A kanadai Cradle Games soulslike játékára várunk már egy ideje, elvégre tavasszal volt esedékes a megjelenés, ami végül csúszott egy keveset. De legalább itt van. A lelkesedés legalábbis megvolt az elején, amit már az előzetesben is kiírtam magamból, miközben Kristóffal videóban is megmutattuk, mire képes a sci-fi/horror Dark Souls, ami a Tiny Build istállójából szabadult el. És bizony elszabadult, mert még a demó után sem volt egyértelmű, mennyire izgalmas, változatos és nehéz ez a Dead Space-t is a receptbe vegyítő vállalkozás, ami immáron készen várja a félelemre és frusztrációra vágyó kalandorokat. 

Kiprintelve

Az Irid Novo nevű űrállomás igen nagy pácban van, ugyanis a rengeteg járattal és eltérő helyszínnel teli komplexumot a kozmikus isteneknek hívott lények teremtette szörnyetegek járják, rettegésben tartva ezzel a még élőket. Már ha él valaki. Valahol. Bárki. Bárhol. Merthogy valódi életnek nyoma sincs, igazából téged is csak úgy kinyomtat az ismeretlen Alkotó, aki minimális tudással, háttérinfóval indít utadra. Innentől elengedik a kezed, arctalan és formatervezett üres bábként kell túlélned a terror helytartóinak támadásait, akik a legkülönbözőbb testekbe bújva fenik rád fogaikat. Mindenhol. Bárhol. A legkülönfélébb halálnemeket tartogatva számodra, hogy újra és újra felkelj, majd egy ismeretlen tudat hatására megindulj sorsod beteljesítésére.

Félelemben élve és halva

Egy az egyben a Dark Souls-féle nihil köszönt, csak éppen nem a már jól ismert, megfelelő komfortot nyújtó dark fantasy stílusban, hanem a messzi-messzi űrben, a csillagok és annak démonai között. Ebből kiindulva egyáltalán nem meglepő, hogy rideg fémfalakba, gépies helyszínekbe, techno-szörnyetegekbe futsz mindenfelé. Sőt, számomra csak növelte a kellemetlen hangulat nyomasztó hatását, hogy a csillogó felületek semmiféle komfortot, emberi dolgot nem tartalmaznak, üres minden egyes elcseszett állomás, ahol a legkülönfélébb rémálmok elevenednek meg.

Ráadásul ez a komplexum meglehetősen hatalmas, és itt is a Dead Space-t kell felhoznom, amihez hasonlatosan utazgathatunk a különböző részek között, sorra felfedezve az Irid Novo sötét titkait, amihez bizony kell idegrendszer és akaraterő. A Hellpoint ugyanis nem könnyű, ebben is vérbeli soulslike. Vannak szemét sima ellenfelek, könnyfakasztó bossok, mindenféle páncélok és közelharci vagy távolsági fegyverek, plusz karakterfejlesztés és néhány extra segítség. Meg persze online és (dobpergés) lokális co-op, ami azért nem rossz dolog.

Nem mellesleg egy csomó titok és rejtély. A történet szálai itt is félszavakból, elejtett megjegyzésekből, gépekből mentett adathalmokból derülnek ki, hogy összerakjunk egy nagyjából kidolgozott hátteret, mikor éppen nem a halálaink számát próbáljuk feldolgozni. Függőleges sínre kapaszkodva derítjük fel a magaslatokat, sötét szobák mélyén várjuk a nyakunkba lihegő halált, felszedegetjük az elhullott energiát, megkeressük a mindenféle felszerelést, ami segítségünkre lehet, illetve kiismerjük nemcsak az űrállomás eltérő részeit, de az azokon lévő ellenfeleket is. 

Ellenfélből és területből van bőven, pláne, ha lassan és megfontoltan, némi grind mellett haladunk. Avagy a korábban bevált technikák általában működnek itt is. Kivéve, ami nem. De ez részben talán a kidolgozatlanság miatt is van. Merthogy a Cradle Games alkotása közel sem olyan profi, mint a FromSoftware bármelyik játéka az elmúlt 10 évből, viszont messze kidolgozottabb, mint amit egy ilyen kis csapattól várnánk. Előfordulnak bugok, a játék maga egy kicsit talán túlzottan élettelen (minden kihalt és üres, nélkülözve bármiféle komolyabb dizájnelgondolást), bár ez nálam az idegenkedés érzetét is növelte, ettől nyomasztóbb lett az egész világkép. Ami viszont zavart, az a néha következetlen pályafelépítés, illetve az, hogy bár a bonfire-t lecserélve itt anomáliákat találhatunk (hasonló funkciókkal), ezek időnként teljesen következetlen távolságra vannak egymástól. Egy esetben majdnem egy órát kódorogtam, mire találtam végre egyet, ami azzal járt, hogy már majdnem infarktusom volt a felgyülemlett energiamennyiség és az állandó harc, fogyó életerő miatt. Nem mellesleg az ugrásokat és csapásokat sem éreztem mindig pontosnak, voltak rángatózó ellenfelek, akiken néha átment a fegyver, mindenféle sebzés nélkül (főellenfélnél ez különösen bájos élmény), szóval van baj.  

Szembenézve végzeteddel

Ettől, avagy attól függetlenül azonban, hogy a Hellpoint messze nem tökéletes, még így is egy nagyon kellemes darabja a zsánernek, amire a Cradle Games minden hiba ellenére büszke lehet. Sőt, erre a játékra lehet építkezni. Ellenféldizájn terén vannak remek ötletek, itt-ott a látványt nagyon eltalálták, ahogy a sci-fi/horror egészséges és ügyes keverékét is, emellett az atmoszféra az, ami kimondottan erős. Ha ennél csak jobb soulslike-játékok érkeznének, már boldog volna mindenki.

Szóval, ha a negatív visszajelzésekre odafigyel a csapat, akkor a folytatás még nagyobb sikerre számíthat, de akit nem érdekelnek a kisebb-nagyobb hibák, amikkel a játék bőven rendelkezik, annak már most is nagyon élvezetes élményben lehet része. Mivel pedig eléggé nyomott áron szerezhető be, még a negatívumok ellenére sem beszélnék le senkit. Van egy nagyon sajátos hangulata annak, ahogy az Irid Novót felfedezzük, káromkodva megyünk neki újra és újra a nagyobb kihívást jelentő részeknek, majd végül, akár 20-30 próbálkozást követően, de győzedelmeskedünk, hogy a horroros atmoszférának hála utána ismét nyakunkat behúzva haladjunk tovább. Nekem egy picit a The Surge-nél is jobban tetszett.