Jelen cikk tárgya nem csupán H. P. Lovecraft munkásságából, de az azt alapjának tekintő, 1987-ben megjelent, Arkham Horror című, a hazai kiadásnak hála Rettegés Arkhamban néven ismert társasjátékból is nagykanállal merít. A sokak által kedvelt társasnak azóta már két újabb kiadása is kijött (a harmadik nem is oly rég, 2018-ban) és az alapokat itt is a Call of Cthulhu-szerepjáték szolgáltatta. A Mother’s Embrace szolgalelkűen követi a társasjáték által lefektetett alapokat, ami nem csupán a játékmenetbeli sajátosságokra, de a csavaros történetre is vonatkozik. Itt is 1926-ban járunk, méghozzá a ködös Arkham városában. A Miskatonic Egyetem egyik híres professzora, bizonyos Wilhelmina Trilinghast meginvitál bennünket a birtokára, forró citromos tea és édes sütemények helyett azonban a házban teljesen felfordulás vár, Trilinghast pedig vérbe fagyva fekszik a padló közepén. Minden jel valamiféle pogány rituáléra utal, ezért ránk hárul a feladat, hogy nyomozásba fogjunk, és az Egyetemtől kezdve az Arkham Elmegyógyintézeten át egészen Louisiana lápvidékeiig éjt nappallá téve kutassunk, hiszen a világvége ismét az ajtón kopogtat, és már megint túl sok csápja van.

Sírásóval a kultisták ellen

Kezdeném azzal, ami tetszett. A sztori például egészen korrekt: klisés ugyan, de kellemes adalékként szolgálhat Lovecraft rajongóinak, hiszen tényleg rengeteget merít a Cthulhu-mítoszból. A játék kezdetén 7 teljesen különböző statisztikákkal rendelkező karakter közül választhatunk, a kínálat pedig valóban egész színesre sikeredett. Van itt klasszikus történész és archeológus, professzor-növendék, lelkész, de még bukott színész is, aki sírásónak állt a megélhetésért. A klasszikus RPG-k mintájára mindegyikőjük erősebb, valamint egyúttal gyengébb is valamiben (közelharc, varázslás stb.), illetve rendelkeznek egy-egy speciális tulajdonsággal. Mindez nagyon hasonló a már említett Rettegés Arkhamban társasjátékhoz (ott 1-8 karakterrel játszhattunk), de a játékmenet több fronton is kapcsolódik hozzá. Például az eredményes kutatómunka is annak függvényében mutatkozik meg, hogy milyen statisztikák birtokában vágunk neki a kalandnak és abszolváljuk a feladatokat.

Nyomozók vagyunk, úgyhogy a feladatunk – minő meglepetés – elsősorban a nyomozás lesz. A környezetet átvizsgálva kell kutakodnunk, tárgyakat keresgélnünk és emberekkel beszélgetnünk. Többször előfordul, hogy csak úgy, mint a 2018-as Call of Cthulhu-ban (ami szintén a társasjátékos elődökre épült), megválaszthatjuk a cselekedetünket. Mondjuk, ha találunk egy lezárt fiókkal ellátott asztalt, akkor megpróbálhatjuk azt lockpick segítségével kinyitni (bár kérdés, hogy ebben mennyire jártas a karakterünk), vagy kereshetünk valami más alkalmatosságot, amivel akár felfeszíthetjük. Az általunk irányított nyomozó szerencsére minden esetben elejt egy megjegyzést, hogy melyik módszer a nyerő, de még így is előfordulhat, hogy hibás döntéseket hozunk. A feladványok nehézsége alacsony, a Mother’s Embrace pedig visszafogottan büntet azért, ha valamit elbaltázunk – ez a casual réteg számára vonzó lehet, de a hardcore RPG-fanokat kikergetheti a világból. Döntéseinket követően ugyan józan eszünk sérülhet, ami egy-egy esetben még az önpusztításhoz is vezethet, de választásunknak legtöbbször nincs komolyabb súlya, így senki sem fog hosszú órákra megakadni a végigjátszás során.

Testet öltött rusnyaságok

Eddig a pontig úgy tűnhet, hogy ez viszonylag korrekt szerepjátékkal van dolgunk, de sajnos a helyzet nem ennyire egyértelmű. A látványvilág legjobb esetben is csak a „szódával elmegy” kategóriát érinti, az animációk azonban tényleg siralmasak: nem csupán a karakterek mozgása idézi a több évtizede látott szintet, de a rettentő alacsony minőségű szinkront sem sikerült érdemben szájra igazítani. Így pedig nem egyszer fordul elő, hogy bár az adott szereplő már befejezte a mondandóját, a szája még mozog tovább. Ez bizony csúnya baki, kész szerencse, hogy a zene azért menti valamennyire a helyzetet. A körökre osztott harcrendszer meglehetősen lebutított (mindössze 5 akciópontból kell gazdálkodnunk), az irányítás pedig fájdalmasan gyenge. Utóbbi az erősen korlátozott kameranézettel párosítva valamiért folyamatosan olyan érzetet kelt, mintha a Mother’s Embrace eredetileg egy mobiljátéknak készült volna. Mindezt azért ellensúlyozza a meglehetősen alacsony ár, illetve az, hogy ha valaki Lovecraft világának szerelmese, kedveli a témát, könnyen rákattanhat a nyomozós/harcolós játékmenetre.

Az ígéretes alapanyagot azonban sajnos nem sikerült valóban élvezetes RPG-be olvasztani. A történet korrekt, a nyomozással meg a kultisták sorozatos leverésével ideig-óráig el lehet szórakozni, azonban a középszer alatt ragadt technikai megvalósítás és a borzalmas szinkron hamar elveheti az ember kedvét, még akkor is, ha ott sorakozik a polcon az összes hazánkban kiadott Lovecraft-kiadvány és társasjáték – és bizony bármelyiket levéve maradandóbb élményben lehet részünk.