Kicsoda Superman? Egy durván 190 magas, ébenfekete hajú, persze véletlenül sem kopaszodó férfi, akinek olyan az állkapcsa, mintha angyalok faragták volna ki, és természetesen jól ki is van sportolva. Persze ő nem földi ember, de tuti, hogy még egy kryptoni szépségversenyen is dobogós helyezést érne el. Ráadásul nemcsak jól néz ki, de még a jelleme is kifogástalan, olyan klasszikus jófiú. Unalmas? Egy kicsit azért igen.
Na és kicsoda Supergirl? Ő is kryptoni, akárcsak Superman, ráadásul ők ketten unokatesók is, és a szuperlány is tudja azokat, amiket a szuperférfi: repül, emberfeletti ereje van, emellett röntgenlátása és lézerszeme is. Itt azonban nagyjából véget is érnek Superman és Supergirl közös vonásai, ugyanis utóbbi lényegében egy lecsúszott alkoholista... és ez iszonyatosan jól áll neki.
A DCU második egész estés darabja azzal indul, hogy Supergirl, civil nevén Kara Zor-El alaposan szétcsapja magát a 23. születésnapján, mondjuk elnézve Milly Alcock leharcolt hősnőjét, nem csak születésnapokon szokott felönteni a garatra. Kara ezúttal egy olyan csillagközi kocsmában vedel, ami egy vörös nap közelében van, a helyszín pedig nem véletlen választás. Az ilyen típusú csillagok ugyanis jelentősen csökkentik az erejét, és ugyanúgy tud hatni rá az alkohol, mint bárki másra, magyarán szólva be tud rúgni – szemben a sárga nappal, amelynek közelében Supergirl szupererős és nem hat rá az alkohol.
Ebbe a lebujba téved be egy Ruthye nevű fiatal lány, aki azt állítja, hogy a családját megölte egy Krem nevezetű briganti, és aki segít neki a bűnöző nyomára bukkanni, hogy végezhessen vele, cserébe megkapja tőle az apja kiváló minőségű kardját. Hogy nem valami egyszerű kacatról van szó, azt jól mutatja, hogy amikor a lány előveszi a kocsmában, akkor hirtelen minden szem a pengére tapad. Segíteni persze senki nem akar neki, elvenni tőle a kardot azonban annál többen, Supergirlnek pedig bár baromira nincs kedve belefolyni a dolgokba, nem tud csak úgy elsétálni a helyzet mellett. Ugyan a vörös nap és a temérdek alkohol, amit magába döntött, finoman szólva sem könnyíti meg a helyzetet, hogy visszaszerezze Ruthye kardját, végül nagy nehezen csak összejön a dolog, a lány azonban nem éri be ennyivel: megkéri Supergirlt, hogy segítsen neki levadászni azt, aki elpusztította a családját.
Kara először nemet mond, aztán másodjára és harmadjára is, mígnem személyes üggyé nem válik a dolog. Ugyanis a Ruthye családját meggyilkoló briganti egy mérgezett nyíllal eltalálja Kryptót, az ellenméreg pedig természetesen nála van, és mint kiderül, Supergirlnek mindössze három holdfelkeltéje, vagyis három napja van arra, hogy megmentse a szuperebet. Innentől kezdve a két lány bolygóról bolygóra, naprendszerről naprendszerre követi a nyomokat, és mivel John Wick óta pontosan tudjuk, hogy aki hozzányúl egy kutyához, annak nincs bocsánat, Kara Zor-El sem áll meg félúton.
Ami jó:
- Milly Alcock elképesztően jó részeg alakítást nyújt.
- És nem csak részegként működik: ez a Supergirl kemény, cinikus, sérült, ugyanakkor szerethető és vicces is, Milly Alcock pedig szinte kivétel nélkül jól lehozza ezeket a jeleneteket.
- A 15 éves Eve Ridley Ruthye szerepében ugyancsak jó választásnak bizonyul: a fiatal színésznőnek olyan kifejező arca van, hogy könnyű róla elhinni, hogy egyszerre hajtja a gyász, a düh és a bosszúvágy.
- Jason Momoa Lobójáról pedig csak annyit, hogy ha James Gunnék nem csinálnak neki egy önálló, 18-as karikás filmet, akkor a DC Universe egyik legnagyobb ziccerét hagyják ki.
- Van még egy főgonoszunk is Matthias Schoenaerts alakításában, aki oké, elég sztereotip figura, viszont jó a kosztümje, van karizmája és alapvetően a történetben is jól működik. Nem akarod őt megérteni, nem akarod kianalizálni, egyszerűen csak jól pofán akarod vágni, egy bosszútörténethez pedig általában pont elég, hogy a rosszfiút szívből tudjuk utálni.
- Apropó sztori, a történet nincs túlbonyolítva, nem ágazik nyolcfelé, nincs háromféle idővonal és négyféle univerzum. Egy egyszerű, jól követhető bosszúhadjáratról van szó, ami inkább a karakterekre és az atmoszférára fókuszál, és amely kifejezetten üdítő a Marvel sokszor túlgondolt és szétfolyó cselekményei mellett.
- Az űrkalóz brigantik egyébként egy tipikus toxikus maszkulin banda: vedelnek, mint a görény, szétverik egymást, mert miért ne, vödörbe pisilnek és nőket rabolnak el, hogy csak férfiakból álló fajukat fenntartsák. A Supergirl-film pedig határozottan girlpower szemléletű, az pedig, hogy a férfi karakterek nagyrésze egy tahó, tulajdonképpen jól passzol ebbe a világba.
- Maga a film egyébként egy lepukkadt, poros és mocskos űrwestern látvány-ügyileg, ami egy percig sem próbálja másolni a tavalyi Superman színes, habókos stílusát.
- Ráadásul a zene is remekül megtámogatja a piszkosabb űropera hangulatot.
- Mindennek tetejébe pedig még a humor is jól eltalált, vicces, de azért nem bohóckodja el magát. Van például egy (feminista?) poén azzal kapcsolatban, hogy Karának miért Supergirl a neve, amikor Clark Kent meg Superman, holott csak nagyjából tíz év van köztük. A legtöbb poént viszont egyértelműen Lobo szállítja, és hát Momoa tényleg lubickol ebben a szerepben.
- Na és milyenek az érzelmes részek? Meglepően jók. Talán egy-két izzadságszagú jelenet van, ami a szándékossága miatt nem is működik igazán, viszont a nagy többség jól el van találva, éppenséggel pont azért, mert nem csap át célzott könnyfakasztásba.
Ami nem jó:
- A galaktikus söpredékek színvonala változó: bár akadnak egészen ötletes külsejű teremtmények, azért a többség elég önismétlő, csápos teremtményből például biztosan van vagy egy tucat.
- A hangnem néha billeg, a Mad Max-szerű sci-fi világ és a könnyedebb, családbarátabb elemek nem mindig simulnak össze tökéletesen. Talán bizonyos Krypto-jelenetek is ezért lógnak ki a sorból, de van egy cuki, színtiszta CGI-teremtmény is, aki egy Kóbor Grimbusz-szerű űrbuszon utazik, és aki úgy néz ki, mintha egy teljesen másik filmből tévedt volna át ide.
Végítélet
Nem kérdés többé, hogy jó választás volt-e Milly Alcock Supergirl szerepére, mert az volt, és az sem kérdés már, hogy Supergirl Superman női megfelelője-e, mert nem az. Ez a Supergirl valójában egy jóval összetettebb, hibásabb és mondjuk ki, érdekesebb karakter, persze a szíve minden karcossága ellenére ugyanúgy a helyén van. Craig Gillespie rendezése nincs túlspilázva, nem hasonlít igazából egyetlen korábbi szuperhős-filmre sem, és igen, nem tökéletes, ahogy Kara sem az, de hangulatos, látványos és a karakterek is meglepően rendben vannak. És még egy pozitívum: pisiszünet nélkül is könnyűszerrel kibírható.
