2019-ben, a francia Asobo Studio mindenkit meglepett az A Plague Tale: Innocence-szel. A játék egy elárvult testvérpár, Amicia és Hugo de Rune történetét mesélte el, akik az inkvizíció elől menekülve, a pestisjárvány és háború által feldúlt Franciaországban próbáltak menedéket találni. Az Innocence-t mindenki szerette, és rengeteg díjat bezsebelt. Nem csoda tehát, hogy az Asobo elkészítette a folytatást, az A Plague Tale: Requiemet. A kérdés már csak az, hogy képesek-e megismételni, jobb esetben felülmúlni az első epizódot?

Príma és makulátlan

Ugyan az előző rész végén Amicia és Hugo elindulhatott egy nyugodtabb élet felé, egyvalami nem tűnt el: a családot sújtó átok, a Prima Macula még mindig Hugo vérében kering, és a következő szakasza a kisfiú halálát jelentheti. Amicia ebbe nem hajlandó belenyugodni, s szembeszáll bárkivel, aki megpróbálja meggátolni, hogy megmentse szeretett testvérét.

Az előző részben történtek viszont mindkét de Rune-on nyomott hagytak. A még mindig csak 15 éves Amiciát különösen megviselték az események, ennek hála hősnőnk lelki utazása igen mélyről indul, de szép ívet ír le. A kis Hugo sem az már, aki az első részben volt. Sokkal fegyelmezettebb és komolyabb, ám a gyereket azért nem ölték ki belőle, és még mindig képes rácsodálkozni a világ szépségeire.

A testvérek kapcsolata pedig erősebb, mint valaha. A karakterek dinamikája ebből az erőből fakad, egyben ez az események és tragédiák mozgatórugója is, hiszen a Macula Hugo érzelmeire reagál, és egy ötéves nem képes uralni azokat. Ez pedig egy igazán szívhez szóló történetet eredményez, amiben Amicia próbálja óvni a testvérét a világ fájdalmától, de a megmentésre nem mindig méltó embereket is igyekszik oltalmazni a testvérétől. És mindehhez remekül asszisztál a látvány és a csodálatos zene.

Az első részben nyomasztó volt, hogy Amiciáék akárhová mentek, ott a halál már bőszen aratott. A Requiemben viszont élettől pezsgő településeken bóklászhatunk, ráadásul a pályák sokkal nagyobbak. Ugyan még mindig egy „csőben” szaladgálunk, csak ez most jóval szélesebb, mint az Innocence-ben volt. Ezeknek a már-már idilli pillanatoknak hála még erőteljesebben hatnak ránk azok a pillanatok, amikor minden rosszra fordul. Ami elkerülhetetlen, mert a de Rune-ok nyomában milliónyi apró lábakon a halál jár. A pusztítás aztán visszahozza az első rész nyomott hangulatát, sőt még rá is kontráz, hiszen a patkányok eddig sem bizalomgerjesztő fészkei a Requiemben olyan hátborzongatóak, hogy mellettük az LV-426-on létrehozott alien fészek ideális nyaralási célpontnak tűnik.

Ellenséges területen

Az Innocence egyik nagy erőssége volt, hogy ügyesen váltogatott az akció, a lopakodás és a fejtörők között. Ez a Requiemben sincs másképpen, csak lehetőségeink ezúttal még szélesebb skálán mozognak. Mindenek előtt a készítők újragondolták a fejlődési rendszert. Amicia tulajdonságait három csoportba sorolták: óvatos, agresszív és opportunista, vagyis lopakodás, támadás és craftolás. A képességek attól függően fejlődnek, hogy éppen melyik játékstílust követjük. Hogy csak két példával éljek, ha sokat craftolunk, akkor jobb anyagfelhasználást nyerünk az eszközök elkészítéséhez, a sok lopakodás pedig csendesebb mozgást eredményezhet.

Elsődleges fegyverünk továbbra is jó öreg parittyánk, emellett figyelemelterelés gyanánt dobálhatunk kavicsokat és edényeket, sőt utóbbiakat fel is turbózhatjuk, hogy becsapódáskor mindenféle kemikália szabaduljon ki belőlük, felgyújtva ellenfeleinket, esetleg patkány-csalinak használva őket.

Újdonság viszont a nyílpuska és a kés. Na, nem kell félni, nem Amiciából lesz a következő Lara Croft. Nagyon kevés nyílunk és még kevesebb késünk van, szóval ildomos megbecsülni mindkettőt. Ha elpazaroljuk a nyílvesszőket, lehet, hogy később nehezebb lesz átjutni a patkányhordán, mert a lángoló nyilakat használva nem tudunk ösvényt nyitni magunknak. Ugyanígy kínossá válhat, ha egy zsoldos épp egy pallost akar keresztüldöfni Amicia mellkasán, és mi nem tudjuk időben leszúrni, mert az utolsó késünket egy perccel korábban törtük bele egy mit sem sejtő járőr hátába.

Persze felszereléseink fejlesztésével több nyilat és bökőt is eltárolhatunk, de sosem lesz belőlük sok. A fejlesztés amúgy ugyanúgy történik, mint az Innocence-ben, vagyis a gyűjthető toolokkal a munkapadoknál például erősebb nyilakat készíthetünk, így azokat visszaszerezhetjük a holttestekből, vagy olyan speciális toolt alkothatunk, aminek hála munkapad nélkül is fejleszthetjük cuccainkat.

Emellett Amicia képes a késsel és parittyájával visszatámadni, vagy orvul megölni valakit, plusz szívósabb lett. Most már kibír egy ütést a gyengébb ellenfelektől, bár kell néhány másodperc, amíg összeszedi magát. Ha viszont meglövik nyíllal vagy keresztüldobnak rajta egy lándzsát, az bizony instant halált okoz. Ellenlábasaink továbbá hajlamosak bevetni tüzes bombákat, sőt, ha megneszelik, hogy a bokorban lapítunk, simán ránk gyújtják a susnyást. De a dolog visszafelé is működik, mert a környezet rengeteg segítséget ad ahhoz, hogy elérjük célunkat, legyen szó akár lopakodásról, akár pusztításról.

Amicia továbbá kapott társakat, akik szintén hasznosak. Van, aki az osonásban segít, más tank módjára letarolhatja az ellenfeleket, Hugo meg a patkányokat képes felhasználni. Eme képességek azonban nem használhatóak bármikor vagy bármeddig, szóval itt sem árt egy kis előrelátás.

A készítők tehát rengeteg lehetőséget és eszközt biztosítanak számunkra, hogy úgy játszhassunk, ahogy nekünk tetszik, ugyanakkor a játék sosem válik túl könnyűvé vagy nehézzé. Még akkor sem, amikor beköszönnek a patkányok. Ha kisebb mennyiségben vannak jelen, akkor bő eszköztárunkat és a környezetet használva, az eszünkre hagyatkozva kell kikerülnünk a kis férgeket. Ám, ha lecsap egy patkány-cunami, akkor jobb, ha szaladunk.

A folytatások iskolapéldája

Az A Plague Tale: Requiem tehát mindenben felülmúlja elődjét. Az Asobo Studio szakemberei remekül egyensúlyoznak a különböző játékstílusok, valamint a nyugodt, felemelő és a feszült, sötét pillanatok között. Néha talán leül a cselekmény, de ekkor sem annyira, hogy unatkozzunk. Illetve, ha nagyon-nagyon bele akarnék kötni a programba, akkor azt tudnám felhozni, hogy a végső boss fight csalódást keltő, mert nem különb, mint bármelyik másik összecsapás a játékban. Meg itt-ott van néhány esztétikailag kevésbé szép grafikai megoldás. De a játék egészét tekintve ez semmiség. Az A Plague Tale: Requiem egy szépen lecsiszolt gyémánt és méltó folytatás lett. Így kell ezt csinálni.