„Chris Hansen vagyok. Miért nem foglal helyet?" Ha a 2004 és 2007 között valaki ezzel a mondattal szembesült egy idegen házban, az igen komoly bajban volt. A To Catch a Predator egyesek szerint egy rendkívül mocskos műsor volt az amerikai NBC-n, mások szerint viszont fontos társadalmi feladatot teljesített, mivel olyan felnőtteket igyekezett leleplezni, akik kiskorúakkal beszéltek meg találkozót. Az esetek többségében a férfiakat letartóztatták, a „kiskorúakat” pedig valójában felnőttek alakították, többségében a Perverted Justice nevű szervezet önkéntesei, hogy a pedofilok ráharaphassanak a csalira. Mindez egészen addig ment, ameddig 2006-ban egy kerületi ügyész, egy bizonyos Bill Conradt is horogra akadt, Chris Hansen és a stáb pedig kamerákkal és rendőrökkel kivonult a házához, miután kiderült, hogy szexuális tartalmú üzeneteket váltott egy „13 éves fiúval". Az ügyész az akció során végül a saját otthonában főbe lőtte magát.
Az ügy nagy port kavart, Conradt húga beperelte az NBC-t, és bár ezt követően még sugároztak pár adást, a nagy nézettségű, ám igen megosztó To Catch a Predatort végül elkaszálták.
Lance Oppenheim, az elismert dokumentumfilmes első nagyjátékfilmje azzal indul, hogy Jeff Zucker, az NBC akkori vezetője - akit zseniális húzásként valóban maga Jeff Zucker alakít -, közli a To Catch a Predator műsorvezetőjével, Chris Hansennel és a producerrel, Andie-vel, hogy bár ki nem állhatja a műsorukat, a nézők zabálják, és így bizony nem tehetnek mást, mint hogy főműsoridős (primetime) sávba helyezik át. Ez pedig csak egyet jelent: olyan műsorral kell versenyezniük a nézők kegyeiért, mint az ABC-s Lost.
Robert Pattinson Hansenje számára pedig elég hamar rögeszmévé válik, hogy legyőzze a vad, trópusi szigeten ragadt bagázst, pedig bőven vannak magánéleti gondjai is. Nehéz ugyanis úgy viszonyt folytatni egy csinos, harmincas nővel - miközben a felesége (Anna Faris) és a két gyereke otthon várja -, hogy a tévében sportot űz abból, hogy pedofilokra vadászik, az arcát pedig Amerika szerte ismerik. És amitől a legjobban tart, végül egy napon bekövetkezik. Megcsörren a telefonja, a National Enquirer újságírója keresi, hogy felajánlja neki, a hűtlenségéről szóló leleplező cikk előtt még kap egy lehetőséget arra, hogy elmondja a saját verzióját. Eközben pedig az emberileg igencsak megkérdőjelezhető, szakmailag azonban nagyon is kompetens producert, Andie-t egy rivális csatorna próbálja magához csábítani.
Ami jó:
- Talán nem is teljesen szándékosan, de a Primetime – Vadászidő nem Chris Hansen portréja miatt jó, hanem abban, hogy megmutatja, milyen különös módon lehangolóak voltak ezek a televíziók. Hogy egy súlyos társadalmi problémából nézettségi versenyt és szórakoztatóipari terméket csinált egy újságíró, és ezt egy egész csatorna hagyta neki.
- Taszító, és mégis az ember egyszerűen képtelen levenni a szemét arról a mocskos, kompromisszumok nélküli ábrázolásmódról, ahogy a film bemutatja a szexuális ragadozókat. De nemcsak a pedofilok taszítóak, hanem maga Hansen is, aki visszamondja nekik a saját szövegeiket: „Én levetkőztetlek téged; te levetkőztetsz engem.”
- A téma mocskosságán a szörnyetegszerűen közeli felvételek sem segítenek.
- Robert Pattinson láthatóan remekül szórakozik a szerepben, és ha ő élvez valamit, akkor azt mi is élvezzük, még ha rendkívül túlzó is az alakítása. A tényszerűséghez mondjuk az is hozzátartozik, hogy ezt a cikket egy Robert Pattinson-fan írta.
- Merritt Wever Andie-je, aki amúgy fiktív karakter, pedig teljességgel hagyja őt ragyogni, ráadásul az ő karaktere egy érdekes kérdést is felvet Hansen kapcsán, pedig olyanból nincs sok a filmben. Vajon ki a rosszabb? Az őrült, aki saját magával is elhiteti, hogy egy társadalmi hős, csak hogy erkölcsök nélkül hajszolhassa a sikert vagy a pragmatikus ember, aki teljes tudatossággal dönt úgy, hogy kiszolgál egy ilyen műsort?
Ami nem jó:
- A Primetime jóval kevésbé bonyolult, mint amennyire bonyolultnak hiszi magát, sőt valójában inkább leegyszerűsíti a témát, mint hogy megpróbálná átadni azt.
- Hogy mi volt az igazi Hansen indítéka, miért csinálta ezt a műsort és érdekelte-e őt bármi is a nézettségen kívül, arra kétségkívül nehéz lenne egyértelmű választ adni, a probléma viszont az, hogy a Primetime igazából meg sem próbálja megérteni az újságírót. Nem kell vele egyetérteni, de megérteni nem ártott volna, ha már csináltak róla egy filmet.
- Helyette inkább felesleges művészkedéssel fárasztanak minket, hogy bizonyítsák, ez több egy mezei filmnél, pedig a témához érdemben nincs sok hozzáfűznivalójuk.
- Hansen megértésére legfeljebb az újságíró indiai útja tesz egy halvány kísérletet, amellyel arra utalnak, hogy a műsorvezető mégiscsak rendelkezett valamiféle sajátos, bár kétségkívül torz becsületkódexszel.
- És az sem lett volna hátrány, ha a film nem lett volna unalmas.
Végítélet
A Primetime - Vadászidő egy izgalmas és erkölcsileg rendkívül összetett igaz történetből indul ki, és nyugodt szívvel lehetett volna a következő Spotlight, de nem lett az, és ennek kismillió oka van. Kezdve rögtön azzal, hogy a film mintha az első perctől kezdve eldöntötte volna, hogy mit kell gondolnunk erről az egészről, és a hátralévő időben javarészt csak ismételgeti a saját állításait. Ha pedig nem ismételget, akkor teljesen értelmetlen, lázálomszerű jeleneteket nyom az arcunkba, mintha ezekkel akarná leplezni, hogy túl nagy témába vágta a fejszéjét. Az pedig, hogy Skyler Gisondóról egészen mostanáig nem jutott eszembe írni, mindent elmond arról, hogy a csali színész történetszála mennyire elképesztően feleslegesnek érződik. Összességében nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy ebből egy sokkal jobb filmet is lehetett volna csinálni.
_1793999533_6c4ad8a3d0716d963d9a.jpg)
