A 3D-s platformer műfaj nincs éppen a népszerűsége csúcsán, mert a kiadók nem láttak fantáziát a hasonszőrű fejlesztésekben. Vagyis de, csak olyan formában, hogy a korábbi megoldásokat egyértelműen az akció mögé helyezték, a főszereplőket pedig kicserélték a való életben is cserélgethető műanyagbábukra. Az úgynevezett Toys-to-Life műfaj is épp feneklik, a Wii-s Mario Galaxy-epizódokon túl pedig nem is nagyon jut eszünkbe olyan háromdimenziós platformjáték, amely mostanában maradandó nyomot hagyott volna bennünk.

Amennyire nem divatos tehát jelenleg a korábbi Mario 64 által lefektetett térbeli ugrálás, annyira menő a kétdimenziós, pixelgazdag retró. Ezen próbált felülkerekedni néhány korábbi Rare-fejlesztő, akik a Kickstarter segítségével igyekeztek továbbrobogtatni a nosztalgiavonatot, egyenesen a Nintendo 64 korszakába. A Yooka-Laylee nem is kertel: tényleg az N64-es játékok hangulatát és húzását szeretné 2017-es formában prezentálni. A játék a Banjo-Kazooie szellemi leszármazottjaként beígért fűt-fát, a Kickstarter-kampány pedig kétmillió fontig robogott, körülbelül tizenkétszer túlteljesítve a várt-elvárt pénzösszeget. Hát nem lehettek könnyű helyzetben a fejlesztők, a támogatók táborában pedig nagyon fokozott volt a várakozás a játékkal kapcsolatban.

Első pillantásra

Őszinte leszek: a játék betöltése után kisebb csalódottság telepedett rám. A Yooka-Laylee első órája nagyjából mindent megmutat, amit a kilencvenes években vagy akár később, a PS2-es korszak csúcsán szerettünk. De egy dekával sem többet. Minden ismerős. A kezdőszituáció, a karakterek, a dünnyögő dialógusok, még a látvány stílusa és a gyűjtögetni való ügyürkék-bügyürkék is. Aztán továbbhalad az egyszeri játékos, jönnek az első mozdulatok és az első precízebb mozgásokat igénylő ugrások… és mintha nem lenne minden a helyén. A kis kaméleon irányítása egész korrekt, de valahogy az előrefutásnál túl gyorsan akar kanyarodni. Ezt nagyon szokni kellett eleinte, de végül megbarátkoztam az irányítási jellegzetességekkel. Aztán az első világ kimaxolása után azok a bizonyos szkeptikus hangok is elültek a fejemben. Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy a bevezető szekció direkt lett nosztalgikus; ezzel akartak nekem jegyet adni a kétmilliós retró-járatra. 

Régi-új élmény

Yooka és Laylee története egyébként az átlag rajzfilmszerű játékok szintjén mozog. A két állatka épp mindennapjait tengeti, amikor a közelben ólálkodó cég feje, a gonosz méhek őpohossága, Capital B (na, ez egy olyan angol szóvicc, amit nagyon nehéz megmagyarázni) el nem orozza a vidék összes könyvét, lexikonját, kódexét. Természetesen a vicces párosnak is lapul egy a készletben, amelyről kiderül, hogy nem is mindennapi darab. A benne rejlő információk alapján tulajdonosa akár a világuralmat is elérheti. Persze erről a dilis gyík és a habajka denevér mit sem tud – Laylee egyenesen poháralátétnek használja az ősi írást. Ám az nekik sem tetszik, hogy a szomszédban tanyát vert Hivory Towers megavállalat csak úgy szó nélkül lenyúlja a könyvet. Innentől pedig nincs megállás, a páros a méhvezér központjába iramodik, ott pedig könyvről könyvre (azaz pályáról pályára) járva gyűjtik a mágikus könyv szétszóródott lapjait.

A Pagie oldalak jelentik tehát a nagybetűs célt. Minden pályán több is található belőlük (lásd még a Mario 64 csillagait), sőt a központi helyszínként funkcionáló gyárban is fellelhető pár oldalacska. Ezek megszerzése néha tök egyértelmű – mászd meg a hegyet, juss el A-ból B-be, alkalmazd az újonnan szerzett képességet, váltsd be a kaszinóban nyert chipeket, hogy elérd a következő lapot és a többi. Máskor segíteni kell a helyszínen ragadt karaktereknek. A jutalom általában egy-egy Pagie lesz, amivel nemcsak a hőn áhított kimaxolás felé roboghat a dilis duó, hanem a következő pályák megnyitása és a már feloldott szintek kibővítése is megvalósulhat. Bizony, az oldalakkal nem csak az addig lezárt Grand Tome könyveket (azaz új világokat) nyithatjuk meg, hanem miután javarészt kipucoltunk egy felnyitott szintet, az adott Tome-ot felturbózhatjuk néhány feláldozott Pagie segedelmével. Így a tényleges pálya korábbi arculata kiszélesedik, mind széltében, mind hosszában, sőt magasságában is kibővül, így újabb küldetések, újabb Pagie-k és egyéb finomságok válnak elérhetővé a terepen. És akkor a szellemírókról, a bossokról, valamint a kalózkincsekről még szót sem ejtettünk.

Az innovációnak nem sok nyomát találhatjuk egyébként, de a sok-sok újrahasznosított ötlet mellett pont az a jó, hogy minden a megszokott kereteken belül zajlik. A 2017-es színvonal a néha tényleg szájtátósan szép grafikán, illetve a tonnányi összehordott apróságon érhető tetten. Nincs olyan sarok, ahol ne lenne valami tennivaló, a pályák kibővülésével pedig a korábbi terep is új célokat rejthet. Rengeteg az NPC is. Ott vannak például az adott szintek saját szereplői, a csápos Dr. Puzz (akinek átalakító masinái fullosan az X360-as Klonoát idézik), vagy Rextro, akinek saját retró árkádparkja van, számos minijátékkal. A karakterek közül érdemes kiemelni Trowzert, a gatyás, állandóan mobilozó kígyót, akitől újabb mozdulatokat leshetünk el. Ott van Kartos, aki neve hangzásának ellenére nem egy ógörög félisten, hanem egy, a Donkey Kong Country-sorozatból is ismerős csille kocsi. De a mechanikus rágógumi-automatában lakó (!), kvízmániás Dr. Quack, vagy a pin-up lánykának sminkelt hűtő, Vendi is emlékezetes figura lesz. Utóbbitól egyébként buff jellegű tonikokat vásárolhatunk.

Egyszóval őrült, színes és olykor bizarr is a terepet benépesítő társaság – nem is tudom, hogy a befolyt Kickstarter-adományokból hány postakocsinyi vicces bélyegre futhatta a fejlesztőknek. Egy óriási gubanc van viszont a díszes gárdával: amíg a gagyogó szinkronhangok a kazettás N64-en még poénosnak számítottak, 2017-ben már zavaró a dolog. Mondhatni, megbocsáthatatlan bűn ilyennel húzni a játékosok agyát, de ellenpontként ott a tény, hogy a DKC-ban (és legutóbb a Snake Passben is) brillirozó David Wise, valamint Grant Kirkhope ex-Rare arcok kellemes és jól hangszerelt muzsikát tettek le az asztalra. (Naná, egy bőven túllépett Kickstarter cél volt a menő hangszerelés.)

Nyugtával dicsérjük

Miközben a teszt sorait karcoltam a digitális papírra, végig azon járt az agyam, hogy a mostani kickstarteres bukták és az érdektelenségbe fulladó indie-csodák világában már az is nagy dolog, hogy a Yooka-Laylee ilyen formában napvilágot látott. Bár a program közel sem tökéletes, azért nagyjából hozza azt, amit a felfokozott várakozásokkal együtt is jósolt tőle az ember. A látvány csini, a tartalom ütős, a nehézség hullámzó, és olykor a szinteken, valamint a prezentációs kidolgozottságon is látszik, hogy nem volt idő/pénz/energia mindent egyenletes szintre pofozni. Olykor akadnak furcsa kameranézetből fakadó anyázások; a készítők a tesztkód mellé listát adtak a jelenleg ismert bogarakról és optimalizálatlan lokációkról; nem ritka a szögletesen vagy épp szimplán lezárt pályaszeglet; és a kihívás balanszán is lehetett volna még finomkodni egy kicsit. Viszont ennyi legyen az összes baj – a 3D-s platformjátékok száraz időszakában a Yooka-Laylee egy életmentő oázis marad. Univerzálisan ajánlható mindenkinek, kicsiktől azon nagyokig, akik kiskorukban a játék inspirációs forrásain nőttek fel.