A túlélős játékok, legyenek azok az egy- vagy többjátékos élményre kihegyezve, lassan kezdenek nagyon unalmassá válni. Volt már mindenféle verzió: túlélés a világűrben, zombik és dinoszauruszok között, víz alatt, talán még a levegőben és a föld alatt is, csak most ilyen nem jut az eszembe. És a recept mindig ugyanaz: lootolj, építs, lootolj, építs. A lootolás és építés között pedig teljesíts egy-két tizenkettő egytucat missziót, na meg néha egyél és igyál. Összességében csak a körítés szokott változni.

És akkor itt az Icarus, amely nem találja fel újra a műfajt, hiszen itt is ugyanaz a recept, mint minden más PvE kooperatív játék esetében. Az egyetlen eltérés a megszokottól az, hogy ebben a programban, amint befejeztél egy feladatsort, minden cuccot, amit megszereztél vagy megépítettél, hátra kell hagyni és egy új bolygón mindent lehet elölről kezdeni.

Vándorlét

Ez talán így első olvasásra ijesztőnek tűnhet. A játékos óhatatlanul is unalmas, végtelen lootolást és repetitív missziókat vízionál, azonban a DayZ atyjának csapata, a RocketWerkz ügyesen megoldotta, hogy ne fulladjon unalomba a játék. Magam is meglepődtem, hogy bár a tizedik órára általában annyira elunom a túlélős játékokat, hogy önként lelököm digitális karakterem egy mély szakadékba (tisztelet a kivételnek), itt azonban akár több napi túlélőtúra után is örömmel vágtam neki a következő bolygónak.

Merthogy az egyes bolygókon ránk váró feladatsorok teljesítése sok időt vesz igénybe. A legrövidebb teljesítésére három napunk van a leszállástól a kötelező felszállásig, a leghosszabbra pedig 29 nap áll rendelkezésünkre (még a tutorialokra is rászánhatunk 6 órát). És nem játékbeli, hanem valóságos napokról van szó. Persze minden feladatsor letudható előbb, ez csupán a végső határidőt jelenti. Ez azért jó, mert az ember nem érzi a sürgetést. Mindenre nyugodtan rászánhatja az időt, nem kell kapkodni. Különösen, ha jó csapat gyűlik össze, de egyedül sem fogjuk a siettetést érezni – bár így azért szignifikánsabban nehezebb a dolgunk.

Ennek hála az Icarus nagyon megnyugtató program lett, igazi relaxációs játék. Persze azért ne higgyük, hogy nincs benne kihívás. Az egyes bossok azért elég kemény diók lehetnek, ezek legyőzéséért meg kell dolgoznunk.

Persze mindez szép és jó, de mi van az újrakezdéssel? Igen, ez kardinális kérdés. A válasz pedig az, hogy az Icarusban minden bolygó újabb és újabb lehetőségeket rejt, és ami fontosabb, az előző világban elsajátított képességeinket nem veszítjük el. Ennek hála minden egyes új bolygón egyre gyorsabban és egyre jobb dolgokat építhetünk. Míg az elején még órákba telik összehozni egy kunyhóra való nyersanyagot, a harmadik bolygón már feleannyi idő alatt megépíthetjük a kéglit. Sőt még olyan luxuscuccokat is összerakhatunk, mint a nyersanyag-finomító, vagy a tűzhely, amivel táplálóbb és változatosabb ételeket készíthetünk.

Mindezeken túl játékbeli valutát is kapunk a küldetések teljesítéséért, amivel a bolygók közötti űrállomáson jobb eszközöket vehetünk. Erősebb kés, strapabíróbb űrruha, extra oxigéntartály, ilyenekre kell gondolni. És ezeket levihetjük magunkkal a soron következő világra, ami újabb segítséget jelent.

Az ördög a részletekben rejlik

Az összképet tekintve a fentiek egy igazán kellemes játékká teszik az Icarust, ami egy ékkővé válik a túlélős játékok sorában. Ugyanakkor van vele néhány apróbb gond. Az egyik, hogy a program nagyon részletes, mind grafikailag, mind játékmenetét tekintve. Gondolok itt arra, hogyha szénre fáj a fogunk, akkor nem kell rögöket keresgélni szerte a világban, elég, ha felgyújtunk egy pár fát, és hopp, máris van szenünk. Meg, ha nem vagyunk óvatosak, komplett erdőtüzet is kaphatunk. Ám mindez a részletesség elég erős vasat követel, ráadásul az optimalizáltság terén azért elég komoly gondok akadnak. Szóval nem árt, ha közvetlen tápkábel köt össze minket Pakssal.

Az sem válik annyira a játék előnyére, hogy egyedül játszva minden változatossága ellenére is monotonná válik egy idő után. Emellett akad néhány átgondolatlan elem (például a küldetések nem mindig egyértelműek), illetve a maximális szintet is könnyű elérni (a teszteléskor a 40-es volt az legmagasabb, de a készítők jelezték, hogy ezt idővel emelni fogják). Plusz akad néhány kisebb bug, bár ezek annyira nem zavarók.

Szóval mindent összevetve az Icarus egy remek túlélős játék, ami éppen annyit csavar a jól ismert recepten, hogy kitűnjön az átlagból. Szórakoztató és hosszú időre lekötheti az embert, pláne társaságban. Aki szereti ezt a műfajt, annak mindenképpen érdemes tenni vele egy próbát.