Az id Software-t 1991-ben alapította négy zseniális fejlesztő: John Carmack, John Romero, Tom Hall és Adrian Carmack. Nekik köszönhetjük például a Commander Keen-t is, de a csapat valami sokkal ütősebbet akart kihozni magából, és gyakorlatilag nemcsak egy új videójátékkal akartak kitűnni a tömegből, hanem az egész műfajt meg szerették volna reformálni. Céljuk egy olyan alkotás létrehozása volt, ami sebességében, brutalitásában és technológiájában is felül tudja múlni az addigiakat. Így született meg DOOM, és vele együtt szinte a teljes FPS műfaj, ahogy ma ismerjük. 32 évvel később pedig végre megkaptuk azt a sztorit is, ami elmeséli nekünk miért is kívánják a pokolba, vagy jobban mondva a fenébe Doom Slayert a pokol kénköves bugyrainak lakói.
Van valami bitang jó érzés, amikor újra felvehetjük a páncélzatot, megragadhatjuk a legelvetemültebb fegyvereket, és egyetlen szó nélkül nekiláthatunk visszaküldeni a pokol legocsmányabb teremtményeit oda, ahonnan jöttek. Ez mondjuk nem teljesen igaz, mert sokkal rosszabb sors vár rájuk, és ezt a széria minden egyes része bizonyította már, ez pedig most sincs másként. Az eddigi játékok sem fukorkodtak a pusztítás terén, de én úgy érzem most is sikerült szintet lépnie a fejlesztőknek. Nem feltétlenül azért, mert darabokra lőjük vagy megcsonkítjük az ellenfeleinket, hanem mert ez pokolian látványos.
Ahogy széttrancsírozzuk a felénk áramló hordákat, azt egyszerűen nem lehet megunni. Ráadásul ehhez kapunk is egy jó kis fegyverarzenált, hiszen a koponyadarálótól kezdve a plazmaágyún és a gránátvetőn keresztül a jól bevált shotgun vagy szöglövő is a rendelkezésünkre áll. Ám nincs olyan nagyon sok lőfegyver a játékben, viszont kapunk jó néhány extra változatot is hozzájuk, így tulajdonképpen tovább színesedik a paletta, és taktikailag is több lehetőségünk lesz keresztül lőni a túlvilági lények koponyáját. A legnagyobb dobás viszont kétségtelenül a shieldünk, vagyis a pajzsfűrész, mert ugye egy szimpla pajzs már nem lenne elég menő, ezért bele kellett szerelni egy láncfűrészt is. A jó hír az, hogy ezt nemcsak védekezésre lehet használni, sőt, ez lesz az egyedüli lehetőségünk a gyors helyváltásra a pokolbéli söpredékek között, egyúttal ezzel a módszerrel a gyengébb ellenfelekből darálthúst csinálhatunk.
A nagyobb behemótokkal szemben pedig remek védelmet nyújt, sőt a parry révén levédhetjük a legerősebb támadásaikat, és kölcsön kenyér visszajár alapon vissza is küldhetjük némelyiket a feladónak. Persze oda kell figyelni, hogy mikor akarunk beleállni ezekbe, ugyanis a piros támadásokat jobb elkerülni. Ha láttatok már Star Wars filmet, akkor érdemes arra gondolni, hogy a piros az rossz, a zöld viszont a legjobb barátunk, tehát utóbbi színű lövedékeknél az a legjobb, ha fel tartjuk a bal kezünket. A kesztyűnkön túl, amivel Logan Paul módjára osztogathatjuk a velünk közel sem egy súlycsoportban lévő szörnyeknek a pofonokat, lesz még két másik közelharci fegyver is. Az egyik a buzogány, amivel még durvább módon felnyithatjuk mindazok koponyáját, akik nem értik meg, hogy nekünk küldetésünk van, azzal kéne haladni. És hát lesznek kisebb bossok, championok meg legendák is, akik az utunkba akarnak állni, mert nagyon nem nézik jó szemmel, hogy rendet teszünk a csapataik között, és feltúrjuk az otthonukat. Ezek közül néhány értékes lootot ad majd, amivel tovább fejlődik hősünk, és még nagyobb elánnal pusztítja el a pokollakók armadáit.
Ezeket pedig mind fejleszteni is lehet. Ehhez nem kell mást tennünk, mit folyamatosan gyűjtögetni az aranyat és a piros, valamint a lila drágaköveket. Előbbit nem olyan nehéz megtalálni, és több is van belőle, de utóbbihoz nem árt a gógyinkat is használni, mert bizony meg kell majd küzdenünk értük – meghát azért van néhány egyszerűbb puzzle is elrejtve a játékba. Mondjuk megéri összeszedni a fénylő cuccokat, mert ezekkel oldhatjuk fel a szentélyeknél a legjobb fejlesztéseket is, mint például a super shoti esetében az extra lövedéket, aminek a segítségével még több ólmot pumpálhatunk a gusztustalan lények testébe. Persze ezen felül is akad még gyűjtögetnivaló, hiszen pazarul kinéző kis imp figurákat is találhatunk, ha egy kicsit jobban szétnézünk a pályán. A mapok egyébként meglehetősen érdekesek, és bár mindig egyértelmű merre is kell menni, szét lehet azért nézni, és merem állítani, hogy az eddigi legnagyobb, és legszabadabb pályákat kaptuk most meg egy DOOM játékban. A térkép egyébként elég jól mutat mindent, így aki szeretné kiplatinázni az összes helyszínt, az ügyesen megoldhatja majd.
Ha mindez nem lenne elég, a mondjuk úgy, járművek is teljesen új szintre emelik a DOOM-élményt. Slayer most egy cybernetikusan felturbózott sárkány hátán is bevethető, akivel a levegőből csaphatunk le a démonokra, és annak hajóikra, hogy kiiktassuk a légvédelmet, miközben tüzet okádva aprítjuk a pokolfajzatokat. És ha még mindig lenne némi hiányérzeted, a játék egyik leglátványosabb része az Atlan névre keresztelt óriás-mech bevetése lesz – egy harminc emelet magas, páncélozott szörnyeteg, amit a Slayer maga irányít, hogy szétzúzza a titánokat. Ezek a jelenetek piszok látványosak és konkrétan olyan érzés, mintha valami kaiju filmben lenne az ember. Szanaszét verhetjük az óriás transformersünkkel az utunkba kerülő bitang nagy szörnyszülötteket, de aztán egy űrhajó méretű gépágyúval is rendet tehetünk.
A történet szintén új irányt vesz. A játék ezúttal Slayer eredetére koncentrál, még azelőttre, hogy ikonikus hőssé vált volna. A sztori során eljutunk a pokolba is, ami érzésem szerint még az H. P. Lovecrafti világot megeleveníti, főleg a földből az arcunkba robbanó csápok révén. A térben lebegő, forma nélküli, katedrálisszerű építmények, a félig-meddig organikus, eltorzult lények és a rémálomszerű környezet mind azt az érzést keltik, mintha egy ősi, isteni univerzumba csöppentünk volna bele, ahol minden idegen és fenyegető. Mindenesetre egyetlen feladatunk, hogy móresre tanítsuk a pokol hercegét, Ahzrakot, aki mindent bevet, hogy az uralma alá hajtsa a Földet, ebben pedig még segítségünkre lesz Thira is, de azt már most elárulhatom, egy-két fordulatra érdemes felkészülni a kaland során.
Amit meg mindenképp érdemes még kimeleni, az a DOOM: The Dark Ages alatt felcsendülő muzsika. A soundtracket a Finishing Move Inc.-nek köszönhetjük, akik egy új iránnyal örvendeztetik meg a sorozat rajongóit. A csapat tagjai Brian Trifon és Brian Lee White, akik korábban olyan játékokhoz is komponáltak már zenét, mint a Halo Wars 2, a Borderlands 3, a The Callisto Protocol és a Microsoft Flight Simulator. A játék zenei stílusa amolyan egyedi keveréke a heavy metalnak és a középkori hangulatnak, de meg kell mondjam nagyon jól passzolnak egymáshoz, és fantasztikusan megdobják a hentelést.
A DOOM: The Dark Ages tehát nem csak új epizód, hanem új korszak is egyben a franchise életében. Egy pokolian durva, középkori rémálom, ahol a Slayer nemcsak kaszabol, hanem megküzd – az idővel, a pokollal, és a saját eredetének sötét múltjával is. A kérdés már csak az, hogy a játékosok vevők lesznek-e erre a merész irányváltásra. Mert bár a látvány lebilincselő, és az újdonságok is izgalmasak, a lassabb tempó és a taktikusabb harcrendszer sok veterán rajongónak szokatlan lehet. Egy biztos: ha pokoli csatára vágysz középkori brutalitással megspékelve, a DOOM: The Dark Ages garantáltan nem fog csalódást okozni.
Borítókép forrása: Bethesda
