Bár a Hellgate: London két évvel korábban ért át a célvonalon, a legtöbben a Borderlands-hez kötik a looter shooter műfaj megszületését – nem véletlenül, hiszen az abban látott mechanikákat vette át később a zsáner többi képviselője. A Gearbox 2009-es FPS-e rengeteg embernek lopta be magát a szívébe a ritkán alkalmazott grafikai stílusával (cel-shaded), a remek humorával és a temérdek fegyverével, ám jómagam már akkor sem értettem, miért emelték annyira piedesztálra a programot, ami az elmúlt években szerintem jócskán veszített a fényéből. A rajongók bizonyára meg fognak kövezni ezért a kis vallomásért, de én közel sem imádom annyira a szériát, mint azok, akik még álmukban is a pusztaságot járják, ettől függetlenül viszont izgatottan várom a szeptember 12-én érkező negyedik részt, ami az ígéretek szerint kiköszörüli a Borderlands 3 okozta csorbát. Sok játékos egyfajta fekete bárányként tekint a harmadik felvonásra, ami tartalom és játékmenet terén ugyan többet kínál, mint az abszolút csúcspontnak tartott második etap, a borzalmas sztorit és a rosszul megírt karaktereket (különös tekintettel a főgonoszokra) azonban máig nem bocsátották meg a játékosok. De vajon valóban olyan rossz a 2019-ben megjelent a lövölde, mint amilyennek akkoriban beállították? Ennek igyekszem utánajárni az elkövetkezendő néhány sorban.
A cikk további része spoilereket tartalmaz a Borderlands 2 és a Borderlands 3 történetével kapcsolatban!
Kezdjük azokkal a pontokkal, amik valóban kisiklottak, ergo jogosnak mondható a kritika. A Borderlands 3 története nemes egyszerűséggel borzasztó, és nemcsak azért, mert a szövegkönyvre még a Dragon Age: The Veilguard írói is irigykedve tekintenek, hanem azért is, mert ugyanazokat a köröket futjuk újra meg újra, míg az arcunkba nem robban a stáblista. Lényegében minden egyes fejezet az „utazz el a bolygóra->találd meg a Vaultot->kötelező bonyodalom->beszélj Lilith-tel” vonalon halad, ami rövid időn belül roppant unalmassá és kiszámíthatóvá válik, ezen pedig a hamarosan előkerülő fordulatok sem segítenek. Tovább tetézi a gondokat, hogy ritmus terén sem makulátlan az összkép (sőt), hiszen míg Athenast pillanatok alatt megjárjuk, addig Eden 6-en sokkal többet időzünk a kelleténél, Nekrotafeyóra érve pedig már erősen dolgozik a rétestészta-effekt – a kevesebb néha több, ugyebár.
És akkor ott vannak az imént említett fordulatok, amik papíron ugyan remekül mutatnak, ám sajnos került néhány homokszem a kivitelezés gépezetébe. Míg Roland halála a Borderlands 2-ben valódi súllyal bírt, ráadásul kellően hatásosra sikeredett, addig Maya elporladása maximum csak szemforgatásra és homlokráncolásra adhat okot – leginkább azért, mert Ava karaktere egy totális zsákutca, nem véletlenül született meg a Director’s Cut DLC, melynek Mysteriousier küldetéssorozata igyekezett menteni a menthetőt. Patricia Tannis kiléte ugyancsak derült égből villámcsapásként érheti az embereket (persze lehetett sejteni, hogy Angel halála után ő lesz a „kiválasztott”, ám ezt nem ebben a formában kellett volna felfedni), a befejezés pedig egy kész vicc, hiszen amellett, hogy Lilith egy zöldfülűre (Ava) bízza Sanctuaryt, még tömeggyilkossá is válik, az „átköltöztetett” Elpis ugyanis minden, csak nem lakatlan. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Calypso ikrek Handsome Jack nyomába se érnek (Troy karakterében volt potenciál, de ezt is sikerült elfuserálniuk az alkotóknak), érthető, miért annyira megosztó a Borderlands 3, ám rossz történet ide, még rosszabb karakterek oda, cikkünk alanya nagyon messze áll attól, hogy pocsék (vagy akár közepes) játéknak nevezzük.
Ennek oka természetesen a játékmenetben keresendő, egy looter shooterben ugyanis sokkalta fontosabb a gunplay és a szavatosság, mint az, hogy mennyire rétegeltek a szereplők és hány alkalommal hökkenünk meg a cselekmény során. Márpedig ebből a szempontból a harmadik etap magasan veri a régebbi epizódokat (nem győzöm hangsúlyozni, hogy szerintem), hiszen amellett, hogy mérföldkövekkel jobb a lövöldözés, mint korábban bármikor, a becsúszás is elég sokat lendít a csaták dinamikáján – kíváncsian várom, miként muzsikálnak a Borderlands 4 új mozdulatai. Az első két részben (valamint a The Pre-Sequelben) nekem végig olyan érzésem volt, mintha – kis túlzással – légpuskával lövöldöznék, a háromban viszont minden fegyvernek érezni az erejét, ami ugyebár nem elhanyagolható egy FPS esetében. Sokakhoz hasonlóan én is negatívumnak tartom, hogy a Legendary fegyverek már a program elején is érett körte módjára potyognak az ölünkbe, ám a valóban egyedi gyilokszerszámoknak hála nem zavart annyira a jelenség, hogy emiatt akár egyetlen pontot is levonjak az élményből – ettől függetlenül örülök, hogy a Gearbox átalakította a rendszert.
Mivel a változatosság gyönyörködtet, a különböző planéták is a pozitívumok táborát erősítik (tudom, hogy a Pandorán is vannak eltérő biomok, de zömében így is sivatagos környezetet kellett bejárnunk az első két felvonásban), azért pedig külön piros pont jár a fejlesztőknek, hogy ezúttal egy valódi cyberpunk várost is kaptunk Meridian képében. Szintén emelem a kalapomat amiatt, hogy immár valóban érdemes felfedezni a térképek rejtett zugait, hiszen hangfelvételek, legendás állatok teremtmények és egyéb, zsíros loottal kecsegtető nyalánkságok várják, hogy megtaláljuk őket – bízom benne, hogy a Borderlands 4-ben még tovább megy a Gearbox ezen a téren. Ami az RPG elemeket és a testreszabhatóságot illeti, a fejlődési rendszert messze átgondoltabbnak és sokrétűbbnek tartom, mint az első három fejezetben (nem mellesleg könnyebb olyan karaktert kreálni, aki solóban sem vérzik el másodpercek alatt), és bár egy FPS-ben nem vagyok a kosztümök híve, egészen mutatós öltözékekbe bújtathatjuk a Vault Hunterünket, a szemrevaló fegyver skinekről már nem is beszélve.
A kampány befejezése után megnyíló extra lehetőségek (élükön az egész játékot felrázó Mayhem Mode-dal) szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy ne akarjunk szabadulni ettől a színes-szagos univerzumtól, amiben az opcionális lehetőségeknek köszönhetően annyi időt tölthetünk, amennyit nem szégyellünk. Száz szónak is egy a vége, a műfaj alappilléreinek szempontjából a Borderlands 3 mind a mai napig bőven megállja a helyét, éppen ezért úgy gondolom, a rajongók egy része sokkal mostohábban bánt (és bánik még most is) vele a kelleténél – mondjuk a steames értékelésekből kiindulva az utálkozók vannak kisebbségben.
Direkt a végére hagytam a lövölde (egyik) legnagyobb ütőkártyáját, avagy a DLC-ket, amik szerintem egytől-egyig remekül sikerültek, ráadásul kellően hosszúak is ahhoz, hogy kiélvezhessük az új bolygókat és sztorikat. Az H. P. Lovecraft iránti rajongásom miatt nekem a Wainwright és Hammerlock nem épp zökkenőmentes esküvőjét bemutató Guns, Love, and Tentacles tetszett a legjobban, de a vadnyugati miliőt kínáló Bounty of Bloodot is imádom, míg a Moxxi's Heist of the Handsome Jackpot Handsome Jack megidézése, a Psycho Krieg and the Fantastic Fustercluck pedig a szürreális helyszínek miatt nyerte el a tetszésemet. Csak remélni tudom, hogy a Borderlands 4-hez is hasonló minőségű letölthető tartalmak érkeznek (a Mad Ellie and the Vault of the Damned már a szinopszisával felkeltette az érdeklődésemet), maga az alapjáték ugyanis remeknek tűnik – ha engem kérdeztek, az eddig látottak és hallottak alapján minden adott ahhoz, hogy megtörténjen a trónfosztás. Ti egyébként melyik táborba tartoztok: szeretitek vagy utáljátok a Borderlands 3-at?
A borítóképek forrása: Epic Games Store, 2K Games
