Kezdésnek egy kis történelmi gyorstalpaló: az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő – a mi családunkban is akadt ottmaradt katona – hadszíntere volt az olaszországi Isonzó folyó melletti térség. 12 csata, 170 ezer halott az osztrák és magyar oldalon, Monte del Morte, azaz a „Halál hegye”. Gáztámadások, éhezések, járványok, kannibalizmus, legyengült katonák gyilkos közelharca a karszthegyekbe vágott lövészárkokban, tüzérség mindenütt – a földi pokol volt ez minden ott harcolónak.

Az M2H stúdió az első világháborús hadszíntereket feldolgozó játéksorozata a Verdun és Tannenberg után a harmadik helyszínként Isonzóba invitál minket. Mit invitál, belevágja a játékost a kőporral beterített húsdarálóba. A játékban a magashegyi hadviselés minden finomsága vár minket. Ilyen például a növényzet gyakorlatilag teljes hiánya, ami lehetetlenné teszi a bokorban rejtőzködős orvlövészkedést. Ez elég erős érvágás minden online háborús- lövödözős FPS-nél. Nos, a karszthegységekben ritka a cserje és az ősbükkös.

A játék a megtörtént, fontosabb eseményekre, offenzívákra épül. Kis csavar, hogy minden csata három fordulóból áll, így a győzelemig szikláktól rögös út és számtalan fejlövés vezet. Az előző forduló sikere vagy kudarca meghatározza azt is, mekkora erősforrásokkal rendelkezünk a következő összecsapásban – nem mindegy, hogy tudunk-e például tüzérséget vagy gáztámadást hívni, építhetünk-e védműveket, ilyesmik. Azért alap gyalogos katonaként eléggé nehéz az életünk, a megfelelő (tűz)támogatás valóban élet-halál kérdése.

A játékban van egy egész korrektül kidolgozott fejlődési rendszer is: mindenki egységsugarú lövészkatonaként kezdi, majd a tapasztalati pontokat bevetésről bevetésre gyűjtögetve léphetünk egyre feljebb a ranglétrán, illetve specializálódhatunk a különböző osztályok között válogatva. Mint említettem, szerintem ennek a játéknak a sava-borsa a közelharc, így személy szerint a mesterlövészes vonalat kevésbé erőltetném – bár engem számtalanszor lőttek ki egy golyóval a csaták során. Igen, sajnos vagy szerencsére, a sérüléseket elég komolyan veszik. Nehéz olyan találatot bekapni, aminek nincs azonnali, súlyos következménye, de megjegyzem, ez a valós háborúkban is így van ám. Főleg ott, ahol a lövészárkokból elsőnek a fejünk lóg ki, mint remek célpont. A tapasztaltak alapján nem ajánlom a rejtőzködős-elbújós harcmodort: szerintem ez a terep és ez a téma sokkal inkább a gyors mozgással, „cikkcakkban odamegyek és rendet teszek” stílusú rohambrigádos módszert jutalmazza. XP-ben sokat ér ám egy kivégzett olasz vagy osztrák tiszt. Csak éppen addig valahogyan el kell jutni…

A játék azért tanulós is, főleg az egyes pályákat kell rendesen kiismerni, azok minden zegzugos részével. Ráadásul ez minden egyes új karakterosztállyal valamilyen szinten újrakezdődik, hiszen a táj és a fedezékek ugyanazok, de a fegyverzet, a feladat erősen változik. Megéri, de macerás, és nagyon sok elhalálozással jár, kitartást igényel. Nekem szokatlanul kemény és őszinte darab az Isonzo: semmi szépséget nem mutat, ölsz vagy ölnek. Nem romantizál semmit, ez olyan egyenesen fejbe lövős történet, hogy csak na. Éppen ezért remélem, hogy sokaknak lesz kedve meglátogatni dédapáink végzetét, a 12 csata napégette és hófútta frontvonalát, mely embert, állatot és technikát sem kímélt.