Cudar idők jártak a múlt évszázadban. Vietnám, ami az 1800-as évek derekától francia kolónia volt, 1954-ben végre önálló szabad állammá válhatott volna, végül azonban kettészakadt, és ez lett a Szovjetunió és az USA legnagyobb hadszíntere. Az egészből pedig egy jó 20 éven át tartó proxy vérontás született, amit a mai napig Amerika egyik legnépszerűtlenebb, legfeleslegesebb háborújának tartanak – pedig a léc manapság sincs alacsonyan. Még a játékipar is szereti messziről elkerülni Vietnám témáját, egy régi Battlefield-epizódot vagy Rising Stormot leszámítva nem gyakran játszhatunk a forró dzsungelben. Méltatlanul kevés játék mert eddig elmerülni a délkelet-ázsiai rengetegben – még maga a Hell Let Loose is a százszor körbejárt második világháborúval kezdte. Ez persze eléggé jól állt neki, és bevallom, a Hell Let Loose: Vietnamot játszva gyakran visszavágytam inkább a 40-es évekbe.
Apokalipszis, most már tényleg
Most azonban egy új kor és egy új háború van terítéken, amit ezúttal egy teljesen új fejlesztőcsapat, az Expression Games hozott tető alá. Az első Hell Let Loose csapata még 2022-ben lelécelt, miután eladták az IP-t a Team17-nek, akik egy új stúdió kezébe adták úgy a második világháborús játékot, mint a most megjelent folytatást. A Vietnam egy Unreal Engine 5-ben ketyegő, masszív új projekt lett, és hogy megérte-e a várakozást? Nos, kezdjük rögtön az egyik legfontosabb pozitívummal: nagyon jót tett a játéknak az a két hónapos csúszás!
Tudom, hogy a közösség egy része morgott, amikor kiderült, hogy augusztusra tolódik a rajt, de higgyétek el, az iparág jelenlegi állapotát elnézve minden plusz fejlesztési idő aranyat ér, és ha olvastátok pár hónappal ezelőtt a korai verzióról készült beszámolónkat, tudhatjátok, hogy a játék nem volt túl fényes állapotban. A játék továbbra sincs hibátlan és patyolattiszta, akadnak még furcsa bugok, fizikai anomáliák, és váratlan fps dropok, de technikai szempontból most már jóval közelebb áll egy olyan program állapotához, amire nyugodtan rá lehet biggyeszteni az 1.0-s rendszámot.
A megjelenés pillanatában összesen hat pályát kapunk, ami nem egy hatalmas lista, de tekintve, hogy mekkorák a Hell Let Loose-pályák, ez egyelőre rendben van. A helyszínek közt akadnak szerény halászfalvak, amerikai támaszpontok, látványos hidak és átkelők, na meg annyi zöld növényzet, amennyit csak a videokártyánk ki tud renderelni. A játék összképe gyönyörűen fest, a pályák pedig kellően nagyok és elképesztően részletesek, de mégis vannak komoly kritikáim velük szemben. Kezdve azzal, hogy az eredeti Hell Let Loose a legtöbb esetben valódi korabeli légifelvételek és térképek alapján építette fel a saját pályáit, ami nemcsak komoly történelmi hitelességet, de elég sajátos karaktert is adott a helyszíneknek. Az Expression Games viszont bevallottan már csak ihletet vett a történelmi ütközetek helyszíneiből.
Ez papíron jelenthetné akár azt is, hogy a pályakészítők kreativitása szabadabban szárnyalhat, de nem igazán ez a helyzet. Kapunk erdőket, mezőket, mocsarat, rizsföldeket, és annyi dzsungelt, hogy a meccs végén biztosan zöld foltokat láss, ha lecsukod a szemed. Habár vannak vizuálisan lenyűgöző nagy tájékozódási pontok a térképen, az őket körülölelő susnyás lényegében mindenhol ugyanaz. Ebből a szempontból a második világháborús setting sokkal, de sokkal hálásabb volt. Az eredeti Hell Let Loose-ban kaptunk hóval borított fenyveseket Foy-nál, szétlőtt francia utcákat, és észak-afrikai sivatagokat is. Itt viszont a változatosság kis túlzással kimerül abban, hogy épp egy domboldalon lévő bokorban, vagy egy folyóparti bokorban hasalsz. Nagyon jót tett volna a rajtnál néhány kőkemény, szűk utcás városi pálya, ami megtörte volna ezt a monoton, egybefüggő zöld tengert.
A háború sosem változik
Éppen ezért nem tartom hülyeségnek azt a gondolatot sem, amit előttem már sokan megfogalmaztak a Hell Let Loose: Vietnammal kapcsolatban. Ennyi ázsiai esőerdőt akár a második világháborús játékba is bele lehetett volna szuszakolni, Japán bevonásával. Ne értsetek félre, alapvetően elképesztően jó a vietnámi helyszínválasztás. Tényleg kevés modern AA vagy AAA-kategóriás taktikai lövölde hajlandó ehhez a roppant komplex és ellentmondásos konfliktushoz nyúlni. De mégis úgy érzem, hogy amit az első játékból kispóroltak, azt kapjuk itt meg bővített formában.
A fülledt dzsungelharc és az aszimmetrikus taktikák a csendes-óceáni hadszíntéren is abszolút működhettek volna, cserébe viszont egyetlen óriási, összefüggő Hell Let Loose-ökoszisztémánk maradhatott volna, ahelyett, hogy megosztjuk a játékosbázist egy különálló, új cím miatt. Igen, tudom, hogy így nehezebb lett volna legombolni újabb 40 dollárt a rajongókról – ami tegyük hozzá, egy nagyon baráti összeg. Na, de vége a merengésnek, a valóság az, hogy most Vietnámban vagyunk, és itt kell túlélnünk.
Ez pedig egyáltalán nem könnyű feladat. Ha játszottál az első résszel, akkor pontosan tudod, milyen érzés öt percen át futni a spawn-pontról, csak azért, hogy egy olyan kósza golyó terítsen le, ami egy kétszáz méterrel távolabbi bozótból érkezett. Nos, kössétek fel a gatyát, mert ez az élmény itt hatványozottan van jelen! A sűrű, fojtogató növényzet miatt egyszerűen lehetetlen messzire ellátni, elbújni viszont nevetségesen könnyű. A harcok nagy része 20-30 méteren belül dől el, gyakran csak vakon tüzelve a bozótosba. Ráadásul sosem tudhatod, hogy mikor ássák elő magukat a vietnámiak egy alagútból, valahol épp a bajtársaid háta mögött.
A helyzetet tovább rontja – vagy épp reálisabbá teszi, nézőpont kérdése –, hogy az új grafikus motor behozott néhány igencsak agresszív fényeffektet. Amikor a napfény átszűrődik a dzsungel lombkoronáján, az nem csak gyönyörű, de sokszor szó szerint vakító. Olyan becsillanásokat és kontrasztkülönbségeket kapunk, amik fizikailag is megnehezítik a mozgó célpontok kiszúrását. Fel kell készülnötök arra, hogy az első pár órában folyamatosan a fűcsomóktól és a bokroktól fogtok rettegni. Hogy ez frusztráló-e? Hát persze! De hiteles? Abszolút!
Masters of War
Nézzetek csak rá a játékra! Hatalmas élmény úgy csatába menni, hogy körülötted potyognak a bombák, szállnak a helikopterek, a füledben meg valaki mikrofonjából szól a Fortunate Son, de érezhető még, hogy az Expression Games egyelőre csak a játék alapjait fektette le. Szomorú például, hogy egyelőre fájóan kevés fegyver és eszköz áll rendelkezésünkre mindkét oldalon. Bár megkapjuk a kötelező klasszikusokat, mint az amerikai M16-ost, az M60-as géppuskát, vagy az észak-vietnámi oldalon használt kínai Kalasnyikovot, a felhozatal egyelőre elég vékonyka. Nincs meg az a bőség, amit a második világháborús elődben megszoktunk, bár már a launch trailerben is sikerült kiszúrnom olyan stukkert, amit a megjelenés előtti próbakörökben még nem láthattam.
Szerencsére cserébe megújult a mozgás. Bejött a gyors mászás és az úszás, sőt már a sebesült bajtársainkat is megragadhatjuk és fedezékbe vonszolhatjuk! A játék tempója jelentősen felgyorsult, mind az automata fegyvereknek, mind a kibővített járműfelhozatalnak köszönhetően, de az a csapatalapú, szoros taktikai összhangot igénylő játékmenet maradt a régi. Egyedül az új 3D-s taktikai térképpel nem vagyok kibékülve. Bár papíron jól hangzik, hogy látjuk a domborzatot, a gyakorlatban sokkal nehezebb átlátni, miközben padlógázzal rongyolsz át az erdőn egy utánpótlásos kocsival. Még szerencse, hogy már nem csak a gödörben hagyott teherautókra kell támaszkodnunk, ha valódi utánpótlás-hálózatot szeretnénk kiépíteni. A Hell Let Loose: Vietnam ugyanis a legnagyobbat az aszimmetrikus hadviselés bevezetésével gurítja. Két teljesen eltérő mentalitású, felszereltségű és képességű frakció feszül egymásnak, és ez játékmechanikai szinten is zseniálisan működik!
Az amerikai erők a nyers ipari fölényre és a mobilitásra építenek. Megkapjuk a legendás Huey helikoptereket, hogy egész 12 fős osztagokat dobálhassunk le az ellenséges vonalak mögé, vagy légi utánpótlással lássuk el a fronton harcolókat. Mindkét oldalon folyami járőrhajók is segítik a közlekedést a vízhálózaton, ám ezeket csak a vietnámiak használhatják logisztikázásra. Mindkét csapat élén visszatér a parancsnoki szerepkör is, de csak az amerikaiak képesek arra, hogy napalmmal és vadászgépekkel perzseljék fel a dzsungelt. Ezzel szemben az Észak-Vietnámi Hadsereg gerillataktikát alkalmaz, aminek a legfontosabb sarokköve az alagútrendszer-építés. A vietnámi csapatok egy kevés nyersanyag felhasználásával alagútbejáratokat építhetnek, amik gyorsutazási pontként szolgálnak a hozzájuk bekötött többi alagútbejárat felé. Értő csapatok kezében mind a vietnámiak föld alatti rendszere, mind az amerikai légierő egy szempillantás alatt megfordíthatja a meccsek menetét.
Az új csapatmozgatási lehetőségekkel az Expression Games pontosan azt erősítette, amiben a Hell Let Loose eddig is kiváló volt: a valódi szakaszalapú csapatjátékot. A különböző feladatkörökre osztott, szigorú alá-fölérendeltséggel működő csapatrendszer továbbra is fantasztikusan jól működik. Az 50 fős csapatok élén egy-egy parancsnok áll, aki amellett, hogy a csatatéren is aktív, lényegében egy stratégiai játékot is játszik. A taktikai térképet bújja, erőforrásokkal zsonglőrködik, tüzérséget, légi utánpótlást és bombázásokat hív be. Alatta dolgoznak a szakaszvezetők, akik a mikrofonon keresztül tartják a kapcsolatot a parancsnokkal és a saját embereikkel. Ők azok, akik az akció sűrűjében jelölik ki a célpontokat és építik a spawn-pontként funkcionáló előőrsöket.
A mezei gyalogságnak és járművezetőknek pedig most már súlyalapú, testreszabható felszerelés-rendszer áll rendelkezésére az összesen 19 különböző szerepkörben. Lehetsz kötszerrel rohangáló felcser, rakétavetős, tankvezető, mesterlövész, vagy épp a távolból bombázó aknavetős. A játék könyörtelenül bünteti a Call of Duty-n szocializálódott mentalitást – hiába Rambózol, a meccset csakis csapatösszhanggal fogod megnyerni. Ha a szakaszod nem kommunikál, ha a felderítők nem jelentik az ellenséges mozgást, ha a tankod mögött nincs gyalogsági fedezet, akkor meghaltatok – ilyen egyszerű. Ezt a masszívan kooperatív küzdelmet nagyon kevés játék tudja ilyen tökéletesen átadni.
De a nagy háborús gépezetet átlátni kezdőként nem kis feladat, és az igazság az, hogy az első Hell Let Loose elképesztően arrogáns módon bánt az új játékosokkal. Nem volt semmiféle érdemi tutorial, egyszerűen bedobtak a darálóba, te pedig mehettél a YouTube-ra oktatóvideókat nézni arról, hogy mi a különbség a Supply és a Munitions között. A Hell Let Loose: Vietnam ezen változtat. Egy rendkívül részletes, minden szerepkörre és fő mechanikára kitérő oktatómóddal érkezik, ahol már nemcsak sima lőtér van, de megtanítanak vezetni és repülni, elmagyarázzák, hogyan kell olvasni a taktikai térképet, és lépésről lépésre végigvisznek a logisztikai és építkezési fázisokon is. Nagyon kellett ez egy ilyen játéknak!
A Hell Let Loose: Vietnam fejlesztői tehát beletették a kemény munkát a játékba, a végeredmény pedig egy brutális, kíméletlen és hangulatos alkotás lett, ami továbbra is képes másodpercek alatt megalázni az embert. Mégis, az eddigi meccseimet végig valami hiányérzet kísérte. A pályák egyhangúsága és a jelenlegi fegyverarzenál szűkössége miatt mindig ott volt a keserű szájíz, de az aszimmetrikus frakciók zseniális párharca, és az összetett csapatalapú játékmenet bőven kárpótol ezekért. Ha valaki feltenné nekem a kérdést, hogy melyik epizóddal játsszon, én egyelőre gondolkodás nélkül a második világháborús játékhoz küldeném az illetőt, de látom a potenciált abban, hogy idővel a Vietnam is felnőjön az elődjéhez.
Borítókép forrása: Team17
