Kedvelem Ryan Murphy munkásságát. Mint oly sokan, én is az American Horror Story kapcsán ismertem meg a nevét, de egy valamire már a korai évadoknál felfigyeltem: Murphy iszonyú termékeny alkotó. Szinte még be sem fejeződik egy újabb alkotásának a forgatása, máris a következő felé indul. Emiatt aztán gyakran előfordult – főleg az American Horror Story esetében –, hogy az adott évad idő előtt kifulladt. Murphy megrendezte az első 1-2 részt és lelépett, elment egy másik csatornához oda készíteni valamit. Hosszabb távon szerintem csak a Monster (Szörnyeteg) antológiasorozata tudta fenntartani az érdeklődést a legutolsó epizódig, de ez sem egyedül az ő érdeme. Nagyon vártam már egy olyan Ryan Murphy sorozatot, ami le tud kötni, nem unom el magam az első néhány rész után és ugyanúgy várom a következő héten landoló epizódot, mint annak idején az AHS esetében. Érdekes, hogy ehhez most épp Bret Easton Ellis segítsége kellett.
Azért van valami különösen ironikus abban, hogy a 62 éves Bret Easton Ellis egyik legszemélyesebb, leginkább befelé forduló regényéből éppen Ryan Murphy készített sorozatot. Ellis The Shards (A szilánkok) című könyve ugyanis alapvetően a bizonytalanságról, az emlékezet megbízhatatlanságáról, a vágy és az identitás elfojtásáról, valamint arról szól, hogyan képes egy ember saját történetének főszereplőjévé és egyben legmegbízhatatlanabb narrátorává válni. Murphy pedig a televíziózás egyik olyan alkotója, aki hajlamos mindent látványossá, hangossá és szándékosan túlzóvá változtatni (lásd: Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori). Első pillantásra tehát nehéz lenne két egymástól távolabb álló alkotói világot találni. És mégis: a The Shards éppen azért működik, mert nem próbálja teljesen feloldani ezt az ellentmondást. A sorozat egy furcsa, sokszor lenyűgöző, máskor kifejezetten zavarba ejtő hibrid lett. Egyszerre akar Bret Easton Ellis-regény maradni, Ryan Murphy-sorozatként működni, 80-as évekbeli tinidrámának látszani, sorozatgyilkosos thrillerként feszültséget teremteni, és közben azt is megvizsgálni, hogy vajon mennyire bízhatunk abban a történetben, amit a főhősünk elmesél.
Mindebből könnyedén kisülhetett volna egy saját identitását elvesztett, igazi gusztustalan ocsmányság is – viszont meglepő módon nem ez történt. A történet 1981 Los Angelesében játszódik. Bret egy 17 éves, gazdag családból származó középiskolás, aki elit iskolába jár, luxuskörülmények között él, bulizik, drogozik, szexuális kalandokba keveredik, és puccos éttermekbe jár, miközben titokban a saját szexualitásával is küzd. Az élete kívülről szinte tökéletes. Aztán megjelenik Robert Mallory. A titokzatos új fiú érkezése önmagában is felborítja Bret világát, de eközben Los Angelesben egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. A sajtó által Trawlernek (A Pákász) nevezett gyilkos egyre közelebb kerül Bret és barátai világához, Bret pedig fokozatosan meggyőződik arról, hogy Robertnek köze lehet a gyilkosságokhoz. Papíron ez egy klasszikus thriller alaphelyzete, de jóval több lapul a felszín alatt. A sorozat sokkal kevésbé a „Ki a gyilkos?” kérdéséről szól, mint arról, hogy mi történik egy olyan ember fejében, aki képtelen elviselni a bizonytalanságot. Bret számára Robert nem egyszerűen egy gyanúsított, hanem maga a megszállottság tárgya. Valaki, akire rá lehet vetíteni mindazt, amit Bret saját magában nem tud megfejteni – és itt kezd igazán érdekes lenni a történet.
A regény egyik legizgalmasabb tulajdonsága az volt, hogy Ellis nem egyszerűen elmesélt egy történetet a fiatalabb önmagáról. A könyv azt is megkérdőjelezte, hogy amit olvasunk, az egyáltalán mennyire tekinthető igaz történetnek. A sorozat ezt a problémát természetesen sokkal nehezebben tudja átültetni. Ha Bret elmondja, hogy valami megtörtént, majd mi látjuk is megtörténni, azonnal elveszik valamennyi bizonytalanság. A regényben egy mondat, egy emlék, egy apró részlet vagy egy bizonytalan megfogalmazás képes volt arra, hogy teljes jelenetek valóságát kérdőjelezze meg. A kamera viszont nagyon konkrét. Ezért a sorozatnak más eszközökhöz kellett nyúlnia. A hangalámondás például folyamatosan emlékeztet bennünket arra, hogy amit látunk, azt valaki elmeséli nekünk, de ez önmagában nem oldja meg a problémát. Sőt, bizonyos pillanatokban éppen ellenkező hatást vált ki: túlmagyarázza azt, aminek a regényben még megvolt a maga bizonytalansága. Különösen érdekes, hogy ez a sorozat egyik pillanatban hideg, nyomasztó pszichothriller, a következőben pedig szinte szürreális tiniszappanoperává változik. A harmadik epizód például különösen látványosan engedi szabadjára ezt az oldalát: az addigi komorabb hangvételhez képest furcsa, szatirikus és már-már abszurd jelenetek jelennek meg, miközben a háttérben továbbra is ott motoszkál, hogy egy sorozatgyilkos tevékenykedhet a városban.
Nagyon érdekes ez a kettősség, de baromi jól működik. Ennek pedig egyszerű oka van, hiszen Murphy pontosan azt csinálja, amit Ellis is csinált a regényben: nem engedi, hogy a történet egyetlen műfajban maradjon. Ez egyszerre horror, erotikus thriller, coming-of-age történet, szatíra, krimi és metafikció. Murphy pedig ehhez hozzáadja a saját stílusát. A pasas egyszerűen túl erős vizuális személyiség ahhoz, hogy eltűnjön az alapanyag mögött. Az ő Los Angelesében minden túl szép. A házak túl tökéletesek, az emberek túl gyönyörűek, a ruhák túl gondosan megkomponáltak, az autók túl elegánsak, a partik túl csillogóak. Ez nem a valóság rekonstruálása, hanem egy emlékkép rekonstrukciója. És pontosan ezért működik. A sorozat 1981-es Los Angelesét ugyanis nem egyszerűen korhű díszletként használja, hanem ez a Bret fejében létező Los Angeles. Egy olyan helyet látunk, amelyre valaki évtizedekkel később emlékszik vissza, és amelyben minden egyszerre gyönyörű és nyugtalanító. A díszletekben visszatérő tükrök és fényvisszaverő felületek például nem véletlenek: a produkció tervezői tudatosan használták őket a hiúság, a paranoia és a töredezett identitás vizuális megfelelőjeként. Ez különösen találó egy olyan történetben, amelyben szinte mindenki mást akar mutatni a világnak, mint ami valójában – mindez pedig a megismert szereplőkre is igaz, akik már-már önmaguk paródiái.
Ezek a fiatalok gyakorlatilag egy buborékban élnek. Nem ismerik igazán a veszélyt, mert egész életükben megvédték őket tőle. Pénzzel, kapcsolatokkal, családi háttérrel és társadalmi státusszal. A sorozatgyilkos megjelenése viszont pontosan ezt a biztonságot semmisíti meg. Hirtelen kiderül, hogy van valami, amit nem lehet megvásárolni, eltussolni vagy egy telefonhívással elintézni. Egy groteszk, előre beállított holttest ugyanolyan holttest akkor is, ha egy Beverly Hills-i luxusház előtt találják meg vagy lenn a strandon. Szeretnék még kitérni arra is, hogy a sorozat zenei világa nem egyszerűen azért jó, mert rengeteg ikonikus nyolcvanas évekbeli dalt használ. Ennél sokkal tudatosabban működik. A original soundtrack mögött Morgan Kibby és David Klotz áll, miközben Troye Sivan és Leland, illetve a Debbie-t alakító Hayes Warner is új zenékkel járult hozzá a sorozathoz. Ez már önmagában is jelzi, hogy a zene nem puszta háttérfestésként van jelen. A sorozat egyik legjobb húzása, hogy a korszak valódi dalai és az újonnan írt zenék között folyamatosan elmosódik a határ. A klasszikus nyolcvanas évekbeli pop, new wave és disco egyszerre képes nosztalgikusnak és fenyegetőnek hangzani. Többek között The Cars, Ultravox, Duran Duran, Blondie és Human League is felcsendül, viszont – és ez szerintem hatalmas érdem – én zenekedvelőként nem tudtam megállapítani, hogy melyek az eredeti és melyek az újonnan szerzett dalok – zseniális!
A dalok ráadásul sokszor pontosabban mesélnek a szereplőkről, mint maga a párbeszéd. A nyolcvanas évek zenéi tele voltak vágyakozással, romantikával, magánnyal, paranoiával és identitáskereséssel. Ez különösen fontos Bret esetében. Ő szinte mindig valamit figyel, értelmez vagy elhallgat. A zene viszont helyette is beszélhet. A kamera mutatja az arcát, a narráció elmondja a gondolatait, a dal pedig megteremti azt az érzelmi állapotot, amelyet egyik másik eszköz sem tud teljesen kifejezni. Szerintem a The Shards nem egyszerűen azt mutatja meg, milyen volt fiatalnak lenni 1981-ben. Azt mutatja meg, milyen érzés lehetett évekkel később visszanézni arra az időszakra, és rájönni, hogy talán minden, amire emlékszünk, egyfajta kegyes hazugság. Hogy a ház, amelyet tökéletesnek láttunk, valójában tele volt titkokkal. Hogy a barátaink, akikről azt hittük, ismerjük őket, valójában idegenek voltak. Hogy a szerelmek és a vágyak, amelyeket akkoriban a világ legfontosabb dolgának éreztünk, évekkel később egészen más jelentést kapnak. És hogy egyetlen furcsa részlet – egy arc az iskola folyosóján, egy autó az út szélén, egy telefonhívás, egy kazetta, egy dal – képes arra, hogy az egész múltat újraértelmezze. Stílusos, izgalmas és piszok menő lett tehát a The Shards – én mindenkinek csak ajánlani tudom. Egyelőre négy epizód érhető el (a kilencből), de azt hiszem, nálam bőven ott lesz az idei év kedvencei között.
A Disney+ kínálatában keressétek, az új részek csütörtökönként jönnek!
Borítókép forrása: FX
