Szakad az eső, ismét tipikus angliai időjárás köszöntött ránk. Gyerekkori barátunkkal épp egy kisebb ékszerbolt előtt várakozunk, és igyekszünk nem túl nagy feltűnést kelteni. Amint úgy néz ki, hogy tiszta a terep, máris a tettek mezejére lépünk! Berontunk az üzletbe, lekeverünk két nagy stricimaflást a főnöknek és az egyetlen ott tartózkodó alkalmazottnak, majd amint megszólalnak a szirénák, valahol a távolban, már meg is célozzuk a hátsó kijáratot. Menekülés közben azért arra még jut elég időnk, hogy felmarkoljunk némi ékszert, és amint az első bobby betoppan a helyiségbe, mi már rég kereket oldottunk.

Egy visszautasíthatatlan ajánlat

Bandánk London egyik kevésbé elit negyedében kezdi meg nem túl legális tevékenységét, hogy aztán minél feljebb jutva a ranglétrán, hamarosan a többi kerületet is irányításunk alá vonhassuk. Gondolod, hogy a „Legenda” című Tom Hardy-filmből ismert Kray-ikrek, vagy a Richardson-banda talán rögtön a csúcson kezdte? Ugyan, dehogy! Eleinte mi is csak kisebb üzleteket pakolhatunk ki (hentesboltot, kocsmát, éttermet), a minimális bevételt szétosztva pedig folyamatosan fejleszthetjük csapatunkat. Akad itt verőlegény, tolvaj, zárfeltörő és még néhány kaszt, akik közül opcionálisan válogathatjuk meg, hogy kiket viszünk magunkkal az akciókra. Merthogy a játék lényege tulajdonképpen annyi, hogy minél több helyre törjünk be sikeresen, ott intézzük el a főnököt (lehetőleg ne öljünk meg senkit), majd váljunk kámforrá, mielőtt a yard kiérkezne. Ha közben még némi extra lootot is találunk, azt mindenképp markoljuk fel, mert szép summa ütheti a markunkat a feketepiacon.

Körökre osztott stratégiai játékról van szó, mely leginkább az XCOM-ra hajaz, annyival megbolondítva a receptet, hogy itt a közelharc kapja a nagyobb szerepet. Tehát a fedezék mögé bebújás és onnan lövöldözés nem épp a program alaptartozéka, itt a távolból történő interakció többnyire kimerül annyiban, hogy egy sörösüveget vágunk hozzá a több méterre álló szerencsétlenhez. Többféle módon kenhetjük el az ellenfelek száját: a sima verekedésen túl akár lefoghatjuk, fellökhetjük, vagy egy székkel is megsimogathatjuk őket, és a tapasztalati pontoknak hála újabb és újabb képességeket oldhatunk fel mindenkihez. Az összes karakter egyedi tulajdonságokkal rendelkezik, de ha a verőlegény benne van a csapatban, az kvázi nyert ügy. Ő kioszt 2-3 nagyobb pofont, és úgy kiüti a legtáposabb ellenfelet is, mint kezdő alkoholistát a szilvapálinka.

Dobjátok a folyóba!

A Company of Crime nem túl szép, de legalább bugos. Klassz feature, hogy emberünkkel nem kell megkerülnünk mondjuk, egy bárpultot, hanem könnyedén át tudja vetni magát rajta, csak épp meglehetősen illúzióromboló, mikor mindezt úgy teszi, hogy közben a fél teste átlóg a tereptárgyon. Mivel főként a közelharcról szólnak az összecsapások, kénytelenek vagyunk megoldani, hogy embereink lehetőleg egy célpontot csépeljenek. Ez viszont nem túl egyszerű, ha az adott illető mondjuk, egy sarokban áll, vagy behatárolt körülötte a mozgástér. Sajnos gyakran előfordult, hogy egyszerűen nem fértem hozzá az ellenfélhez, így kénytelen voltam egy-két körből kimaradni, hogy a közvetlen mellette állók tovább pofozhassák. Némileg túlbonyolított maga a térkép is, hiszen rengeteg felesleges információ kapott helyet rajta, amik mind-mind csak összezavarják a játékost. Az jópofa mondjuk, hogy a gengszterekkel való missziók után lehetőségünk van a Scotland Yard égisze alatt is tevékenykedni, valamint a ’60-as évek beatzenéire emlékeztető soundtrack is egész kellemes lett, viszont az nagy kár, hogy valamiért elég masszív gépigénye van a játéknak, még annak ellenére is, hogy egyébként a viszonylag szűk terek és néhány szobás épületek ezt nem annyira indokolják.

Az XCOM és a körökre osztott stratégiák szerelmeseinek érdemes bepróbálkozni a Company of Crime-mal, hiszen a ’60-as évek settingje olyasmi, amivel nem gyakran találkozhatunk a műfajban, de ha túlzottan nem érdekel a korszak, akkor nyugodt szívvel kihagyhatod ezt a gengszter-eposzt. Sokkal többet nem nyújt, mint hasonszőrű társai, és az augusztus 20-án érkező, szintén témába vágó Peaky Blinders: Mastermind valahogy már most jóval érdekesebbnek tűnik.