Boomer vagyok. A régi Pókember-filmeket szeretem. A 2021-es Nincs hazaút is csak azért tetszett, mert benne volt Tobey Maguire hálószövője, a Zöld Manó és Doktor Octopus. Viszont a Vadonatúj napnak akadt két hívószava, ami miatt felcsillant a szemem, hogy talán ebből még lehet valami: egyrészt street-level hangulatot ígértek, másrészt a kedvenc Marvel antihősöm, Punisher (a továbbiakban Megtorló) is helyet kapott benne. De vajon ez a kettő elég ahhoz, hogy még egy, a Sam Raimi-filmeken szocializálódott rajongót is meggyőzzön Tom Holland magába fordult Pókembere? Is-is.
Négy évvel a Nincs hazaút eseményei után járunk, amiről köztudott, hogy nem végződött túl jól Peter Parker számára. Az történt ugyanis, hogy hosszú és hosszadalmas események következtében (aminek a taglalásától itt most eltekintenék, mert akkor az életben nem érnénk sem te, sem pedig én a cikk végére), Pókember arra kérte Dr. Strange-t, hogy a világ felejtse el őt, beleértve a hozzá legközelebb álló személyeket is. Az égadta világon senki nem emlékszik rá, se MJ (Zendaya), se Ned (Jacob Batalon), mintha soha sem is létezett volna Peter Parker.
Peter tehát ott maradt teljesen egyedül, és immáron kereken négy éve főállású Pókemberként tengeti a mindennapjait. New York egyik kevésbé csillogó részén van egy lepukkant lakása, ami tele van kajarendelős dobozokkal, súlyzókkal, fehérjeporokkal és különféle high-tech kütyükkel. Tipikus legénylakás. Főhősünk tehát csak a munkájának él, és egymás után kapkodja össze az olyan rosszfiúkat az utcáról, mint Skorpió (Michael Mando), Sírkő (Krondon) vagy épp a vörös ruhás nindzsákból álló Kéz, miközben persze komoly érzelmi viharok is dúlnak a lelkében. Merthogy attól, hogy őt elfelejtették, neki még nem olyan könnyű elfelejtenie azokat, akiket szeret.
A háttérből – ami jelen esetben az Instagramot jelenti – csendben követi az életüket, és nézi, ahogy nélküle próbálnak boldogulni. MJ-t és Nedet is felvették a bostoni MIT-re, mostanra pedig már az utolsó félévüket tapossák, miközben a tipikus egyetemisták életét is élik: olyan bulikra járnak, ahol papírpohárból isszák a sört, MJ-nek pasija van, Ned pedig rászokott az energiaitalra. Utóbbi kevésbé hatja meg Petert, annál jobban az, amikor MJ-t mással látja csókolózni.
Persze senkinek sem esik jól, ha azzal szembesül, hogy élete szerelme éppen mással kavar, az azonban viszonylag kevesünkkel fordult még elő, hogy a heves érzelmek miatt a pók-DNS-e felülkerekedett volna az emberi génjein, és emiatt igen durva pók képességei alakultak volna ki. Márpedig Peterrel éppen ez történik, és bár ez önmagában még nem lenne akkora probléma, az már annál inkább, hogy a pók DNS a tudatot is képes uralni, és kontrollálhatatlanná tenni. Peternek ez érthető módon már kevésbé tetszik, ám nem ez az egyetlen gondja: egy rejtélyes, testeket megszálló gonosztevő is garázdálkodik a városban, aki a Kárelhárítási Minisztérium egyik féltve őrzött titkához, az úgynevezett V-Maxhoz akar hozzáférni.
Amit szerettem benne:
- Street-level hangulatot ígértek az alkotók, és street-levelt is kaptunk. Úgy nagyjából. Na jó, csak félig-meddig. Az biztos, hogy visszatértünk New York utcáira, és már önmagában a próbálkozást is tudom értékelni.
- Tom Holland depis Pókembere jót tesz a karakternek; a megtörtebb és érettebb Peter Parkerrel könnyebb azonosulni, mint az örökké optimista tinédzserrel - mondjuk ez elég sok mindent elárul a cikk írójáról is. Pókember egyébként fizikálisan is érik a szereppel, mostanra már meglehetősen komoly bicepszeket villant.
- Jon Bernthal Megtorlója igazi proli benne, Tom Holland Pókemberével pedig furcsamód jó köztük a kémia, vagyis az ő karakterének beemelése egyértelműen jót tesz a Vadonatúj napnak. De vajon a Vadonatúj nap is jót tesz Megtorlónak?
- Nyugi, nem árulom el, kit játszik Sadie Sink
, úgyis tudod, viszont egyértelműen kulcsszereplője a sztorinak, abban pedig semmi meglepő nincs, hogy a Stranger Things-színésznő kifejezetten jól hozza a karaktert és a hozzá kapcsolódó érzelmi részeket is. - A történet nem bonyolítja túl magát, nincs multiverzumos okoskodás, kozmikus fenyegetés, fárasztó túlgondolások. És ebben tényleg van valami üdítő, pláne ha az MCU berkein belülről érkezik, ahol határozottan szeretik felesleges körökkel nyúzni a nézőket.
Amit nem szerettem benne:
- Nagyon próbál street-levelnek látszani, és bizonyos jeleneteiben működik is a dolog, máskor azonban inkább hat erőlködésnek ez a vonal, semmint egy természetes visszatérésnek a Sam Raimi-féle filmekhez. Mintha mindenáron bizonyítani akarták volna, hogy „nézzétek, Pókember most már tényleg az utcákon harcol". És talán az utcai bunyókhoz használt túl sok CGI sem tett jót hangulatnak.
- Jon Bernthal Megtorlója. Bár a filmnek jól áll Megtorló, Megtorlónak nem áll jól a film, de ez már tulajdonképpen a legelejétől kezdve sejthető volt. Prolinak persze proli, hörögni is hörög és egy-két enyhébb káromkodás, mint például a „puhapöcs", is elhagyja a száját, de ez nem az a Frank Castle, akit mi szeretünk. Ez egy megszelídített Frank, akinek folyamatosan figyelnie kell arra, hogy ne lépje át a 12-es karikát, márpedig egy ilyen Megtorlónak az égvilágon semmi értelme nincs. Legalábbis a karakter szempontjából biztosan nem.
- Bár a gonosztevő egy ideig érdekes, végül kiderül, hogy nem is annyira gonosztevő. De még csak nem is egy szürke karakter, mint mondjuk Frank, hanem egy talpig becsületes és empatikus karakter, és ez már túl sok a jóból.
- Hulk behozása elsőre úgy hangzik, mint a Marvel újabb próbálkozása arra, hogy Pókember mellé ismét odatoljon valakit, mint anno Tony Starkot, és bár szerencsére nem erről van szó, Bruce Banner visszahozása furcsán feleslegesnek, ráadásul elvarratlannak is érződik.
- Kényelmesen nyúl az érzelmes részekhez, a klisék miatt pedig nehéz őszintén elpityeredni rajta - pedig már majdnem ment, de aztán megcsapott az izzadságszag.
Végítélet
A Vadonatúj nap kellemes élmény és szép próbálkozás, de van még mit tanulnia a Sam Raimi-féle Pókemberektől. Hiányzik belőle az a fajta egyszerűség és szív, ami miatt Raimi filmjei (legalábbis az első kettő) még ennyi év után is működnek, viszont nem tagadom: a maga erőlködős módján ez vett meg a legjobban a négy Holland-féle próbálkozás közül. Ami lássuk be, nem volt túl nehéz, mivel egyik korábbi film sem lett a szívem csücske, de a Vadonatúj nap legalább végre megértette, hogy Pókember nem attól működik, hogy hány Bosszúállót ugrál körbe, hány high-tech kütyüvel kísérletezik és hogy mekkora CGI-orgiát képesek köré keríteni, hanem, hogy hány rosszfiút tud összekapkodni... az utcáról.
