A stílus szerelmeseként őszinte örömömre ismét felbukkantak a birodalomépítő játékok. Nagy bánatomra azonban ezek között alig találni használhatót (sőt...), még a Caesar IV is csalódás volt, így aztán az a faramuci helyzet áll elő, hogy aki ilyesmivel akar játszani, kénytelen elővenni az Impressions mesterműveit (Caesar III, Zeus, Cleopatra). Sajnos ezen a helyzeten jelen tesztalanyom sem változtat.

Attól félek, egy kezemen meg tudnám számolni, hány olvasónknak volt szerencséje a Haemimont 2006-os Glory of the Roman Empire címet viselő alkotásához. Annak, hogy nem ismert a cucc, egy oka van: a középszerűség. Nem volt rossz, de kiemelkedő sem, így mindenki inkább az akkor még hegesztés alatt álló, ígéretesebb CivCity: Rome és Caesar IV felé fordult. Aztán azok is megrekedtek az „átlagmocsárban”, és elcsendesült a piac. Nos, a bolgár srácok (vagy a kiadójuk?) úgy döntöttek, ismét próbálkoznak, és újra kiadják a játékot új néven, feljavított grafikával. Nem vicc: az Imperium Romanum csinoska testében a GotRE szíve dobog. És hogy megelőlegezzem a zárszót: ezzel már mindent el is mondtam...

Minden út romlásba vezet

Aki ismeri a stílust, annak a mechanizmus nagy csodákat nem tartogat: fel kell építenünk egy várost, kiépíteni a gazdaságot, kielégíteni az igényeket, kereskedni és hadakozni. Sajnos azonban maga a szerkezet eléggé átgondolatlan. Hiányoznak a szűrők, lakosaink folyton nyafognak mindenért, a bajokat kideríteni olykor szinte lehetetlen - szerencse, hogy egyáltalán nem nehéz a játék, így sok visszajelzéssel egyszerűen nem is kell foglalkoznod. Ami inkább szívatós, a cucc „szexista” jellege. Ha leraksz egy házat, abba egy férfi és egy nő költözik, a gazdasági egységek jó része viszont „egynemű”: a bányában csak férfiak melózhatnak, a szabóműhelyben csak nők. Így ha megépítesz egy kőfejtőt, melyhez két munkás kell, ahhoz két kunyhót kell ácsolnod – és ezzel máris gyártottál két munkanélküli csajt. Márpedig a foglalkoztatás hiánya szegénységhez, ez elégedetlenséghez, az pedig lázadáshoz vezet, ami gyakran torkollik gyújtogatásba – ami ugye azért frusztráló, mert te mindent megtettél azért, hogy ne így legyen.

Mint említettem, van harc is - bár inkább ne lenne! Lehet gyalogos, íjász és lovas egységeket képezni, ezeket kétféle formációba rendezni, majd a támadás gombra bökve lerohanni velük a gonosz barbárokat (csak barbárok vannak, ennyit a történelemről). Semmiféle egyéb lehetőséged nincs, nem tudsz beleszólni a csatába, legfeljebb visszavonhatod embereidet, de meglehetősen nevetséges és egyben elkeserítő úgy a mechanika, mint a látvány maga. Az egyes egységek teljesen önálló életet élnek, például megtámadod a baltás pajtásokat íjászokkal és kardosokkal, utóbbiak elfogynak, a motor üvöltve közli, hogy kikaptál, eközben előbbiek lenyomják a maradék ellent, és elfoglalják a települést...

Végtelen római történet

Amúgy nem olyan rossz ez az ImpRom, bár minden csak olyan „látszatjóság”. Például ránézésre bőséges a kínálat: van egy oktatómód, egy „történelmi tabló”, egy szcenáriós „homokozó”, és egy „építsd tovább Rómát” opció. Csakhogy. Az oktatás felszínes, az alapokat magyarázza, ami legfeljebb a műfajszüzeknek lehet hasznos. A History szekció, amelyben a Római Birodalom fejlődésének bizonyos mérföldköveibe csatlakozhatsz bele, nevezhető oktatva szórakoztatónak (sok érdekes adatot megtudhatsz), és jórészében stratégiai szempontból kihívónak – ám sajnos ez nem egy összefüggő kampány. Az itt található 16 misszió ép annyira különálló életet él, mint a másfél tucatnyi szcenárió, ami így egyrészt kihagyott ziccer, másrészt épp az ilyen játékok legjobb mókáját nélkülözi (megépítek egy halászkolóniát, a következő pályán az általuk termelt és küldött élelem jelenti a létalapot, és így tovább), harmadrészt a mechanizmust is tönkrevágja. Ugyanis egy normális küldetéssorban fokozatosan kapod meg az egyes építési opciókat, ami ugye végig szolgál valami újdonsággal, ébren tartja az érdeklődésedet, itt viszont minden egyszerre zúdul a nyakadba, emiatt ugyanazt a kötelező rutint kell újra és újra végigpörgetned. A kihívást pedig inkább a mechanizmus butaságai jelentik, például amikor minél előbb össze kell raknod egy sereget, de nincs szünetgomb, így mire áttekinted a pályát, „rosszfiúk ante portas”, kezdheted elölről kb. négyszer, mire kifundálod, mit, mikor, hová. A történelmi körkép és a szcénás építgetés között egyetlen igazi különbség van: előbbiben mindenféle szempontok alapján pontokat lehet gyűjteni, sőt ezeket fel lehet lőni az internetre is, így aztán, akinek kedve szottyan rá, megpróbálhatja túlszárnyalni akár a saját, akár az arctalan cézárjelöltek eredményeit.

Díszcsomagolt lufi

A külsőségek szintén dicsérhetők: látványos, jól animált, csinos darabnak mondható, modern varázsszavakkal - bár optimalizálatlan, zabálja a memóriát, és néha kardjába dől. Az interfész egyébként használható, igaz, nem 1024-re van tervezve, hiszen két ablak már kitakarja a teljes játékteret. A legjobb ötlet, hogy az építkezős menü jobbklikkre jelenik meg, és egy elmés tárcsarendszerből lehet kiválasztani a megfelelő opciókat, ám azt, hogy mi hol van, meg kell tanulni – én jobban örültem volna, ha sima szöveges menü lett volna az apró ikonok helyett. Szóval ez is olyan „van is, meg nincs is”, abszolút nézőpont kérdése. Az, hogy a hallgatható zene mellé teljes narrációt kapunk, piros pont, bár nekem a hang olyan bugos volt, hogy alig értettem, de ez akár az én rendszerem bűne is lehet.

Igazából lehetne a játékot méltatni egyszerű kezelése, gusztusos kivitelezése, sokféle szcénája, „majdnem online” játékmódja miatt. Az ördög azonban a részletekben rejlik, és sajnos az ImpRom itt elbukik: a mechanizmus butaságai, átgondolatlanságai, a feltűnően hiányzó játékmódok, a felszínesség, a bugok, mind-mind visszarugdossák ezt a címet is a tucatjátékok közé; aki a stílust szereti, annak érdemes tennie vele egy próbát, ígérem, jól el is lesz vele egy darabig, de semmi forradalmit vagy akár kiemelkedőt ne várjon tőle.