A legjobb Stephen King sztori, amit nem Stephen King írt meg

Véget ért a Widow's Bay első szezonja, amit többen máris az idei év egyik legnagyobb meglepetéseként aposztrofálnak – és az a helyzet, hogy ebben van is valami.

Az Apple TV-n megtekinthető Widow's Bay első pillantásra olyan sorozatnak tűnik, amely a jól ismert „elátkozott kisváros” formulát használja: adva van egy elszigetelt közösség, több évszázados titkok, helyi legendák, természetfeletti események és egy főszereplő, aki kívülállóként próbál rendet teremteni a káoszban. Azonban ahogy halad előre a történet, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a sorozat valódi témája nem a természetfeletti fenyegetés, hanem egy összetartó (?) közösség bizonyos tagjainak viszonya saját múltjához, annak ködös mítoszaihoz és persze egymáshoz. Ez az a pont, ahol a Widow’s Bay különösen érdekessé válhat például Stephen King olvasói számára, mert a sorozat szinte minden jelentősebb motívuma összekapcsolható King pályájának valamelyik korszakával vagy művével. Nem gagyi másolásról van szó, hanem inkább ugyanannak az amerikai gótikus hagyománynak egy újabb megnyilvánulásáról. A Widow's Bay számomra az a sorozat volt, amitől nem vártam az ég világon semmit. Tetszett az első előzetes, úgyhogy nekiültem megnézni a premiert, és mindjárt az első két rész közben elkapott valami különös érzés. Ez a későbbi epizódok alkalmával csak erősödött, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy olyan, mintha egy Stephen King könyv modern adaptációját látnám. Eleve maga a helyszín is roppant érdekes. A modern horror egyik leggyakoribb hibája, hogy a helyszínt pusztán díszletként kezeli. A Widow’s Bay ezzel szemben már az első epizódtól kezdve világossá teszi, hogy maga a sziget a történet legfontosabb szereplője.

A sorozat egy elátkozott új-angliai szigeten játszódik, ahol a racionalista polgármester, Tom Loftis megpróbálja fellendíteni a turizmust, miközben a helyiek meggyőződése szerint a települést természetfeletti erők uralják. A széria egyszerre folk-horror, kisvárosi szatíra és karakterdráma. Roppant jól keveri a viccesebb jeleneteket a horrorral, ami egészen egyedi hangulatot sugároz. Képzeljétek el azt a szitut, hogy két szereplő beszélget, az egyik beszól valamit a másiknak, ami poén, meg minden, aztán pár perccel később már egy olyan horror-pillanat következik, amit egy Démonok között is megirigyelne. A Widow's Bay legnagyobb erőssége ez a műfajbeli keveredés – kvázi sosem lehet tudni, hogy mi várható a következő jelenetben. A település nem szimplán egy hely, ahol furcsa dolgok történnek, hanem a lakók viselkedését és világnézetét is meghatározza. A sziget múltja folyamatosan visszatér a történet során, a helyiek számára pedig a legendák nem folklórként léteznek, hanem gyakorlatilag szinte kézzel fogható valóságként.

Ez az elképzelés rendkívül közel áll Stephen King Maine-ábrázolásához. King legismertebb fiktív városai – Derry, Castle Rock vagy Jerusalem's Lot – szintén nem egyszerű helyszínek. Mindegyiknek saját történelme, pszichológiája és erkölcsi szerkezete van. Ahogy az It – Welcome to Derry előzménysorozatban is láthattátok, Derry ráadásul valóságos organizmusként működik: a gonosz nem csupán Pennywise alakjában jelenik meg, hanem a város társadalmi működésében is. Hasonló módon a Widow’s Bay szigetét sem lehet elválasztani az ott zajló természetfeletti eseményektől. A hely maga termeli ki és tartja fenn a mítoszait. A különbség inkább hangsúlybeli. King városai gyakran a társadalmi rothadás metaforái, Widow’s Bay viszont inkább kulturális emlékezetként működik: a múlt nem megmérgezi a jelent, hanem irányítja azt. Ezen a szigeten minden lakó tisztában van azzal, hogy miről szólnak a mendemondák. Hogy mi mindenről suttognak az öregek és miért nem merik elhagyni a helyet.

A háttértörténet tehát nagyon szépen össze lett rakva. Folyamatosan adagolja a válaszokat, ugyanakkor a rejtélyek számát is, szóval mindig lehet valamin agyalni. Emellett a sorozat egyik legérdekesebb aspektusa a Matthew Rhys által (remekül) alakított Tom Loftis polgármester karaktere. A klasszikus horror-hősök jelentős része kívülről érkezik egy furcsa közösségbe, és kezdetben nem hisz a természetfeletti jelenségekben. Tom is ezt az utat járja be, de a Widow’s Bay intelligensen kerüli el a sablonokat. Loftis polgármester esetében nem egy ostoba szkeptikusról van szó. Az érvei logikusak, ami miatt a néző sokáig hajlamos egyetérteni vele. Éppen ezért működik annyira jól a történet drámai töltete: nem a tudomány és a babona harca zajlik, hanem két különböző valóságértelmezés ütközése. Ez szintén több King-regényben is megjelenik. A Nem jön szememre álom, az Újjászületés vagy akár a Köd szereplői hasonló helyzetbe kerülnek, ahol a racionális világmagyarázat fokozatosan szertefoszlik. A különbség az, hogy King általában kozmikus léptékű válaszokat keres. A természetfeletti nála gyakran egy nagyobb univerzum része, míg a Widow’s Bay tudatosan megmarad helyi szinten – a sziget rejtélyei nem egy kozmológia elemei, hanem a közösség történetéből nőnek ki, és némi magyarázattal csak az évadzáró epizód szolgál.

A legtöbb kritika hajlamos alábecsülni a humor jelentőségét a sorozatban. Pedig a Widow’s Bay egyik legnagyobb teljesítménye éppen az, hogy képes egyensúlyozni a komédia és a horror között, és ez ismét csak különösen érdekes Stephen King szempontjából. Kinget gyakran kizárólag horroríróként emlegetik, holott műveinek jelentős része itt-ott meglepően humoros. A Hasznos Holmik, A rémkoppantók vagy A Búra alatt tele van groteszk helyzetekkel és fekete humorral – és akkor nyugodtan vegyük még ide az Az (It) két részét. A különbség inkább a humor minőségében rejlik. King humora általában karakteralapú és amerikai gyökerű. A Widow’s Bay humora ennél abszurdabb, ironikusabb és önreflexívebb, sokszor olyan érzésünk van, mintha a sorozat egyszerre tisztelegne a műfaj előtt és finoman ki is nevetné annak kliséit. Ez közelebb viszi az egész sorozatot a Twin Peaks hagyományához, mint a klasszikus King-adaptációkhoz, de ettől függetlenül az alapok benne vannak. Az én kedvenc epizódom a Beach Reads, amiben Patricia (Kate O'Flynn) bulit akar szervezni. Ennek már az elején látható egy Stephen King könyv félig eldugva több könyv között, de nem is ez az igazán érdekes, hanem az abszurd helyzetkomikum és a vérfagyasztó horror találkozása. Spoilerezni nem szeretnék, de akad egy táncjelenet ebben a részben, aminél könnyű nem a hátteret figyelni – pedig az igazi borzalmak ott várnak. Csupán pár másodpercre, de látható mind. Ez volt az a pont, ahol konkrétan a hideg kirázott, annyira jól váltogat a Widow’s Bay az ijesztgetés, a dráma és a humor között – legutóbb az It – Welcome to Derry is hasonlóval próbálkozott.

A sorozat legnagyobb gyengesége talán éppen abból fakad, ami az erőssége is. A világépítés olyannyira hangsúlyos, hogy néhány mellékszereplő eléggé háttérbe szorul. Stephen King regényeinek egyik legnagyobb erénye mindig a karakterábrázolás volt: gyakran több száz oldalt tölt el azzal, hogy megismertesse olvasóival szereplőit, mielőtt igazán beindulna a cselekmény. A Widow’s Bay időnként inkább a mitológiájára koncentrál (akár egy teljes múltban játszódó epizóddal), mint az embereire. Emiatt akadnak karakterek, akik érdekesebbnek tűnnek annál, mint amennyit végül megtudunk róluk – jó példa erre a Jeff Hiller alakította Dale. Ez azonban inkább hiányérzetet okoz, mintsem valódi problémát, és mivel már berendelték a folytatást, az alkotóknak bőven lesz idejük elmerülni az elátkozott városka többi lakójának magánéletében is. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni, milyen élmény a Widow’s Bay első évada, azt mondanám: olyan, mintha Stephen King kisvárosi horrorvilága találkozna a Twin Peaks különös humorával és a modern folk-horror hagyományaival.

Tipikusan az a fajta széria, aminek az ember utánaolvas a neten, válaszokat kutat, a Redditet bújja, hogy hátha rálel valamiféle kapaszkodóra. Hiro Murai (Atlanta, Barry, Mr. & Mrs. Smith) elképesztő profizmussal, már-már patikamérlegen kimérve adagolja a feszültséget és az újabb rejtélyeket, az évadzáró – zseniális módon – pedig egyszerre meg is válaszol néhány dolgot, ugyanakkor feltesz újabb kérdéseket (mi lapul a csapóajtó mögött?), amiket majd a folytatás bonthat ki. Én úgy gondolom, hogy akik csalódtak a Kiút legújabb szezonjában (vagy már egy ideje elengedték a sorozatot, akkora katyvasznak érzik), azok bátran tehetnek egy próbát az Apple TV meglepetés-sorozatával, amiről én eddig MINDENHOL csak pozitív véleményeket olvastam. Ezt az utazást nem fogjátok megbánni!

A képek forrása: Apple