Böjti mester ismeri az ízlésemet, az Effie ugyanis teljesen beleillik a gyerekkorom óta kedvelt zsánerek sorába. A platformer műfajt szerettem a Sonic/Mario uralta idők kezdetekor, csíptem akkor is, amikor Mario, Gex, Rayman és a többiek átmásztak 3D-be, de a későbbi generációk során is meg tudtam találni azokat a címeket, amelyek lekötötték a bennem rajongó jump&run-őrültet.

Öreg harcos nem vén harcos

Az Effie nyíltan magára vállalja, hogy a nosztalgiából táplálkozik, egészen konkrétan a PS2-es idők ugrabugráit idézi meg. Ekkortájt alakult úgy, hogy az akció, a verekedős szekciók és a nyíltabb, olykor labirintusszerű terek bevették magukat a műfajba. Az Effie-ben is van minden, ami az akkori címeket juttatja az ember eszébe. Jak, Ratchet, de még a Mark of Kri is felsejlett játék közben, ami a PS-rajongók számára külön jó hír. Nem csoda, a spanyol fejlesztőcsapat egy PlayStation-tehetségversenyen bontakoztatta ki ezt a tradicionális tündérmesébe oltott játékot. És bár a skacok tényleg tehetségesek, igazán kiemelkedőt így sem voltak képesek alkotni. Az Effie viszont vállalja, hogy nem akar többet mutatni a kétezres évek első felét jellemző akció-ugrabugra stílusából, és valahogy jól is áll neki ez a visszafogott ambíció.

Kezdjük mindjárt a legalapvetőbb elemekkel. A mozgás elég légies, a fiatalságáért (valamint Oblena vidékeinek felszabadításáért) küzdő öregúr kissé dinamikátlanul, lendülettelenül szeli a pályákat, de egy kontroller sokat segít az irányítás áramlásának megszokásában. A pályadizájn korrekt. Vannak kiemelkedően izgalmas részei a térképeknek, a külső terek méretes mivoltukban akár még le is nyűgözhetik az óvatlan játékost. Sajnos máskor eléggé alapvető elvek mentén megalkotott vagy önismétlő a terepek jellege, főleg a belső szekcióknál. Ennek enyhítésére kapunk mindenféle környezeti puzzle feladványt, amelyek közel sem olyan nehezek, mint néhány harci mozzanat.

Nem kell soulslike-élményekre asszociálni, de azért érdemes látni, hogy az Effie a gyerekes külső ellenére sem a Mancs Őrjárat rajongói korosztályának készült. A skilleket, harci lehetőségeket folyamatosan szipkázzuk magunkhoz mágikus pajzsunk és fegyverünk révén – ez a másik mentőöv. A harc ugyanis szintén súlytalan, hiányzik belőle valami komolyabb tempó vagy ritmus, esetleg a jobb Nintendo-címekre jellemző táncszerűség – de néha azért akadnak látványos jelenetek, és az egyre több eszközt nyújtó akció elég szórakoztató ahhoz, hogy elpötyögjünk a játékkal. A látvány amúgy teljesen korrekt, letisztult, megvan a programnak az egyénisége (pláne, amikor a vörös mezőn tépünk a légdeszkán); emellett a zenék is melódiaközpontúak. A narrátor, mintegy mesélőként, jópofa, nagyapós stílust képvisel – és gyakori kommentárral követi végig az eseményeket.

Középszer fölé

Az Effie-vel töltött idő közben az járt a fejemben, hogy játszottam mostanában hasonló szemléletű játékkal. A Skylar & Plux is hasonló büdzsé, hasonló szemlélet, és nosztalgikus fennhangok mentén született. Az sem volt túl erős játék, az sem tartott túl sokáig – ám volt annyira érdekes és kellemesen játszható, hogy két tesztelnivaló közé beszorítsam. Félreértés ne essék, a nagy retró újraéledés jegyében készült A Hat in Time, vagy akár a Yooka-Laylee-játékok jobbak, komplexebbek, mint az Effie. De néha szükség van arra, hogy egyszerűségükben nagyszerű, olykor ötletes, máskor bájosan régies játékokkal vezessük le a feszkót.