Nemsokára debütál a nagyérdemű előtt a Marvel’s Wolverine, ami ezúttal azért kapja az ívet, mert a Concord egyik karakterművésze is dolgozott rajta, és van, aki szerint emiatt csúnyák a karakterek a játékban. Tény, hogy láttunk már szebb Lady Deathstrike-ot is, de például Jean Grey-t meg kell védenem, mert zöld estélyiben minden, csak nem csúnya. De hagyjuk is a rinyálást, sokkal fontosabb kérdés, hogy a Spider-Man-játékok után sikerült-e valami különlegeset alkotnia az Insomniac Games csapatának, vagy csak egy átskinezett, open-world és hálóhintázás nélküli róka, pontosabban rozsomákbőrt kapunk a pénzünkért?
A történet legelején Logan épp elvadulva, emlékek nélkül él, amikor rátalál és magához veszi egy telepatikus képességekkel rendelkező egyén, aki egy intézetet hozott létre a különleges képességű mutánsoknak. Ismerős, igaz? Persze, hogy az, de ezúttal nem X Professzorról van szó, hanem egy Essex nevű fazonról. Rozsomák tehát bekerül az intézetbe, és a Team X, azaz X csapat tagja lesz. Ez lényegében egy X-Men Light, amiben benne van Kardfog, Mistique, illetve korábban Omega Red is. A kis csipetcsapat Bolivar Trask és csatlósai ellen küzd, aki nem annyira kedveli a mutánsokat, sőt ha tehetné, az összeset összegyűjtené és kivonná a forgalomból. Ez tehát az alapfelütés, a sztori pedig szépen halad a kis medrében, úgy istenigazából túl nagy relevációk és csavarok nélkül a végkifejletig, egy-két árulással és kisebb-nagyobb meglepetéssel, olyan mutánsokkal kiegészülve, mint a már említett Jean Grey, vagy Lady Deathstrike. A legnagyobb rejtélyt Logan múltja jelenti, amit szépen lassan összerakosgathatunk különböző viszkisüvegek megtalásával, valamint random előbukkanó térkapukba való belépéssel.
Mindegyik kapu az úgynevezett Rémálom Kabinba vezet, ahol megjelenik egy kihívás, például éld túl az ellenfelek hullámait, vagy adott időre juss el A-ból B-be. A kihívásokat teljesítve aztán egy újabb emléket tudunk feloldani, így rakosgatva össze a kirakóst. A Rémálom Kabinban egyébként újraalkothatjuk a híres fényképnézegetős Wolverine mémet, de ennek is funkciója van: itt játszhatjuk újra a korábbi küldetéseket. Ha őszinte akarok lenni, a sztori nem szegezett a fotelbe, itt-ott kiszámítható is volt. Az Insomniac szerintem sokkal jobban elengedhette volna a gyeplőt, gondolkodhattak volna nagyobban, térben és időben egyaránt. Egy több száz éves karakterről beszélünk, ha valakit, akkor őt nem kötelező az unalomig ismételt közelmúltban-jelenben-közeljövőben ábrázolni. A potenciál nagy volt, de sajnos az is maradt – kihasználatlanul lebeg a rideg őszi levegőben.
Most pedig nézzük meg, mi az, ami nagyon működött, aztán rátérünk arra is, ami nem. Maga a harc élvezetes, látványos, Rozsi (én csak így hívom, hogy Rozsi) nemcsak a karmait, hanem az egész testét fegyverként használja. Üt, vág, nemapád, pörög, forog, rúg, ha pedig a henteléssel feltöltjük a düh-mérőnket, brutálisabban és többet sebezve tudunk támadni. Ha maxra töltöttük a dühünket, aktiválódik a vak düh támadás, ahol eltűnnek a színek, kivéve a vért, és az L2+R2 segítségével kritikus csapásokat vihetünk be. Igen ám, de van itt egy kis csavar: amikor a düh-mérő magasan van, hősünk minden erejét a harcra fordítja, és a regenerációs képességei belassulnak. Szóval úgy kell hentelni, hogy minket lehetőleg ne érjen túl sok találat, mert akkor hamar véget ér a vak düh, rosszabb esetben pedig padlóra kerülünk, és meghalunk. Pontosabban meghalnánk, mert ilyenkor van egy utolsó utáni lehetőségünk, hogy életben maradjunk, Logan ugyanis a rendelkezésre álló maradék dühét egy Quick Time Event segítségével felhasználhatja a szíve újraindítására.
A harc tehát élvezetes, pláne olyan környezetben, mint amilyet az Insomniac fejlesztői körénk varázsoltak. Mindig elámulok, hogy milyen grafikát tudnak kihozni a lassan már a generációja végéhez érő PS5-ből, és nem volt ez másképp most sem. Legyen szó egy eső áztatta erdőről, neonfényes városról, szupermodern gyárról, esetleg Madripoor szegénynegyedéről, hihetetlenül jól néz ki minden! Mind a külső, mind a belső helyszínek gyönyörűek, szóval amennyit veszítettünk egy Lady Deathstrike-kal, legalább annyit nyertünk a környezettel. Azzal a környezettel, amit akadás és döccenés nélkül, gyönyörűen jelenik meg sima PS5-ön is, úgyhogy kíváncsian várom az összehasonlító videókat a PS5 Pro játékmenettel, mert tippem sincs, hogy nézhetne ki még ennél is jobban az egész. Két grafikai mód van, a TELJESÍTMÉNY, ami 60 FPS-t céloz meg, és az ÉLETHŰSÉG, ami 30 képkockát lő be, magasabb részletesség mellett. Kapunk még kétféle VRR módot: az egyik a KIEGYENLÍTETT, ami fix felbontással és állandó képkocka-sebességgel operál, a másik a FELSŐ HATÁR NÉLKÜLI, ami lehetővé teszi az alacsonyabb felbontások használatát magasabb változó képkocka-sebesség eléréséhez. Nálam az élethűség és a kiegyenlített VRR volt bekapcsolva, 120 Hz-es kijelzőmóddal, úgyhogy ezt a kombót tudom ajánlani, mert minden klappolt és röccenésmentes játékélményben volt részem végig. Itt továbbra sem tud hibázni a Sony.
Nemcsak a látvány, a hangok is vérprofik, legyen szó a hangeffektekről, vagy a szinkronszínészekről. Az Essexet alakító Troy Baker-t senkinek sem kell bemutatnunk, de a többieket életre keltő színészek is tökéletes szinkront raktak le az asztalra, beleéléssel, érzelmekkel a hangjukban. Ami pedig külön megsimogatta a lelkemet, az a zene volt. A szerző David Fleming, akinek ez az első videojátéka, de például ő szerezte az új Superman film zenéjét is, szóval nem ismeretlen számára a szuperhősös téma. Remek dallamokat alkotott, ezt az albumot még a későbbiekben is hallgatni fogom, köszönöm az élményt! Ami pedig működött is, meg nem is, az maga Rozsomák, akit ezúttal Liam McIntyre keltett életre, és nemcsak a hangját, hanem a mozgását és arcvonásait is kölcsönözte a címszereplőnek. McIntyre remekül hozza a karaktert, és ha nem lenne évtizedek óta egy Hugh Jackmenünk, akinek a neve és fizimiskája összeforrt Rozsomákkal, akkor McIntyre-t is simán el tudnám képzelni a szerepben. Rozsi egyébként itt igazi shortking, azaz képregényes gyökereihez hűen alacsony, ami néha viszont furán néz ki a képernyőn, mert mintha a feje nagyobb lenne a testéhez képest. Egy-két átvezetőben legalábbis, játék közben ez nem jött ki.
Azt viszont mindenképp meg szeretném említeni, hogy a karakter mozgása prémium, nemcsak harc közben, hanem akkor is, amikor nagyobbat ugrunk, messzebbre vetődünk az előrehaladás érdekében, neadjisten falat mászunk a karmok segítségével. Elhisszük, hogy igen, ez egy tömzsi izomkolosszus, aki most mozgásba lendült, és jajj annak, aki az útjába kerül. A regeneráció most nem volt olyan látványos, mint a 2009-es játék esetében, de ennek valószínűleg a ruha az oka, ami most nem foszlik le, maximum pár nagy lyukat tudtam csak varázsolni bele, ami alól kikandikálhat Rozsi adamantium csontváza egy pár pillanatra. Maga Logan személyisége pedig remekül árnyalt: itt nemcsak egy kegyetlen gyilkológépről van szó, hanem egy néhol humoros, néhol szomorú, érző emberi, vagy inkább mutánsi lényről, aki kénytelen a belső démonjaival is megküzdeni – ezek voltak a pozitívumok, karmokat kiereszteni, mert most jön a feketeleves!
Wolverine bőrébe bújva harcolni végtelenül badass, viszont korábbi félelmem beigazolódott, miszerint hamar repetitívvé válik a játékmenet. Hentelés, átvezető, hentelés. A fejlesztők igyekeztek a rémálom kihívásokkal és a nyomozással kiszélesíteni a palettát, de ezek elenyészőek a játékmenet gerincéhez képest. A nyomozás egyébként annyiban fullad ki, hogy egy kékkel kiemelt szagcsíkon, esetleg valamilyen hanghatás felé indulunk meg, majd odaérve az adott tárgyhoz, helyszínhez, Rozsi morog róla valamit, esetleg elindul egy átvezető. Aztán persze mehet tovább a hentelés. Bevallom már a Spider-Man 2-ben is volt olyan rész, amit kissé untam, és csak túl akartam lenni rajta, hogy haladjak a sztoriban. Itt ez hatványozottan igaz volt. Ja igen, és lehet lopakodni is! De egy ilyen játékban nem sok értelme van, pláne úgy, hogy a lebukást követően simán hentelhetünk tovább. Talán egyetlen olyan rész volt, ahol büntetett a játék, ha észrevettek. De akkor ezek szerint többféle útvonalon is haladhatunk, és mi dönthetünk egy-egy helyzet megközelítéséről? Többféle útvonal nem nagyon van, max plusz egy, ami egy viszkisüveghez, vagy anyagládához vezet, ez tényleg egy lineáris élmény. Ráadásul lesz olyan helyszín, ahol többször is megfordulunk, de másodjára már oda a meglepetés varázsa. Ez sajnos a műfajból adódik, le kell nyelni.
Feketeöves X-Men Origins: Wolverine játékosként nem normálon, hanem eggyel nehezebb szinten kezdtem a játékot. Összesen öt nehézségi fokozat van, „az ember”, „a vadász”, „a mutáns”, „a fegyver”, és „a létező legjobb” elnevezésű – én „a fegyvert” választottam. Azt kell, hogy mondjam, még így sem volt túl nagy kihívás. Ugyebár ott a vak düh képesség, de azon felül kapunk még hat különleges képességet, amiből egyszerre négyet vihetünk magunkkal, illetve van még 18 alképesség, valamint 10 plusz technika, úgynevezett adaptáció. Magyarán olyan gyilkológépet csinálhatunk Loganből, akinek max a főellenségek tudnak ellenállni, de miután ráéreztünk a ritmusukra, ők sem sokáig. A fejlődési rendszer nincs hatással a játékstílusunkra, a fejlesztések lényegében ugyanazt a darálást teszik még erősebbé. Ha ez nem lenne elég, az ellenfelek AI-ja végtelenül egyszerű és buta, itt aztán nincs fedezékbe ugrálás, vagy csapatalapú összedolgozás, mindenki jön egyesével meghalni. Kár. Ja igen, és tüzes karmokra is szert tehetünk bizonyos helyeken, így még nagyobbat sebezve az ellenfeleken, valamint akadnak olyan környezeti elemek, amikre rárúgva/feltrancsírozva azonnali halált okozhatunk a rosszaknak. Ezek a jelenetek mindig nagyon látványosak.
A játékmenetet hivatottak színesíteni a gyűjtögethető viszkisüvegek, amiket megtalálva Logan egy-egy emlékéről hallhatunk pár sorban. Mit is mondhatnék, csak hivatottak. Random megjelenik a kékes szagcsík, és követni kell. Nincs fejtörő, nincs semmi, csak oda kell menni értük. Viszkisüvegeken kívül úgynevezett anyagládákat is találhatunk, amikben anyag van. Csak így, anyag. Ezt különböző jelmezek feloldására használhatjuk, X számú feloldás pedig Y százalékkal növeli meg az életerőnket. Számításaim szerint 32 ruha oldható fel, amiből nekem 27-et sikerült különösebb megerőltetés nélkül. A jelmezek mellé más-más karmok is járnak, ám ezek csak szépészeti beavatkozások, játékmenetmódosítóval nem járnak. Ezeken felül leveleket és hangfelvételeket is találhatunk elszórtan a világban, amik mind a háttértörténetet bővítik.
És itt térnék ki a magyar feliratra, amit nagyon szépen köszönünk, hogy egyáltalán van, de így és ebben a formában használhatatlan. A kisebbik baj, hogy össze-vissza fordították a karakterek neveit, például Mistyque hol Misztiklány, hol Rejtély, Kardfog pedig hol Kardfog, hol Kardfogú. Ami viszont ennél is nagyobb baj, hogy csúszik a magyar felirat. És a menüből nem állítható át, tehát a konzol nyelvét kell átállítani angolra, ha valaki angol feliratot szeretne. Én nem sokkal a játék elkezdése után így tettem, most csak a teszthez készített felvételek miatt tettem vissza a magyar feliratot. Bizakodásra adhat okot, hogy a megjelenéskor jön majd egy Day1 patch, szóval könnyen lehet, hogy ezt addigra kijavítják. Ja igen, és ha már játék elkezdése: a végigjátszás mindössze 20 órát vett igénybe, így a végső haladásjelző 96%-ot ír. Nem kutattam, nem mentem rá a gyűjtögetésre, csak haladtam szépen a sztoriban. Megnéztem, így a 30 pályából 8-at nem maxoltam, ez azt jelenti, hogy azokon még van 1-2 felfedezésre váró anyagláda és viszkisüveg. Maradt még 5 jelmez, illetve 2 képesség és 1 adaptáció, amiket kioldhatok, úgyhogy első ránézésre ismét egy könnyen platinázható, tipikus Sony alkotásról van szó.
Akkor most jó, vagy rossz játék a Marvel’s Wolverine? Félreértés ne essék, egy teljesen jó játékról van szó, csak nem nyújt semmi extrát, tisztes iparosmunkának nevezném. Leginkább a két Spider-Man közti Miles Morales-hez tudom hasonlítani, ami szintén élvezetes volt, de hamar felejthető (nekem meg pont az a kedvencem! – a főszerk.). Részemről ez most egy sima négyes, az ötösért és a csillagos ötösért még küzdeni kell. És talán éppen ez benne a legfájóbb: az Insomniac ismét megmutatta, hogy technikailag mire képes, de kiaknázatlanul hagyta a karakterben rejlő lehetőségeket, és nem mert kockáztatni a játékmenettel sem. Kedves Insomniac, tessék szépen összekapni magadat! Mindettől függetlenül van egy célcsoport, akinek mindenképp ajánlom a Marvel’s Wolverine-t: azoknak, akik Rozsomák-rajongók, és még nem játszottak a Spider-Man játékokkal. Ők minden egyes percét imádni fogják. Mindenki más kezelje fenntartásokkal.
Borítókép forrása: Insomniac Games
