Főszereplőnk Dysis, egy kalandvágyó lány, akit Evan személyesen kér fel levélben, hogy eredjen utána és találja meg. Felettébb szokatlan az egész, hiszen a srácot keresve egy olyan virtuális világba kell belépnünk, ami valamiféle szimulációnak hat, és portálokon közlekednek benne az emberek. Hamar rátalálunk egy másik fiúra, aki eleinte ránk se bagózik, de miután egyre többet árulunk el neki küldetésünkről, hajlandó segíteni nekünk. A történet jópofa, engem kicsit az egyik Black Mirror-epizódra, a San Juniperora emlékeztetett ezzel a szimulációba átlépéssel és ott nyomozgatással, viszont hozzá kell tennem, hogy a narrációból talán kicsit túl sok is jutott a programba, mert majd’ kétlépésenként kapunk valamiféle szöveges beszélgetést, vagy átvezetőt, ami nagyon megakasztja a hangulatot.

Napsütés és ősi monolitok

Az Evan’s Remains alapvetően egy logikai platformjáték, igényes pixel art látványvilággal. Utóbbi az elmúlt pár hétben zsinórban a harmadik ilyen stílussal operáló cucc a kezeim között (a VirtuaVerse és a Resolutiion után), ami jól jellemzi, hogy mennyire felkapott ez a megvalósítás az indie videojátékos körökben. Jelen esetben is inkább a háttereket tudnám kiemelni, hiszen azok tényleg mesésen szépek lettek, míg a karakterek inkább amolyan középkategóriás szintet képviselnek. Az összhatás erősen emlékeztet a japán visual novelekre és grafikus kalandjátékokra, csak épp itt a játékmenet fő gerincét a puzzle feladványok adják. 

Ezek egytől-egyig platformer elemekből állnak, és nekünk kell kilogikáznunk, hogy mikor melyikre vetődünk rá, mert mindegyik más-más tulajdonságokkal bír. Akad, amelyikre ráugorva 2-3 platform eltűnik, míg egy másik átteleportál bennünket a túloldalra. Némelyik feladvány rendesen megdolgoztatja az agyat, de szerencsére büntetlenül lehet skippelni őket, ha már végképp feladnánk a próbálkozást.

Nem vártam túl sokat a játéktól, és igazából pont annyit is kaptam. Kedvemet még az sem szegte, hogy a mentésem másfél óra után úgy tűnt el, mint Petőfi a kukoricásban. Ez egy jópofa puzzle-platformer, kicsit túltolt, szájbarágós narratívával és egy egészen érdekfeszítő sztorival, ami bőven le tudja kötni az embert arra a 2-3 órára, amíg tart, és még annyira is képes visszahúzni, hogy kioldjunk minden achievementet (jár azért is, ha egy új karakterrel kezded elölről a kalandot), szóval egy kellemes nyári limonádéhoz tudnám leginkább hasonlítani. Belekortyolsz, ízlelgeted, jól is esik, de miután elfogyott, már nem akarsz belőle hirtelen még egyet, csupán elkönyveled magadban, hogy mennyire finom volt.