Az első Death Stranding alaposan megosztotta a játékosokat. Voltak, akik ki nem állhatták és postás-szimulátorként hivatkoztak rá, míg másokat teljesen magával ragadott Hideo Kojima víziója egy olyan poszt-apokaliptikus Amerikáról, ahol az emberi kapcsolatok fontossága mindennél lényegesebbé vált. Egy valamit azonban nem lehet elvenni a Death Strandingtől: soha korábban nem mutatta be videojáték annyira hatásosan a magány és az elidegenedés érzését, mint Kojima 2019-es alkotása. Nem csoda, hogy a játékból élőszereplős film készül és valahol az is borítékolható volt, hogy előbb-utóbb elkészül hozzá a folytatás. Lássuk, mi vár minket a Death Stranding 2-ben!
A Death Stranding egy poszt-apokaliptikus Amerikába vitt el, amelyet egy rejtélyes, világméretű katasztrófa, az úgynevezett Death Stranding (Halálhullám) sújtott. Ez az esemény elmosta az élők és a holtak világa közötti határokat, és különös lények – az ún. BT-k (Beached Things) – jelentek meg a Földön, halált és pusztulást hozva magukkal. A játék főhőse Sam Porter Bridges (akit a The Walking Deadből ismert Norman Reedus alakít), egy futár, akinek elsődleges feladata, hogy újra összekösse az elszigetelt túlélő településeket az úgynevezett Chiral Network segítségével. Sam útközben nemcsak veszélyes terepen és ellenséges lényeken verekedi át magát, hanem számos rejtélyt is megismer a halál, az élet és az emberi kapcsolatok természetéről. A történet központi motívuma a kapcsolatok és az összeköttetések fontossága egy széthullott, poszt-apokaliptikus világban – ez a folytatásban sincs másként. A Death Stranding vegyes, ám többnyire pozitív kritikákat kapott. Dicsérték az eredeti ötleteit, látványvilágát, zenei aláfestését és atmoszféráját, de sokan megosztónak tartották a lassú, repetitív játékmenetet és a túlságosan is filozofikus narratívát. Bőven volt mit kijavítani tehát, úgyhogy kapóra jött a Director's Cut kiadás, amibe számos olyan elemet zsúfoltak bele, amik által jóval felhasználóbarátabbá vált a Death Stranding világa. Immár ott tartunk, hogy On the Beach címmel itt a folytatás, a hivatalos második rész.
Lenne még egy meló
Az előző rész végén Sam eltűnt a UCA szeme elől. Az isten háta mögött telepedtek le Lou-val, akit Sam a saját gyermekeként szeret és próbál felnevelni. Egy nap Fragile (Léa Seydoux) látogatja meg őket, aki egy megbízást is hoz magával: Samnek az amerikai-mexikói határ közelébe kell utaznia, hogy újabb településeket kössön be a hálózatba. A férfi vonakodva bár, de elvállalja a melót és útnak indul. Az egész mexikói szakasz lényegében egy elnyújtott tutorial – szerintem a leghosszabb, amit eddig videojátékban láttam. Mivel a Director's Cut kipörgetése után ugrottam bele a játékba, elmondhatom, hogy az irányítás nagyjából ugyanaz, mint korábban – apróbb változtatások mondjuk akadnak, például a szkennelést meg kell szokni, hogy immár az L1-gombbal kell végrehajtani. Nagyon hamar vissza lehet rázódni a régi kerékvágásba és máris azon kapjátok magatokat, hogy a jól ismert módon portyáztok a pusztaságban és szállítjátok a csomagokat. Viszont ahogy említettem, Mexikó csupán a bevezető szakasz. Innen az utunk a messzi Ausztráliába vezet, ahol lényegében ugyanaz vár ránk: be kell kötnünk településeket a hálózatba. És itt jön a csavar. A Death Stranding 2 ekkor kinyílik, megmutatja, hogy milyen hatalmas térképpel is rendelkezik (tényleg brutális!), mi pedig Ausztrália csücskéből nekivághatunk egyesíteni egy újabb kontinenst. Fragile felbérel minket, úgyhogy ezúttal már nem a Bridges, hanem az ő privát cége, a Drawbridge szolgálatába állhatunk és segíthetünk a helyieknek.
Ennek legklasszabb része a DHV Magellan, egy spéci hajó, ami képes utazni a tar (kátrány) éjfekete mocskában anélkül, hogy bárkinek komolyabb baja esne a fedélzeten. Itt találkozhatunk a legénység többi tagjával, például Tarmannel (akit George Miller, a Mad Max rendezője alakít) vagy az élő bábuval, Dollmannel (Fatih Akin rendezőről lett mintázva), de később újabb tagok csatlakoznak hozzánk. Bekerül a képbe a Shioli Kutsuna által alakított Rainy, illetve Elle Fanning is, mint Tomorrow – mellettük pedig régi ismerősök is feltűnnek. Nem szeretünk nagy szavakkal dobálózni, de amit Troy Baker itt letol Higgs szerepében, az a színész egyik legbrutálisabb alakítása a The Last of Us második része óta. A DHV Magellan egyfajta központi bázisunk lesz a történet során, ahová időről-időre vissza kell térnünk – egyrészt a sztori miatt, másrészt mert itt is akad pihenő-szoba. Ráadásul a fontosabb állomások mellett rendre le tud szállni a hajó (ez piszok látványos!), később pedig gyorsutazási pontként is használható lesz. Apropó, utazgatás. Sokakat kiidegelt a Death Strandingnél, hogy rengeteget kellett gyalogolni az előző részben.
Nos, ez a folytatásban sem változott valami sokat, de mégis azt éreztem, hogy nem kutyagolok annyit feleslegesen, mint korábban. Hamar barkácsolhatóvá válnak a járművek, de előkerül például a magasvasút is, amivel nemcsak szállítmányt, hanem magát Samet is fuvarozhatjuk A-pontból B-be. Hiába a nagyobb térkép, a haladás jóval fluidabb és kevésbé leterhelő, mint az előd esetében. A Kojima Productions hallgatott a visszajelzésekre és átszabták a legfőbb játékelemeket, leegyszerűsítve az alap mechanikákat. Ismét hatalmas segítség maga a közösség, pontosabban a mások által megépített cuccok a térképen. Drótkötelek, generátorok, ugratók, őrtornyok, vagy szimplán csak a garázsokba beállított járművek könnyíthetik meg a futárkodásunkat. Elmondani nem tudom, mekkora megkönnyebbülés, amikor mindössze 2% energia maradt a motorodban és a horizonton feltűnik egy generátor, amihez be tudsz állni, hogy feltöltsd 100%-ra. Természetesen a kis lerakható jelölők is visszatértek és ezek továbbra is felettébb jópofák.
Snake, te vagy az?
A küldetések elvállalásakor sokkal átláthatóbb, hogy mit hova kell vinnünk, ezt milyen terepen kell megtennünk és mi vár ránk a vadonban. Könnyedén megtervezhetjük az útvonalat, fabrikálhatunk magunknak eszközöket, egyetlen gombnyomással automatikusan elrendezhetjük a rakományunkat és ehhez már nem kell egyszerre vagy 15 gombot nyomkodni egymás után. A Death Stranding 2 ebből a szempontból jóval felhasználóbarátabb megközelítést alkalmaz és bár itt is lesznek masszív káromkodások bizonyos helyeken – például a hóviharokkal tarkított hegyhez sok szerencsét! –, ezt a részt biztos, hogy sokkal többen fogják végigjátszani, mint az elsőt. A prepperek között ismét találhatunk mindenki számára ismerős arcokat (ezeket direkt nem spoilerezem el!), a szimpla csomagszállítás vagy túszmentés mellett pedig immár állatokat is be lehet fogni. Maga a sztori nagyon szépen csavarodik és egyre többet árul el a BB-kről (pontosabban Sam BB-jéről), a karakterek múltjáról, illetve a világról, ami körülveszi őket. Az MGS-ből Snake-re emlékeztető Neil (Luca Marinelli) fantasztikus új szereplő és simán pótolja Mads Mikkelsen hiányát. Tragikus múltja szürreális küldetésekben elevenedik meg, azt pedig előre megsúgom, hogy a Death Stranding 2 fináléja az egyik legelcs*szettebb (jó értelemben!) befejezés, amit idén videojátékban láthattok. Kojima itt teljesen szabadjára engedte a fantáziáját és valami elképesztően látványos dolgot hozott össze. De ugyanez igaz a mellékküldetésként felfogható másodlagos szállítmányokra is, amelyek között annyira elborultakat is találhatunk, hogy azokat még a legendás Suda51 (Lollipop Chainsaw) is megirigyelné.
És ha már látvány: a játék elképesztően jól néz ki. Sokkal részletgazdagabb környezetet kapunk, erdőkkel, sivataggal, havas hegységekkel és immár dinamikus napszakváltakozás is befigyel, tehát egyaránt mászkálhatunk nappal és éjszaka – utóbbi esetében jobban rejtve vagyunk az ellenfelek szeme elől, viszont a terep adottságait is nehezebb észrevenni. A szkenneléssel továbbra is felmérhetjük, hogy mennyire nehéz a környezet a közelünkben, például a folyók esetében a pirossal jelzett szakaszon nem is szabad megpróbálni átkelni, mert azonnal elragad az áramlat. Slusszpoén, hogy immár különféle természeti katasztrófák is befigyelnek, például erdőtűz alakul ki mellettünk vagy a heves esőzéstől megáradnak a folyók, sőt, nehéz leírnom mennyire para volt, mikor egy hegységen felfelé baktatva a térdig érő hóban egyszer csak elkezdett remegni a föld és megindult egy komplett lavina. A természet ereje úton-útfélen megmutatja magát, és akkor ehhez még vegyétek hozzá a BT-k által uralt területeket, meg az öszvérek bázisait. Fegyverekből kifejezetten sok áll a rendelkezésünkre, a szimpla automata géppuskától kezdve a gránátvetőn át egészen Blood Boomerang eszközig, ami lényegében egy vérrel tölthető bumeráng és a BT-k ellen is bevethető. Kapunk még menő cuccokat – az egyiket például csak a játék utolsó szakaszában –, de mivel az ellenfelek is elszórják a sajátjaikat, védtelenek soha nem leszünk. A BT-szakaszok viszont továbbra is feszültséggel teliek, hiszen ezeket a lényeket kerülgetni lélegzetvisszafojtva mindig nyomasztó – érdemes néhány vér-gránátot (Blood Grenade) mindig magunknál tartani!
Strandszezon
Úgy gondolom, hogy a játékmenetét tekintve a Death Stranding 2 nagyjából 80%-ban ugyanaz, mint az elődje, de amiben változott, az mindenképp a javára szolgált. A szállítmányozás egyszerűbb és átláthatóbb, a rengeteg sétálás pedig itt kevésbé monoton, hiszen egyrészt Dollman ott van mellettünk és beszél hozzánk (szerencsére nem viszi túlzásba), másrészt bármikor előfordulhatnak olyan random események, mint például egy földrengés. A második rész ugyanazt a Decima játékmotort használja, mint az előző (vagy épp a Horizon Forbidden West), ami előrevetíti, hogy olyan hatalmas nagy forradalmat itt nem szabad várni – mégis, ami eddig működött, az most is remekül működik, és ami kevésbé, azon meg igyekeztek javítani. Az egyetlen dolog, amihez szerintem semmit nem nyúltak, az a járművezetés. Ez továbbra is iszonyatosan fapados, ugyanúgy fennakadsz minden szembejövő kavicsban, mint a korábbi részben és sok sikert a kijutáshoz, ha egy sziklás területen két nagyobb kődarab közé szorul be a kerék! Nagyjából 50 órát tettem eddig a játékba, aminek a háromnegyedében egész biztos, hogy valamilyen járművel csapattam, viszont a legtöbb bosszúságot is pont ezek okozták. Ettől függetlenül, aki inkább vezetne, annak pro tipp: csináljon egy négykerekűt és tegyen rá annyi pót-akksit (minél fejlettebb, annál jobb!), amennyit csak lehet – a fél térképre elég lesz!
Bár én sem tartozom azok közé, akik szerint az első Death Stranding egy megkerülhetetlen kult-játék volt, a folytatás el tudta érni nálam, hogy alig pár nap alatt a végére érjek és utána is visszatérjek hozzá, csak úgy építkezni vagy másodlagos szállításokat elvégezni. Hideo Kojima zsenije a történet során villan meg igazán: ennyire profi rendezést játékban ritkán láthatunk, az pedig, ahogy megcsavarja a sztorit, összeköt szálakat (az előző résszel is) és prezentál karaktereket, tényleg példaértékű – nem véletlenül tartják Kojimát a játékipar egyik legnagyobb alakjának. Sajnos fájó pont lehet, hogy ezúttal nem kapunk magyar feliratot, úgyhogy aki az előző epizód alapján benne van a lore-ban, az kezdhet hozzászokni, hogy például a BT-k itt nem PV-k. Ettől függetlenül a Death Stranding 2: On the Beach egy nagyszerű folytatás lett – a záró képsorokat látva pedig több mint valószínű, hogy lesz harmadik felvonás is. Ausztrália megannyi látnivalót rejt, és ahogy haladtok előre, úgy önkéntelenül is egyre jobban memorizáljátok a térképet, visszatérve előző helyszínekre pedig régi ismerősként üdvözlitek a kisebb-nagyobb központokat, hegységeket vagy erdőket. Szép fokozatosan váltok a játék világának részévé és ebben ismét remekel Kojima. Mondjuk tőle nem is vártam kevesebbet.
Készüljetek fel: ez nem egyszerű folytatás – ez egy új kezdet!
