Aznap, mikor befutott a VirtuaVerse tesztkódja, egy új e-mailre lettem figyelmes a fiókomban, amit a Blood Music (Perturbator, GosT stb.) kiadó küldött. Rögtön megakadt rajta a szemem, hogy ez bizony a játék OST-je, és hogy az az olasz szinti-metál Master Boot Record adta ki, mely megbízhatóan hozza a szintet minden egyes új anyagával. Tudni kell rólam, hogy már több éve aktív Bandcamp-felhasználó vagyok, és azon túl, hogy hébe-hóba magam is összerakok zenéket (esetenként besegítek másoknál), egyszerűen imádom a Bandcamp közösségét. 

Tizenéves korom óta gyűjtök zenei CD-ket, és ez a szenvedélyem pont a Bandcamp miatt maradhatott fenn mind a mai napig, hiszen ott még aktívan él az a tendencia, hogy a megvásárolt lemezt nem csupán kiváló minőségű digitális-, de akár pofás, extrákkal megpakolt fizikai formátumban is bezsákolhatjuk. Jó pár éve ejtett rabul a synthwave zenei irányzat, ami nemcsak megihletett és arra sarkallt, hogy magam is készítsek pár dalt ebben a stílusban, de a szorosan vele járó retró sci-fi képi világ és a pixel art művészet is akkoriban vált örök kedvencemmé. A VirtuaVerse szerencsére mindegyikből nagykanállal merít. Eleve, a Master Boot Record miatt – nem csupán a játék zenéjét szerezte, de a sztorit is írta – borítékolható volt a synthwave zenei hangzás, ami mellé igényes pixel art látványvilágot és point & click játékmenetet kapunk, pofonegyszerű irányítással.

A jövő szökevénye

A nem túl távoli jövőben járunk, ahol az emberek már teljesen elveszítették realitásérzéküket. Egy központi AI uralkodik az egész társadalom felett, kiszolgálva annak minden igényét – persze csak virtuálisan. Az AI hazugságokat árul díszcsomagolásban, amiket viszont keményen megsarcol. Ezzel a mögötte álló, kizsákmányoló és profitorientált vállalatok hatalmasat kaszálnak minden egyes nap, csak úgy, mint napjainkban. A legtöbb ember AVR headsettel a fején mászkál, ami segít nekik elfedni a szörnyű valóságot, és helyette sokkal pozitívabb képeket mutat, ahol a pornó ugyanannyira elterjedt, mint a különféle kéretlen reklámok. Pizza-, és szex hirdetések lettek a nép arcába tolva, és bár nagyobb részüknek ez abszolút megfelelő így, vannak néhányan, akik titokban szervezkednek a rendszer ellen.

Főszereplőnk, Nathan, egy piti csempész, aki megbuherált hardver- és feltört szoftver-bizniszben utazik. Már régen átalakította AVR headsetjét, hogy azt bármikor ki tudja kapcsolni, így látva a keserű valóságot: a mocsoktól hemzsegő utcákat, a lepukkant iparnegyedeket, és a zombik módjára tengődő lakosságot, akik sosem érhetnek a gazdagok felhőkarcolóinak legfelső szintjeire, csupán alulról csodálhatják őket. Nathan együtt él hacker barátnőjével (Jay), akinek rögtön a játék elején nyoma vész, fő feladatunk kezdetben pedig az lesz, hogy minél előbb megtaláljuk a lányt, aki vélhetően rossz társaságba keveredett. És akkor még nem is sejtjük, mi minden vár ránk a továbbiakban!

Identitászavar

A VirtuaVerse szörnyen jól indít, persze csak akkor, ha szereted a nyomasztó cyberpunk disztópiákat. Hatalmas, neontáblákkal és holo-reklámokkal túlzsúfolt metropolisz? Pipa. Mindent átölelő technikai fejlődés, ami rátelepszik az emberek életére? Pipa. Folyamatosan szakadó eső? Pipa. Már a lakásunk berendezése – ami high-tech, de mégsem annyira, hogy az már hihetetlen legyen – megadja az alaphangulatot, de igazán csak akkor fog magával ragadni bennünket a cyberpunk-életérzés, mikor lejutunk az utcafrontra, és vagány motorunkra pattanva több városi helyszínre is ellátogatunk. Bejárhatunk esőáztatta sikátorokat, kétes hírű kisboltokat, kínai éttermet, de később még egy olyan szórakozóhelyre is elvezet utunk, ahol külön terem (Dark Room) várja azokat, akik egy tabletből kiválasztva akarnak szexpartnert találni maguknak – itt akár egy űrlénnyel is kufircolhatunk. 

A sztori egész szépen építkezik, méghozzá olyannyira, hogy én az első nekifutásnál beleraktam 6 órát a cuccba, és nem untam rá. De aztán… nos, utána megtörik a varázs. Imádom a cyberpunk dolgokat, és éppen emiatt ebben a pár órában nem tudtam elszabadulni a VirtuaVerse elől, hiszen tényleg minden egyes stílusjegyet felsorakoztat a cucc, a nyomasztó, esőben ázó nagyvárostól és synthwave zenéktől kezdve az ízléses pixel art látványvilágig, de utána… na, utána jön az igazi feketeleves. A sztoriban előrángatnak valami olyasmit, ami egyáltalán nem volt korábban megalapozva, és a végén túl erőltetett, túl izzadtságszagú a hirtelen bekövetkező csavar.

Sokkal jobban működne a játék, ha végig megmaradnánk a földhözragadtabb nyomozgatásnál, mert szó se róla, a VirtuaVerse ezen része pofátlanul jól össze lett rakva. Abszolút felesleges volt beleerőltetni a klisés sablont, amit korábban már rengetegszer láthattuk. Még rosszabb, hogy durván a felétől az egész metropoliszt magunk mögött hagyjuk, és ideiglenesen ellátogatunk egy havas (ezt még le tudtam nyelni), meg egy trópusi dzsungeles (ezt már rohadtul nem) részre, ami kegyetlen módon töri ketté a hangulatot.

Komolyan mondom, a dzsungelnél egy pillanatra azt hittem, hogy megviccelt a Steam, és véletlenül az Indiana Jones and the Fate of Atlantisszal játszom, olyannyira hiteltelen és a zsánertől merőben idegen volt az egész. Utána azért kapunk még egy roncstemetőt, ami valamennyire visszahoz egy kis Beneath a Steel Sky-áthallást, de érdemesebb lett volna a borús, neonfényes, fekete és lila színekben pompázó, egyszerre lepusztult és futurisztikus metropolisznál megmaradni.

Old school ritmusgyakorlat

A játékmenettel egyébként nincs gond. Háromféle interakcióra van lehetőségünk: vizsgálat, használat, illetve beszélgetés. Jó point & click kalandjátékhoz méltón az egérrel kell átfésülnünk a képernyőt, felvehető tárgyak után kutatva, majd ezeket a megfelelő helyen használni, esetenként kombinálni is szükséges. Azt viszont nem mondanám, hogy a VirtuaVerse egy könnyed séta a parkban, hiszen már az első órában annyi eszközt ad a kezünkbe, hogy alig győzzük kilogikázni, hogy mit hol kéne használnunk. Bár a legtöbb helyszínen pusztán a józan ész alapján ki lehet következtetni, hogy mit is kell csinálni, azért nem árt, ha még azok is felkötik a gatyát, akik anno a LucasArts kalandjátékainál kóstoltak bele először ebbe a műfajba.

Jómagam is megakadtam néhányszor, pedig én aztán tényleg nem ma kezdtem a kalandjátékokkal ismerkedni, és a VirtuaVerse egyszer-kétszer még rajtam is majdnem kifogott. Nincs segítség, nincsenek gombnyomásra megjelenő, interakcióra használható tárgyak, itt bizony a klasszikus módszerrel mindenre magunknak kell rájönni. Hozzáteszem, a feladványok egészen pofásak! A kedvencem talán a tetoválós rész volt, mikor az utcán látható QR-kódokat beolvasva kell rájönni egy rivális banda jelére, de említhetném azt a részt is, mikor egy koncertet kell szabotálnunk, hogy a kidobó beengedjen végre a VIP-terembe.

A számítógép leáll…

Hasonlóan például a Fran Bowhoz, szabadon váltogathatunk a valóság és az AVR headset nyújtotta fake reality között. Ennek csak ritkán van a játékmenetet is befolyásoló szerepe, inkább plusz látványosságokat (többnyire hologramokat) kapunk, ha bekapcsoljuk a szemüveget. A látványvilág tényleg nagyon tetszetős, aki hozzám hasonlóan rajong a pixel art művészetért, az biztosan elégedett lesz vele. A zenét már méltattam: mély, süvítő szintetizátorokkal megpakolt synthwave. Nem fog annyira a fülünkbe mászni, mint mondjuk a Power Glove munkássága a Far Cry 3: Blood Dragon esetében, de simán hallgatható önmagában is. 

A legnagyobb problémám a játékkal – a már említett történetbeli éles váltáson túl – az, hogy a fast travel elég macerásan lett megoldva. Ez főképp inkább az első néhány órában szembetűnő, hiszen akkor még motorunkkal száguldozunk egyik helyről a másikra, és bizony az eltérő helyszínek között nem egyszer kell majd visszalátogatnunk korábbi részekre. Csak az a baj, hogy egy terület általában több részből áll, tehát, ha például a sikátorbeli boltostól szerzünk valamit, amit otthon, a lakásunkban kell tüzetesebben megvizsgálnunk, akkor előbb vissza kell gyalogolnunk (futás, illetve duplakattintásos képernyőváltás nincs) a főtérre, ott motorra szállni, hazamenni, majd még az utcánkban is elgyalogolni a liftig, lehívni azt, és csak ezután juthatunk be az épületbe. Visszafelé pedig ugyanez.

…kikapcsolhatja a monitort

Persze szubjektív, hogy ez kinek jelent problémát. Nekem így 2020-ban egy kissé körülményesnek hatott, ám ettől függetlenül sem állítanám, hogy nem szórakoztam remekül a játékkal, mert nehézsége és választott settingje apropóján simán az idei év titkos kedvencei közé tudnám válogatni. Jó pár easter egg akad benne filmekre, videojátékokra utalva, de még zenékre is, sőt egyfajta modern társadalomkritika is meghúzódik benne, hiszen nem egyszer reflektál jelen világunkra, melyben az applikációk és a reklámok napi szinten mérgezik az emberek életét. 

Egy olyan jövő felé haladunk, ahol a szociális életbe szervesen beépülő termékajánlások képezhetik az értéket, és az óriásplakátokat előbb-utóbb jókora hologramok váltják majd le, nagyjából úgy, ahogy azt a Szárnyas fejvadászban láthattuk. A VirtuaVerse egy ilyesféle jövőképet tár elénk. Utcai tabletről lehívható randi-applikációkkal, virtuális szex-szobákkal, BDSM-partikkal, és egy mindent átölelő, hamis valósággal. Ha kedvedre való mindez, és mellette még a régi point & click kalandjátékok is előkelő helyet foglalnak el szívedben, akkor Nathan kalandjával mindenképp érdemes egy próbát tenned!