Mass Effect 3: From Ashes
A Mass Effect 3 első DLC-je lényegében egy „új” karakter, akit egy átverésszagú pakkba gyömöszöltek be a BioWare fejlesztői. Ráadásul maga a figura sem egy matyóhímzés.
A Mass Effect 3 megjelenésekor nemcsak a lezárás okozott kellemetlen meglepetéseket, de a From Ashes című DLC is, ami tulajdonképpen nem is egy kiegészítő, csupán kivágott eleme a komplett játéknak. Akik előrendelték a Mass Effect 3-at, egyből letölthették a pakkot, de a többieknek fizetni kellett érte, holott enélkül a sztori gyakorlatilag értelmetlennek hat. Bizony, ez nem volt szép dolog az EA-től, de így legalább lelkiismeret-furdalás nélkül értékelhetjük a proteán karakter, Javik ámokfutását.
„Egy újabb bunkó…”
Bunkó – ez volt az első dolog, ami eszünkbe jutott Javik feltűnésekor, mert a halálosan unalmas, egy teljes órán át tartó lövöldözés után feltűnő proteán harcos minden, csak nem fajtájának kifinomult, magasabb szintű példánya. Mielőtt azonban képzavar lépne fel, fontos tisztázni, hogy szó sincs elírásról: a Mass Effect 3 tényleg előhúz a kalapból egy proteánt, szóval az egykoron a teljes galaxist uralma alá hajtó faj mégsem halt ki teljesen. A Javikig vezető akció együgyű és semmitmondó, de a jutalma egy végletekig kemény, érzelmességet nem toleráló szereplő. Habár az új karakter tényleg nem egy eszményi hős, a történet folyamán azért szép lassan megszokjuk ezt a magányos figurát is. Szimpatikusnak persze még csak véletlenül sem lehet nevezni, de ha ügyesen menedzseljük a kapcsolatát Sheparddel, a csapat hasznos tagjává válik, aki a csatatéren is könnyedén felülmúlja társait, ha nehézfegyverek és szívósság kerül szóba. Ráadásul a vele járó mellékküldetések is egész szórakoztatók, mi több, Javik a Citadellában is kiemelt szerephez jut, hála a médiának.
A hiányzó láncszem
Elsősorban viszont nem Javik karaktere miatt fontos letölteni a From Ashest, hanem mert megmagyarázza, hogy a szuperfejlett proteánok birodalma hogyan bukott el a reaperekkel vívott, évszázadokig tartó háborúban. Segít megérteni a túlélés kulcsát, és megválaszol néhány, a játékban felmerülő, de egyébként nem tisztázott kérdést, úgyhogy a Mass Effect univerzum teljes ismeretéhez elengedhetetlen DLC-ről van szó. Ha annak idején nem rendeltétek elő a Mass Effect 3-at, megéri megvásárolni a történet kedvéért, de tény, hogy különálló tartalomként egyáltalán nem állja meg a helyét, mert hiánya bár feltűnő, a telepítését követően nem érezzük úgy, hogy igazi extrára tettünk volna szert. Az alacsony százalékszám tehát nem Javiknak szól, hanem az ízléstelen üzletpolitikának.
60%
Mass Effect 3: Omega
Az Omega a Mass Effect 3 legutóbbi nagy DLC-je, mely végre elmeséli, hogyan is kerül vissza a hírhedt űrállomás a szexi, ám veszélyes gengsztervezér, Aria kezére. Természetesen Shepard nélkül lehetetlen volna visszafoglalni a bázist.
Az Omega egy tartalmas, több mint négy óra hosszú, akcióban gazdag mellékszál, aminek az égvilágon semmi köze nincs a fő történethez. Noha a BioWare-nél valószínűleg úgy gondolták, hogy már tele van a hócipőnk a sok reaperes maszlaggal, a terv sajnos épp visszafelé sült el: hiába idézi vissza a Mass Effect 2 talán leghangulatosabb szakaszát az Omega, ha egyszer feleslegesnek tűnik az elkövetkezendő események ismeretében. A galaxisunk sorsa nem egy koszos kalózkricsmin múlik, és eléggé hihetetlen, hogy Shepard Aria kisegítésére fordítaná az értékes időt, miközben a Földet épp szétlövik a jófej reaperek. Ráadásul az egyes szám sem véletlen, csapattársainkban nem bízik a harcos amazon, így Shepardnek egyedül kell elugrania a fárasztó küldetésre – mely csak arra jó, hogy valahogy összeeszkábálja a képregények történetszálát a játékokkal.
Egyszemélyes hadsereg
Az Omega alatt Shepard mellé Aria és a sorozat első turián hölgye, Nyreen csatlakoznak, így a szokásos hármas parti most is adott. Aria hozza a formáját, Carrie-Anne Moss remekül kelti életre a karaktert, és a dialógusok is egész jók. Nyreenről azonban lerí, hogy csak a rajongók sirámai miatt erőltették bele a Mass Effect 3-ba: totálisan érdektelen és semmitmondó szereplő, egyedül amiatt fogunk emlékezni rá, hogy egyszerre turián és nő. Ráadásul nincs is végig mellettünk, maximum egy órát tölthetünk el a társaságában. Mindezen csalódásokat persze a küldetések felépítése még kárpótolhatná – kár, hogy erről szó sincs. A főszál lineáris és nincs értelme újra nekifutni, a felszedhető mellékes feladatok pedig kimerülnek az ezeréves „hozd már vissza nekem ezt és ezt” jellegű töltelék missziókban. Az Omega egyetlen vonzó játékmenetbeli tulajdonsága a harc: a BioWare elemezte, hogyan szeretnek játszani a rajongók, és az így szerzett adatok ismeretében kiváló pályákat tervezett. Sajnos azonban az állomás minden folyosója egyforma, s az ismerős területek feltűnésére egészen a végjátékig kell várni. Utána pedig az Omega eltűnik, többet nem mehetünk vissza rá, a csillagtérképen is hűlt helyét találjuk. Összességében tehát az Omega DLC nem éri meg az árát, kihagyható alkotás, csak elvakult fanatikusoknak ajánljuk.
50%
Mass Effect 3: Leviathan
A Leviathan az a DLC, ami eszünkbe juttatja, hogy miért imádjuk a Mass Effect-szériát. Nyomozás, akció, sok felfedezésre váró titok és egy olyan reveláció, ami még a tragikus befejezést is képes más megvilágításba helyezni. Kötelező pakk, de nem tökéletes.
A Mass Effect 2-es Shadow Broker DLC óta egyik csomag sem találta meg a tökéletes egyensúlyt a főszál kibővítése és a különálló kaland bemutatása között. Legalábbis eddig nem. S bár tény, hogy a Leviathan sem tökéletes kiegészítő, messze a legjobb, ami a Mass Effect 3-hoz készült, és ebben minden bizonnyal nagy szerepe van az egyedi ötleteknek, illetve a reaperek ismételt szerepeltetésének – még akkor is, ha utóbbiak visszarángatása a történetbe egyenlő a játék vitatott végkifejletének újbóli megerőszakolásával.
A mélység titka
A Leviathan három, egymástól jól elkülöníthető küldetésre bomlik, melyekkel a fejlesztők igyekeztek elérni az említett, Mass Effect 2 DLC-ben tapasztalt feszültséget. Magáról a Leviathánról egyébként már volt szó a sorozatban; azon legendák egyike, melyekkel tele van a galaxis, hisz ahány kultúra, annyi mese. Csakhogy e legenda mögött valóság is rejtezik, melyre nemsokára Shepard parancsnok is rájön. Az első küldetés egy citadellai laborba vezet, amit a kalandjátékokban megszokott módszerrel térképezünk fel. Mindent megvizsgálhatunk, nyomokat gyűjthetünk, hogy aztán EDI segítsen kibogozni a kusza szálakat. A játék ezen része kellően izgalmas, és bár erősen fogják a kezünket, élvezet látni, ahogy összeállnak a kirakós képzeletbeli elemei, hogy aztán a reaperek eredetéig vezessen bennünket a forgatókönyv. Bizony, ez a csomag megint a hatalmas gépszörnyekre összpontosít, ám nem egészen úgy, ahogy azt az alapjátékban tapasztalhattuk. Ugyan nem szívesen lövünk le semmit a sztoriból, de annyit elárulunk, hogy a Leviathan valójában egy reaper, aki/ami sok kérdést tisztára mos a sorozattal kapcsolatban. Egyedül az bántó, hogy a végkifejletet alig befolyásolja a DLC. Ugyan a Catalysttal folytatott beszélgetés során kapunk pár új mondatot, ez messze nem elegendő, főleg, hogy a pakk tisztességes iparosmunka, ami megérdemelte volna, hogy kitárgyalják a játék befejezésekor. Ráadásul az elhangzott információk újabb kérdéseket szülnek, melyeket már minden bizonnyal csak a Mass Effect 4 fog megválaszolni – ha egyáltalán, ugye, az is lehet sajnos, hogy a titkokra sosem derül fény.
Űrverseny
Persze a nyomozás csak egy dolog, a Mass Effect nem lenne az igazi harc nélkül. Új ellenfeleket nem kapunk, a már megszokott reaper-szörnyeket vonultatja fel a program, de mivel a pályatervezés remekel, nem unatkozunk egy percet sem. Ráadásul a fejlesztők átemeltek ezt-azt a többjátékos módból, így akárcsak egy multis meccsen, itt is van célja a lövöldözésnek. Jó példa erre a drónkísérés, vagy épp a párosával ránk törő, masszív brute-ok és banshee-k. Érdemes megjegyezni, hogy ezeket a lényeket nem kell pisztollyal levadásznunk, a tervezők minden sarokban elrejtettek egy erősebb fegyvert, hogy megkönnyítsék a dolgunkat. Ha pedig végeztünk az akcióhullámmal, ismét jön egy kis elmélkedés és filozofálgatás, hogy a játék utolsó missziója végén farkasszemet nézhessünk a Leviathánnal. E keret miatt a DLC nagyon hasonlít az első Mass Effectre, főleg hangulat tekintetében. Az egészet körüllengi valami sci-fis misztikum, a tényező, mely oly nagyon hiányzik a Mass Effect 3-ból. Igaz ugyan, hogy a nyomozás kissé fapados, és hogy a kiegészítő a maga kövér két órájával nem túl hosszú, de az atmoszféra a helyén van, és már csak ezért is erősen ajánlott letölteni. Ráadásul rég nem nézett ki olyan jól a BioWare űroperája, mint itt: a pályák sötétek, nedvesek és rejtélyesek (főleg a bányászkolónia és az óceán borította világ kiemelkedő), egyedül egy izmos boss hiányzik a végükről. Ám ennek hiánya is érthető valahol: ez a DLC nem a harcról szól elsősorban, hanem a történetről, amit ezúttal tisztességesen megírtak. Ráadásul az összes korábbi szinkronhang visszatért, kaptunk egy csomó új dialógust, és a másik két, itt bemutatott letölthető tartalommal ellentétben a Leviathánt érdemes újra és újra végigjátszani, csak hogy halljuk, ki mit szól a sok feltáruló titokhoz.
Vízválasztó
A Leviathan a Mass Effect 3 eddigi legjobb DLC-je, egyszersmind az a pakk, amit tényleg érdemes volt külön elérhetővé tenni. Az alapjátékot valóban kiegészíti, és van egy sajátos hangulata, ami miatt könnyű szerelembe esni vele, és nehéz elfogulatlanul nyilatkozni róla. Ugyanakkor akadnak hibái is: a víz alatti szakaszból többet ki lehetett volna hozni, és horrorelemekkel is bánhattak volna egy kicsit bőkezűbben az alkotók. De sebaj, lényeg, hogy a Leviathan nem okoz csalódást, és szívesen vennénk, ha jönne még 2-3 ehhez hasonló csomag a program mellé.
80%
