Aki nem év elején kezdte a gamer pályafutását, az biztosan emlékszik még rá, hogy a 2000-es években a túlélőhorror műfaja két nagy táborra szakadt: voltak a Resident Evil-rajongók és azok, akik inkább a pszichológiai horrort előnyben részesítő Silent Hill-játékokért voltak oda. Persze ezek mellett is akadtak kisebb-nagyobb gyöngyszemek, például az Obscure vagy a Cold Fear, de a zsáner meghatározó alapkövei a Capcom és a Konami címei közül kerültek ki. Lehet azon vitatkozni, hogy melyik a jobb, miért jobb, egyáltalán, hogy a Resi vagy a Silent Hill képes-e elérni több emberhez? Az biztos, hogy utóbbi széria eléggé eltűnt a 2012-es Downpour óta és igazság szerint csak a tavalyi Silent Hill 2 Remake kavargatta meg ismét az állóvizet, jelezve, hogy a Silent Hill továbbra is létezik, csak épp parkolópályára került a Konaminál – egészen eddig.
(©Konami Digital Entertainment)
Ködös emlékek
A Silent Hill f egy önálló (stand-alone) történetet mesél el, amely a sorozat korábbi részeitől független, és a hatvanas évek Japánjában, az elszigetelt Ebisugaoka hegyi kisvárosban játszódik. Bizony, a játéknak immár semmi köze a ködlepte amerikai kisvároshoz, ne keressétek benne az ismerős sziréna-hangot vagy visszatérő karaktereket. Főhőse Shimizu Hinako, egy hétköznapi tinédzserlány, akinek nyugodt élete egyik napról a másikra omlik össze, amikor sűrű, titokzatos köd ereszkedik a városra. A köd megjelenésével a település groteszk, természetfeletti jelenségek színterévé válik: emberek tűnnek el, a környezet pedig torz, rémálomszerű alakot ölt. Már az első pillanattól kezdve olyan érzésem volt a Silent Hill f közben, mintha egy Junji Ito horror-mangába csöppentem volna: lövésem sem volt, hogy mi történik, miért történik, egyszer csak megjelenik a köd és minden megváltozik. Az emberek eltűnnek, valaki meghal (?), Hinako pedig menekül. Ha azt hinnétek, hogy később összeállnak a dolgok, akkor részben igazatok van, hiszen a Silent Hill f több dolgot megmagyaráz menet közben – főképp Hinako múltjáról –, viszont annyira rejtélyes, titkokkal teli és zavaros, hogy ember legyen a talpán, aki megfejti, hogy mi történik itt.
(©Konami Digital Entertainment)
Hinako kénytelen szembenézni groteszk szörnyekkel, csavaros rejtvényekkel és igencsak lényeges döntésekkel, miközben a túlélésért küzd. Ahogy a város egyre inkább átalakul, a lány morális és érzelmi dilemmák elé kerül: megpróbálhatja felfedezni a borzalom mögötti furcsa szépséget, vagy hagyhatja, hogy a rettegés teljesen maga alá gyűrje. Akad egy sötét, párhuzamos dimenzió, vagyis az Otherworld (nem, nem a Zoly-féle), ahová néha átkerülünk és itt egy rejtélyes Fox Mask nevezetű, rókamaszkos, világító szemű alak terelget minket. Ha úgy tetszik, ez az a fajta másik világ, ami a Silent Hill-re oly jellemző, csak épp egész másképp kerülünk át, és még a sziréna sem szól. Ebisugaoka városa nagynak tűnik a térkép alapján, de hamar rá fogtok jönni, hogy csomó út le van zárva, el van torlaszolva, és nem tudtuk bármerre elmászkálni. Az atmoszféra erősen a japán folklórból és a korszak társadalmi viszonyaiból merít, miközben a köd a múlt, az emlékek és az ismeretlen homályának metaforájaként szolgál. Ez valamennyire működik is, viszont hozza magával, hogy a Silent Hill f baromi sötét: akadtak részek, ahol konkrétan maxra tolt fényerő mellett sem igazán tudtam kivenni, hogy merre is járok éppen (lámpát egyszer kaptam, aztán többet nem), és igazából a világosabb szakaszok sem adnak feloldozást, hiszen a köd annyira sűrű, hogy már azt is nehezen látni, hogy mi van előttetek pár méterre.
(©Konami Digital Entertainment)
A történet egyébként minden zavarossága ellenére piszok felkavaró. Olyan témákat dobál be, amiket videojátékokban nem gyakran hoznak elő, ehhez mérten pedig az átvezetők is felettébb durvák. Nem csoda, hogy a főszereplőt alakító Kato Konatsu színésznő elmondta, hogy annyira elveszett a Silent Hill f világában, hogy néha úgy érezte, az elméje kezd megbomlani és elveszíti a kapcsolatot a valósággal. A Konami emiatt egy kitett posztban előre figyelmeztetett mindenkit: ha túl nyomasztónak érzik Hinako kalandjait, akkor mindenképp tartsanak szünetet vagy beszélgessenek a szeretteikkel. Igen, tényleg ennyire durva a következő felvonás. Még nekem is be kellett iktatnom kisebb-nagyobb szüneteket a végigjátszásba, mert a Silent Hill f bizony megviselő lehet egyesek számára – és nemcsak a sztori, hanem az általános játékmenet miatt is.
(©Konami Digital Entertainment)
Év horrorjátéka, mi?
Itt jön el az a pont, ami miatt a Silent Hill f-et egyszerűen nem tudom 10/10-es élménynek nevezni. A játékmenet szerintem egy óriási visszalépés még a tavalyi Silent Hill 2 Remake többek által szidott rendszeréhez képest is, sőt, engem azokra az időkre emlékeztet, amikor a játékosok a Silent Hill: Homecoming harcrendszerét köpködték, hogy mennyire fapados. Az irányítással nem volt gondom, tipikus TPS-nézetes, hátsó kamerás mozgást kapunk, viszont amikor bejön a harc… ott képes voltam kiégni néhányszor, sőt, előfordult, hogy emiatt rage-quit lett az aznapi kalandozás vége. Bocsánat mindenkitől, de véleményem szerint borzalmas a Silent Hill f harcrendszere. Hinako képes kicsit és nagyot ütni, utóbbihoz persze több stamina kell és hosszabb ideig is tart, mire meglendíti mondjuk a nála lévő vascsövet. Csakhogy a legtöbb ellenfél ezalatt lazán bevisz egy támadást, ami persze megakasztja a megkezdett akciót. Tudunk fókuszálni, amihez nyomva kell tartani egy gombot és megvárni, amíg megtelik a jelölő – ekkor be lehet vinni egy erősebb csapást. Viszont ez is időbe telik, és mondanom sem kell, hogy ha egy ellenfél közben megcsap, akkor nullázódik az egész és kezdhetitek elölről. Akad dodge a játékban (ez is staminát fogyaszt), viszont védekezni nem tudunk, ami érthetetlen és frusztráló. Értem én, hogy Hinako nem képzett harcos, hanem egy törékeny diáklány, de ha oda tud sózni teljes erőből az ellenfélre egy baltával, akkor tegyen már meg annyit, hogy maga elé tartja a fegyvert védekezésképp! Apropó, fegyver. Ezek képesek elhasználódni, úgyhogy vagy javítani kell őket, vagy pedig résen lenni és keresgélni újakat – szerencsére idővel egyre erősebb fegyverek is a kezünk közé keverednek.
(©Konami Digital Entertainment)
De ezek csupán közelharci alkalmatosságok, lőfegyvert soha, sehol nem fogunk találni. Más szóval a Silent Hill f esetében csak a közelharc jöhet szóba, noha az ellenfelek elől el is lehet menekülni. Itt nincs lassú kocogás, mint Jamesnél: Hinako elfuthat (ez szintén staminába kerül) a szörnyek elől, legalábbis a külső területeken ennek van értelme. Máshol a játék szeret szűk helyekre beszorítani, több ellenfelet rátok szabadítani, sőt, akadnak olyan szekciók is, ahol ezek a lények nagyjából fél perc után újraélednek és vagy megint leveritek őket, vagy köztük szlalomozva megpróbáltok eliszkolni – nem mindig fog összejönni. Ez működőképes taktika lehet a legtöbb esetben, viszont nem egy olyan pályán, ahol kapcsolókat kell nyomogatni, kulcsokat gyűjteni és mellette még rohadt sötét is van. Hiába a Sztori-mód, a Silent Hill f nem kegyelmez: 3-4 csapásból padlót fog szerencsétlen főszereplőnk, és bár lehet gyűjteni tárgyakat, amik visszaállítják az életerőt, a staminát és a józan eszünket (sanity), ebben a játékban akár egyetlen mezei ellenfél is képes a halálunkat okozni ha nem figyelünk eléggé, vagy túl sokat bénázunk.
(©Konami Digital Entertainment)
Az álom fala mögött
Bár ez egyfajta visszatérés a gyökerekhez, én erősen bíztam benne, hogy a Silent Hill 2 Remake után legalább ennyi modernizálást megengedett a Konami – de nem. A harcrendszer emiatt kifejezetten frusztráló lehet mindazok számára, akik most ismerkednek a szériával és akkor ehhez még tegyük hozzá, hogy a teljes mértékben japán setting szintén idegennek hathat, a nyugati közönségnek legalábbis biztosan. De azért akadnak itt pozitívumok is, például a logikai feladványok összességében nagyon jópofák és például a suliban lévő, lezárt szekrényeket nyitogatós, kódfejtős puzzle nekem az egyik legnagyobb kedvencem lett az egész Silent Hill-sorozatból. Emellett a játék bizony tényleg baromi jól néz ki: az Unreal Engine 5 brutális látványvilágot szállít és korábban már több előzetes kiemelte, hogy remekül lett optimalizálva, teljesítményingadozásnak a jelét sem lehet felfedezni. Ez viszont nem igaz. A játék utolaó harmadában úgy szaggatott a játék, mint nagyanyám nokedlit. Másodpercenként akadt meg, már azt hittem kifagy. Biztos javítják, mire piacra kerül, de ez elég illúzióromboló volt. A zenéért többek között a visszatérő Akira Yamaoka is felelt, úgyhogy ezt nem is emelném ki külön: vérprofi.
(©Konami Digital Entertainment)
Bár hatalmas elvárásokkal ültem le elé, számomra a Silent Hill f nem lett maradandó élmény – lényegében valahová a Silent Hill: Homecoming és a Silent Hill 4: The Room közé tudnám besorolni. A történet érdekes, a logikai feladványok jók, a látvány pedig pazar (már amikor láttok valamit), de a játékmenet és főleg a harcrendszer nálam sokat elvett az élményből. Tudom, hogy old-school és nyugi, én is imádom a retro-dolgokat, viszont érthetetlen számomra, hogy amit a Silent Hill 2 Remake-ben meg tudott ugrani a Konami, azt miért nem sikerült ide áthozni? A rizsföldeknél különösképp fura volt, hogy hiába áll előttetek egy hatalmas, nyílt terepnek kinéző terület, nem tudtok bármerre menni. Akadnak csapások, kisebb ösvények, amiken Hinako képes sétálni, de a fél centivel lejjebb lévő talajra már nem képes lelépni – mondanom sem kell, a legjobb, mikor ebben a helyzetben ér utol egy ellenfél. Mivel bekerült a szörnyek elől való menekülés, valahogy egy idő után a feszültség is elillant számomra a játékból. Akadtak nagyon ijesztő részek (például a suli), de többször azon kaptam magam, hogy inkább csak elsprintelek a rémségek mellett és nem bocsátkozom harcba velük, ami miatt olyan érzésem volt, mint speedrunolnám a játékot.
Közelítek a 40-hez és annyit elárulhatok, hogy nem ma kezdtem. Rengeteg horrorjátékot játszottam végig az évek során, több ezek közül örök kedvencemmé vált. A legújabb Silent Hill-lel viszont bármennyire is akartam, nem tudtam megbarátkozni. Biztos vagyok benne, hogy sanszosan a külföldi és a hazai sajtó is oda lesz érte, repkedni fognak a 10/10-es értékelések, de visszatérés ide vagy oda, én ezt a játékot nem tudom magasabbra értékelni annál, mint amit oldalt láthattok. Tisztességesen végigjátszottam a megjelenés előtt és az a helyzet, hogy többször idegesített fel, mint ahányszor magába szippantott volna – a Cronos: The New Dawn is nehéz volt, azonban ott sikerült megtalálni az arany középutat és a sztori is jobban lekötött. Épp emiatt én azt tanácsolom, hogy ne ugorjatok rá a Silent Hill f-re azonnal. Olvassatok el vagy nézzetek meg több tesztet, hallgassátok meg mások véleményét és csak azután döntsetek, hogy bizalmat szavaztok-e neki!
A tesztkódot a CENEGA Hungary Kft biztosította. Köszönjük!
