi rádiójában hallgatható daloknak külön örültem, hiszen ezek is rettentő jól passzolnak ehhez a melankolikus, szomorkás világvége hangulathoz, és bár vokál egyik dalban sincs, műfajilag a post-punk, az elektronika és a cold-wave közé lehetne besűríteni őket, tehát ha például előttetek sem ismeretlen a pár éve TikTokon is hódító Molchat Doma, akkor ezeket a zenéket egész biztosan imádni fogjátok!
Érdemes azt is megemlíteni, hogy a Hail to the Rainbow fejlesztése mögött Szergej Noszkov egyéni munkája áll, ami különösen figyelemre méltóvá teszi a végeredményt, hiszen egy ilyen összetett, részletes környezettel és többféle játékelemmel dolgozó alkotás esetében általában egy nagyobb fejlesztőcsapat különböző szakembereinek összehangolt munkájára lenne szükség. Az egységes művészi elképzelés ennek ellenére jól érzékelhető, és a játék számos pontján megmutatkozik, hogy a fejlesztő nem egy újabb, sablonos posztapokaliptikus lövöldét akart készíteni, hanem egy olyan világot, amelynek hangulata és története a befejezés után is az emberrel marad. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden elem egyformán kidolgozott lenne, hiszen a harcrendszer egyenetlenségei, a néhol túlságosan nehezen értelmezhető feladványok és az egyes szakaszok pepecselős, mesterségesen elnyújtott tempója jól érzékelhető korlátokat szabnak az élménynek, ugyanakkor a játék legerősebb pillanataiban ezek a hiányosságok háttérbe szorulnak a világ atmoszférája és a fokozatosan kibontakozó történet mellett. A pontot az i-re pedig az teszi fel, hogy amint láthatjátok, az egész játék teljes magyar feliratozást kapott.
A Hail to the Rainbow tehát elsősorban azok számára lehet igazán emlékezetes kaland, akik a videojátékokban nem kizárólag a folyamatos akciót vagy a tökéletesre csiszolt mechanikákat keresik, hanem szeretik, amikor egy különleges világ felfedezése, a történet apránként történő megismerése és a környezetből áradó, elképesztően erős hangulat legalább annyira fontos, mint az, hogy éppen milyen ellenféllel kell megküzdeniük. Ignat utazása egy elfeledett civilizáció romjai között vezet végig, ahol a technológia egyszerre jelenti a múlt megmaradt örökségét és a túlélés egyik legfontosabb eszközét, miközben a főhős személyes tragédiája fokozatosan összefonódik a körülötte kibontakozó rejtélyekkel. Ez a játék nem minden pillanatában éri el ugyanazt a színvonalat, és az akcióközpontú részek olykor érezhetően kevésbé kiforrottak, mint a felfedezésre építő szakaszok, ám a sajátos kelet-európai látványvilág, a melankolikus hangulat és az önálló gondolkodásra építő kaland összességében olyan karaktert ad neki, amely könnyen megkülönbözteti a műfaj számos más képviselőjétől. A címben szereplő szivárvány így akár az egész történet jelképeként is értelmezhető: egy apró ígéretként, amely a szürkeség és a pusztulás fölött húzódik, és amelynek valódi jelentését talán csak akkor érthetjük meg igazán, ha hajlandóak vagyunk végigjárni az odáig vezető, hóval, jéggel és összetört álmokkal kikövezett utat.
Borítókép forrása: Носков Сергей
