Ha olvastátok a Forgive Me Father korai hozzáférésű szakasza alapján készült előzetest, akkor van egy jó és egy rossz hírem. Ami igazából egyetlen hír, és attól függően jó vagy rossz, hogy beszálltatok-e az Early Access alatt, illetve milyen megfontolás alapján tettétek vagy nem tettétek ezt. Most, hogy kellően megkavartam a fejeket egy, az Ősi Istenekhez méltó, zavarba ejtő és kétértelmű felvezetővel, lássuk a hírt, amit nem lehet egy mondatban elmondani. Lássuk, mit is sikerült kihozni a rendelkezésre álló eónok fél év alatt a játékból.

Sebbel-lobbal

Fél év még emberi időszámítás szerint sem túl hosszú idő, Early Accessben pedig egyenesen karcsúnak számít. A Forgive Me Father esetében azonban ez nem is különösebb csoda, mert a Byte Barrel stúdió nem a játék rendszereinek, motorjának, miegymásának fejlesztésével töltötte az időt, hanem a tartalom bővítésével. A korábban elérhetetlen újságírónő karaktere, valamint további három fejezet került be a játékba. Előbbi négy új képességgel és botrányos szinkronnal, utóbbi pedig egy halom pályával, fegyverekkel és szörnyezettel kecsegtetve azokat, akik szembeszállnának az őrült szektával.

Ez még meggyőző is lehetne, de gyakorlatilag mindegyikkel akad egy pár bibi. Lássuk is sorban! Az újságírónő elvileg agresszívabb játékmenetet hivatott képviselni, de ehhez képességei egyáltalán nem ágyaznak meg, ráadásul egy közülük gyakorlatilag ugyanaz, mint a pap szenteltvizes marháskodása, csak fényképezőgéppel kábítunk. A gyógyítós kardozás papíron jól hangzik, de konkrétan öngyilkosság, a vudu baba fejlesztés nélkül használhatatlanul kis körben hat, egyedül a gyorsítós cigi (ne kérdezd, nem akarod tudni) az, ami egész jól beüt. Kár, hogy a limitált használati lehetőség mellett még időzítőt is raktak rájuk, ezzel még jobban kiherélve őket.

Amíg fejleszteni nem kezdjük a fegyvereket, egy-kettő jelenléte gyakorlatilag teljességgel értelmetlen. Például akad két gépfegyverünk is, csak más lőszerrel (hogy az egyik eleinte rövid sorozatokat lő, teljességgel redundáns a gyakorlatban), plusz később az energiastukker is gyakorlatilag ugyanezt a középhatótávolságú, jobbára pontatlan szerepet tölti be. Maguk a fejlesztések sem minden esetben túl meggyőzőek, de javukra legyen mondva, hogy megváltozik a fegyverek megjelenése és esetenként működése is, a sörétesre csápokat is növeszthetünk vagy a már említett géppuskák egyikéből lézerfegyvert varázsolhatunk. De mindvégig nagyon hiányzik valami dobálható robbanóalkalmatosság, mert területre ható eszközt gyakorlatilag a játék utolsó negyedéig nem is kapunk.

A szörnyetegekhez a már ismert példányokon felül csak a vége felé kapunk újakat, de gyakorlati szerepük nagyjából kimerül abban, hogy sokkal gyorsabbak, nagyobbat ütnek-lőnek, és sokkal szívósabbak. A kedvencem az, amikor ezeket kombinálják is, egy már-már eltalálhatatlanul gyors és mocskosul szívós, lövöldözős lila szárnyas retek képében. Oké, mentségére szóljon, hogy megpróbálhatod kilőni a szárnyát, akkor leesik. A játék vége felé ezeket aztán számolatlanul, többféle rohadékkal kombinálva kapjuk a nyakunkba, és nagyjából ez az a pont, ahol az egész megszűnik szórakoztatónak lenni.

Ezen pedig nem segít a hányaveti, hullámzó színvonalú pályatervezés sem, ami hol tök lineáris, hol kanyargósabb-keresgélős, de egyik lezavarása sem tart átlagban 10 percnél tovább – már ha nem halálozunk el a kelleténél többször, ugye. Egy-két emlékezetesebb darab azért akad köztük, de java részük vagy teljesen felejthető, vagy unalmas, és sajnos ugyanez igaz a főellenségekkel történő küzdelemre is.

Dicséret-szendvics

Hogy egy klasszikust idézzek, mindezt a korai hozzáférés alapján azért „tudtuk, csak nem sejtettük”, és gyorsan hozzátenném még azt is, hogy a Forgive Me Father még a sok-sok kisebb hiba ellenére is eléggé szórakoztató játék, a lövöldözés élvezetes és gyors, bugokkal pedig nem találkoztam. Külön kiemelném, hogy a zenéje zseniális és tökéletesen passzol a játék hangulatához, még az indokolatlan arénaharcok alatt felcsendülő tájidegen metál ellenére is. Nem mehetünk el szó nélkül a játék vizualitása mellett sem, ami tökéletesen olvasztja egybe a sprite-okat a háromdimenziós környezettel, a képregényes-rajzfilmes grafika, és a roppant ügyes bevilágítás hibátlan kombinálásával. A végére tehát sikerült dekódolnunk az Ősök üzenetetét: a Forgive Me Father egy roppant hangulatos és jobbára szórakoztató, de játékmechanikai hibáktól nem mentes alkotás lett, ami így is ajánlható, de némi extra odafigyeléssel ennél sokkal jobb is lehetett volna.