Emlékszel még, mekkorát ütött annakidején a Medal of Honor? Az első, kizárólag PlayStationre kiadott epizód eleve hatalmas lórúgásnak felelt meg, a háborúskodás és a belső nézetes lövöldözés pedig új arculatot kapott. A világháború soha nem volt olyan élvezetes, mint ennél a szériánál – legalábbis a kezdetekben, aztán a sorozat megfáradása közben a renegáttá vált fejlesztők új néven, új köntösbe bújtatott attakkal tértek vissza. A Call of Duty ismét csak jött, látott, győzött, és bár az első két epizód után sok töltényhüvely lefolyt a Dunán, a legtöbben nehezen dolgozták fel az arculatváltásokat, a hadszíntér és a kor változásait. Persze, az első Modern Warfare ügyesen ismételte meg a legelső sikereket, a modern hadviselésből olyannyira a jövőbe tolódott a történetmesélés, hogy az exoskeletonokkal és jetpackekkel teli irányvonal érthetően sokak gyomrát megfeküdte. Mindezt követően a többség együtt ünnepelt, mikor sokévnyi könyörgés és anyázás után az Activision bejelentette, hogy a Sledgehammer aktuális epizódja visszatér a régóta áhított korszakba, fityiszt mutatva a Battlefield 1 egyetlen apró fokkal „unalmasabb” hadi iparának és világának. Érthető módon majdnem mindenki fellélegzett, elvégre a mindenféle fiktív háborúval szemben egy jólismert, már-már komfortos világégésben fürdőzésre ad lehetőséget a WWII.

És akkor azt gondolná bárki, hogy micsoda boldogság, hiszen mindenki erre várt hosszú-hosszú évek óta (az utolsó világháborús epizód, a World at War majdnem tíz esztendeje jelent meg), de lehűtöm a kedélyeket, mert nem és nem – hiszen jól tudjuk, hogy régen minden jobb volt. Legalábbis nekem ez a sokat szajkózott mondás keringett az agyamban, mikor megláttam az első napos reakciók egy részét. Mert pár óra után kiderült ismét, hogy „ez már nem az a Call of Duty”, és valóban, hiszen a grafika azóta sokat fejlődött (szerencsére), ahogyan a tartalom terén is bőven fejlődött a széria. Megjegyzem, szintén szerencsére, mert bizony testreszabás és ládák nélkül ma már feleslegesen is próbálkozna az Activision, az igazán nagy tömegek pillanatok alatt otthagynák a játékot, ha nem lenne mindez benne, nem lennének meg a napi és heti kihívások. Ha pedig a szükséges modernizálástól eltekintünk, bizony ez az a CoD, ami mellett sok száz órát el lehet ütni, ami addiktív módon függőséget okoz, és amiben bőven van tartalom, bőven van elérendő cél. Nem tökéletes, azt nem mondom, de azt nyugodtan állítom: ilyen látványosak még soha nem voltak Európa talán legszörnyűségesebb, legtöbb könnyel és vérrel teli napjai.

AZ ELIT ALAKULAT

Lehet, túl maradi vagyok, de mindig a kampánnyal kezdek, és ez nagyjából most is így volt. Mármint persze, kíváncsi voltam a multira, ezért egyből belelestem, de hamar nekiálltam a sztorinak is, miután pedig belekezdtem, igyekeztem gyorsan a végére érni. Utóbbi tervemben segített a hosszúság, ami a már jól ismert hét-nyolc óra körüli időintervallum volt Hardened fokozaton, ami kínál egy kevéske nehezítést, de minden nehézségen át lehet jutni egy kis ügyességgel és bizonyos esetekben taktikázással. A történet nem nagy szám, igazából a WWII egy „Best of” is lehetne a második világháborús lövöldékből, reflektorfénybe helyezve a partraszállást, egy-egy tankos jelenetet, mikor a teljes szakasz az ellenfelet rohamozza, meg persze azokat a momentumokat, mikor a főszereplők utolsó csepp véréig küzdve kell megvédeni egy nagyon fontos területet. Amin persze a teljes háború kimenetele múlik.

A trailerek és előjelzések alapján mindenki olyasmire vágyott, mint a remek Band of Brothers, ami tényleg megmutatta a bajtársiasságot, a háború minden lényeges pillanatát, és bár a koncepció a játékban tényleg hasonló, a rendkívül furán darabokra szabdalt kampány ezt az érzést csak részben tudja másolni. Van egy főhősünk, Daniels, aki sietne haza várandós szerelméhez, a frontvonalon harcolva pedig életre szóló barátságot köt pár sorstárssal. A feljebbvalók között van pár tisztességes, jóindulatú arc is, meg persze a szokásos, tökös és egyben bunkó stílusú vezető is megtalálható a felhozatalban. Ami probléma, az még csak nem is a klisék jelenléte, hanem az, hogy a menüből elérhető kampányos szekció fejezetekre van bontva, azokat egyben nem lehet lenyomni, az ember mindig visszakerül a listához, egy-egy misszió teljesítése után kilép, kiválaszt, belép, folytatja, ami alaposan megtöri az illúziót és a varázst. Mindemellett semmi igazán nagy extra nincs a történetben. Működik, egyszer-egyszer a kémia is érzékelhető a virtuális szereplők között (az átvezető videókat készítő hazai Digic munkáját ezúttal sem lehet eléggé méltatni), van néhány drámaibb jelenet is, ráadásul az alkotók végre az összeomlásokkal, robbanásokkal teli pillanatokat sem vitték annyira túlzásba.

Mármint a vonatos rész, na, az egy kissé feszíti a húrt, ám a többi fejezet van annyira mértéktartó, hogy „a vasúti kocsik násztánca” balettelőadást el lehessen felejteni egy jóindulatú szemlehunyással. Pozitív viszont, hogy nincs visszatöltődő életerő, keresni kell a gyűjthető csecsebecsék mellett az egészségügyi csomagokat is, a főbb társak emellett extrákat is adhatnak (lőszer, gránát és a többi), sőt a berendezés az épületekben talán még soha nem volt ennyire hihető és élettel teli. Végre nem szimpla ládákkal és egyforma berendezéssel teli helyiségekkel lehet összefutni, elvégre képek és könyvek, mindenféle csecsebecsék, eltérő bútorok vannak mindenfelé, ami a színészi játék mellett szintén ad némi pluszt az élményhez. Ha pedig színészek, muszáj megemlíteni Josh Duhamel (Transformers-filmek) és Jonathan Tucker (A texasi láncfűrészes) jelenlétét – őket ebben a videojátékos verziójukban is egyből felismerni, jelenlétükkel elég sokat hozzátesznek a végeredményhez.

GYILKOS PADLÓ 3

A Treyarch fejlesztői találták fel, eredetileg csak poénként tették játékukba, mára viszont olyan sikeres, hogy rajongói a Call of Duty-sorozaton kívül szeretnék játszani – mi az? Természetesen a zombis mód, a Nazi Zombies pedig érthető módon a WWII-ben is visszatér, hogy története szerint Peter Straub ördögi tevékenykedését egy négyfős csapat akadályozza meg. A halottak démonizált és reanimált változatait maga mellé állító doki bőrébe nem más bújt, mint a nagyszerű Udo Kier (Andy Warhol Frankensteinje és Drakulája, Sóhajok, Penge), ellenfeleit pedig olyan színészek testesítik meg, mint David Tennant vagy Ving Rhames. A sztárparádé tehát garantált, már csak az élmény, a hangulat és a brutalitás terén kell újat, de legalább a megszokott minőséghez hasonlót nyújtani.

Az biztos, hogy lehetőségek terén az aktuális „epizódnak” sincs miért szégyenkeznie. Kezdésként mindenki választhat egy karaktert, ami egyben a kaszt is, avagy idejekorán el kell dönteni, hogy a játékos a támadó, a support, vagy mondjuk, a gyógyító szerepkörben a hatásosabb. Innentől kezdve mások a speciális képességek, a többieket buffolhatják a hősök és hősnők, miközben a feladat adott, avagy a zombikat kivégezve pénz üti a túlélők markát, amiből további extrák vásárolhatók (pajzs, gyorsabb élesztés stb.), na meg persze fegyverek. Emellett meg kell nyitni a lezárt ajtókat a továbbjutáshoz, be kell kapcsolni a különböző szerkezeteket (vannak csapdák is, mondjuk körfűrészekkel), ami egy idő után eléggé frusztráló, mivel ezerszámra özönlenek elő a rémálmok megtestesült szereplői.

Természetesen az ellenfelek el-elhullajtanak ráadás cuccokat, így atombombát a pálya megtisztításához, töltény-újratermelődést, egylövéses halált, de legyőzésük így sem egyszerű feladat, pláne, hogy egyre brutálisabb társaságban érkeznek az alapszörnyek. Ezzel el is érkeztem az egyik negatívumhoz, mivel túl sok időt nem öltek az alkotók a teremtmények kitalálásába, azok mintha a Killing Floor 2-ből érkeztek volna, mindenféle kiegészítőjükkel és fegyvereikkel. A másik bajom nagyon személyes, a legtöbben lehet, nem fognak egyetérteni velem: a Zombies nevű mód a maga nemes egyszerűségében volt a legszórakoztatóbb. A World at Warban az újdonság erejével hatott, egyszerűségével kápráztatta el a játékosokat, a taktikusan felhúzott védelem teljesen elegendőnek bizonyult a sikerhez. Aztán ezt részről részre sikerült túlbonyolítani a bekapcsolandó szerkezetekkel és teljesítendő feladatokkal, ami számomra például kicsit elvette a játékmód igazi élvezetét és poénját. Persze ettől függetlenül lehetne igazán kiemelkedőt alkotni, de az aktuális verzió ellenfelei még ha durvák is, nem igazán egyediek, ami különösen zavaró volt számomra. A horror, a vér, a durva hangulat persze megvan, de miután évről évre visszatérnek a zombik, érthető, ha kicsit csappan a lelkesedés és a kreativitás, pláne úgy, hogy a témában még mindig a Treyarch a király (a tavalyi változat mondjuk ütött).

MULTIBAN AZ IGAZSÁG

Persze mesélhetnék még órákat a kampányról, meg a zombis módról is, kiemelhetném a spoilereket jelentő legjobb pillanatokat, amiket kár lenne kihagyni, de mindenki tudja, hogy a CoD továbbra is a multiplayerrel vonzza be legtöbb vásárlót. A szó szerint milliókat lazán bedaráló hadigépezet pedig köszöni szépen, remekül van, fittyet hányva az „ez már nem az a Call of Duty” frázisokkal kesergőkre, két bakanccsal a földön ragadva, mellőzve mindenféle falon futkározást és repkedést. A többjátékos mód több újdonságot is rejt, sőt talán a legtöbbet az elmúlt pár évben, és noha a Black Ops-sorozat az elmúlt 5-7 esztendő alatt a maximumra pörgette az egymás elleni versengést és vérengzést, a WWII határozottan rúg a labdába, hogy egy-egy komoly gólhelyzettel izzassza meg a viszonylag újdonsült királyokat.

Kezdjük a bemutatót azzal, hogy idén nem „hőst” választasz, meg ruházatot, hanem ténylegesen kasztot, ami aztán adott fegyverekkel és képességekkel jár. A divíziók között nincs átjárás, a légideszantosok könnyű géppisztolyokkal rohangálnak, a heavy bizony lassan döcög gépágyújával, a sniper meg kuksol a pálya végén, ahol még a radar sem látja meg. A játékos profilja mellett a divíziók is fejlődnek a használatuk során, többször is presztízselhetőek, így javulnak skilljeik, így válnak igazán egyedi kasztokká. Presztízselésük pedig a főhadiszálláson történik, a HQ a másik nagy újdonság, legalábbis a CoD világában, de erről a keretes extra dobozban olvashatsz, így itt és most csak annyit mondok: ha nem is erre volt a legnagyobb szükség a sorozatban, alaposan feldobja a megszokott lobbik unalmas egyhangúságát, ráadásul érdekes opciókat is nyújt. A testreszabhatósággal szintén külön foglalkozom, itt egyébként szintén már ismert, sok esetben a CoD-tól sem idegen összetevők vannak. Arc, ruházat, fegyverfestés, kiegészítők rászerelése a gyilkoló eszközökre, meg persze scorestreak, amit a megszerzett kitűzőkkel lehet megbuherálni. Mondjuk úgy, hogy a halálukkal nem vesznek el a pontok, ellenben többet kell gyűjtögetni, mint alapesetben, illetve csak egyszer hozható be minden támogatás. Mindez viszont nem lényeg, mert ha sikerül összehozni egy szőnyegbombázást vagy egy gépágyús repülőgépet, az ellenfélnek jó eséllyel annyi, nem is lesz szükség második körre.

Játékmódok terén van TDM, avagy lehet csapatokba verődve gyilkolászni, meg ott a bombaélesítős védő-támadó felállás, a mindenki-mindenki ellen, a területfoglalás, a labdacipelés is visszatér, ami még mindig poén, továbbá a repertoár része pár említett opció hardcore változata is, aminél ugye egy-két találat halálos, nincs állandó radar, sőt a baráti tűz is a pakliban van. Más kérdés, hogy végre a sima játékmódok is játszhatók, nem kell egy egész tár az ellenfélbe, avagy a hardcore jó dolog, de az sincs rákényszerítve, aki csak egyszerűen szeretné meg is ölni azt, akibe egyszer már beleeresztett egy sorozatot. Szóval a sebzésmodell remekül működik, jó a hitrendszer, emellett a legtöbb esetben a pályák felépítése is abszolút rendben van. Egyetlen helyszín a kemperek és a sniperek melegágya, de ott is túl lehet járni az eszükön (hátukba kerülve kapnak egy sallert), pár terület azért csúnyán be lehet venni, ékbe szorítva így a másik csapatot, de esélyesen ez is javításra kerül.

Ami viszont a legjobb újítás, vagyis inkább újdonság, az a War elnevezésű játékmód, ami a Battlefield és az Overwatch keverékét hozza több célállomással és feladattal a csapatok (támadók és védők) között. A misszió: adott időre elfoglalni épületeket, megszerezni üzemanyagot, elpusztítani az utánpótlást, célba vinni a tankot, felépíteni a hidat, és így tovább. Itt pedig aztán tényleg szükség van a csapatmunkára, na nem mintha amúgy nem azok a felek nyernének gyakrabban, akik taktikázva füstölik ki az opponenseket. Mert ugye a pályák eleve úgy lettek felépítve a multiban, hogy a legtöbb esetben három irányból is megközelíthetnek, ezért nehéz mindent figyelni, avagy nem árt, ha valaki fedez egy-egy szögből. De visszatérve a Warra… hihetetlenül addiktív játékmódról van szó, aminél egy-egy meccs nem öt perc, viszont annál intenzívebb az elsőtől az utolsó pillanatig, miközben bármikor fordulhat az a bizonyos kocka. Emellett a térképek kialakítása is más, mint a normál harcoknál, elvégre egy-egy ponton megnő a méretük, lehet továbbhaladni és visszavonulni, nem beszélve arról, hogy a partraszállás a kampányon kívül csak a War során érhető el, méghozzá rengeteg bottal, akik intelligenciát nélkülözve rohannak a parti erődök felé. Eszük nincs sok, de legalább megzavarják a védőket, ami azért jó pont.

A multiplayer során nemcsak az a feladat, hogy az adott játékmódban győzedelmeskedjünk, minél több pontot szerezzünk, de ottvannak a főhadiszálláson begyűjthető kihívások is. Adjunk az opponenseknek ajándék és puszi helyett fejlövéseket, x időmennyiség alatt öljünk meg valamennyi ellenfelet, scorestreakkel szintén, nyerjünk egy hét alatt 25 bármilyen meccset, és a többi. Ezek talán egyszerűnek tűnnek elsőre, de a legtöbbért azért meg kell dolgozni, utána meg jól is tejelnek a vezérek. Finomságokat tartalmazó ládák, ritkaság szerint kategorizált kiegészítők, na és ingame pénz, amiből be lehet ruházni a gyűjthető epic fegyverekre – a mikrotranzakciókkal pedig éppen az a baj, hogy ebbe is bele lehet folyni, avagy ha valaki extrán költ, azért esélyesen hamarabb tesz szert (sőt biztosan, csak a pénztárcája szabhat határt) egy-egy speciális fegyverre, ami minimális előnyt jelenthet a harcok alatt.

JÖVŐRE UGYANITT, VAGYIS INKÁBB MÁSHOL

Hogy a Sledgehammer végül nem az Advanced Warfare folytatását készítette el (eredetileg az volt a terv), az mindenképpen pozitívum. Ahogyan az is, hogy az Activision csak visszatért a második világháborúhoz – lehetett volna kicsit merészebb, realistább formában is, de ez van, ez is több mint a semmi. Mert a kampány némi romantika mellett tálalja a világégés szörnyűségeit, bőven van felesleges pátosz a sztoriban, azonban így is pozitívum visszatérni a megszokott frontvonalra. A végigjátszás tartogat nosztalgikus pillanatokat, tényleg a sorozat korai epizódjainak legjobb jelenetei térnek vissza, de minden mai minőségben van tálalva, a világháborút pedig még soha nem láthattuk ilyen „szépnek”. A környezetben, a minimális rombolhatóság hatására néha komolyan elkerekedett a szemem – tankba ülve brutális pusztítást lehet végezni, ami a nappali, városi helyszínen különösen emlékezetessé  válik. Ha megnézzük a korai felvételeket a háború utáni európai nagyvárosokról, bizony észrevehető a hasonlóság, avagy ezúttal testközelből érezhetjük át, mit tapasztaltak akkoriban az emberek.

Szóval a sztori nem kiemelkedő, de tartogat erős pillanatokat, és látványos, hangulatos, a zombis mód pedig kifejezetten durva és sötét, csapatban játszva el lehet benne gyilkolászni, de szintén nem okoz hatalmas meglepetéseket. Ez alapján lehetne a WW2 egy stabilan „jó ez, rendben van” jellegű játék, ami valahol a 75-80% környékén tanyázik, de a multiplayer minden téren hozza az elvárt szintet, sőt igazán addiktívnak mondható. Noha a Black Ops 3-ban imádtam a rendszert, az olajozott és tényleg skill-alapú harcot, amiben érdemesebb volt rohanni és reflexből tüzelni, mint ücsörögni a sarokban, azt nem vitatom, hogy kicsit elég volt már a falon futkározásból, meg a repkedésből. Pláne az Infinite Warfare után, ami még rombolta is az élményt következetlenségével és buta, átgondolatlan megoldásaival. Idén pedig fellélegezhetnek a hagyományos, többjátékos versengés szerelmesei.

A WWII mindenben a maximumot hozza, minden lényeges játékmód visszatér, a multi nem átgondolatlan, még ha nem is a műfaj legjobbja – de legalább tökéletesen működik mind a fegyverek, mind a pályák, mind a scorestreakek balanszolása terén. Van hangulat, van látvány, van minden, a War játékmód meg el nem ereszt, ha egyszer rákattantál – remélem, a season pass ebbe is hozza majd az újdonságokat. Mert persze van szezonbérlet, jönnek majd a kiegészítők, lehet venni a pályákat. De ettől még lehet jó egy Call of Duty, sőt… hiszen a széria már régóta nem a hihetetlenül kidolgozott és hosszú kampányról híres, mint inkább a függőséget okozó többjátékos élményről, a gyors és adrenalinlöketet adó összecsapásokról, amik ezúttal, jelentem, itt vannak, nem kell miattuk morogni.

Már csak abban reménykedem, hogy a Treyarch jövőre még jobban odateszi magát, a fejlesztők valami igazán ütős ötlettel állnak elő, ami nem megint a második világháború, meg nem is egy újabb jövőbeli hadviselés robotokkal és fémvázakkal, hanem minőségi tartalom jópofa ötletekkel, hogy végre egyszer a 90%-ot is sikerüljön elérni vagy meghaladni egy Duty-epizóddal. Mert sok-sok évnyi CoD-tesztelés után erre még mindig nem nagyon volt lehetőségem, hiába várom minden évben a nagy csodát. Így minden esetben marad a remény, meg a szokásos frázis, ami annyit tesz, hogy „talán majd jövőre”.