Metro: Last Light teszt

Bár manapság Dunát lehet rekeszteni a posztapokaliptikus környezetben játszódó játékokkal, azért ezen címeknek csupán csekély százaléka fest akár csak minimálisan is valós képet egy végleges, visszafordíthatatlan társadalmi összeomlásról. Azért lássuk be, nem valószínű, hogy ha egyik nap egy szép gombafelhő fényére kelünk, egyáltalán életben maradunk, de ha valami csoda folytán mégsem olvadunk rögtön egybe az ágyunkkal, akkor is elvisz a sugárbetegség, a rák, vagy akármi más szövődmény, még mielőtt látnánk, hogy veszi át az uralmat világunk felett a természet. Persze, ha a sci-fi műfaj a totális realizmusra törekedne, akkor gyakorlatilag nem is létezne, így mindig kell pár kibúvó, ami lehetővé teszi egy történet kibontását, melyet jobb esetben tanulság és mögöttes üzenet kísér. A tudományos fantasztikum termékeny közegéből most rengeteg pozitív példával élhetnék, ám azt jómagam sem gondoltam volna, hogy pont egy videojáték lesz, ami a legnagyobb hatást gyakorolja rám. Pedig így történt, sőt mi több, egy lövöldözős programról van szó, ami, bár gyökereiben irodalmi háttérrel bír, nem konkrét adaptáció.

Halál és enyészet

Persze a Metro: Last Light sem hazudtolja meg Dimitrij Gluhovszkij univerzumát, csak épp a Metró 2034 című regény feldolgozása helyett saját irányba löki a történetet. A 2033-as események után egy évvel járunk, az akkor még fiatal és naiv Artyom ma már igazi hős, akit mindenféle tréning nélkül felvettek a moszkvai metróhálózat rendfenntartó szervezetéhez, a rangerökhöz. Ez mondjuk nem csoda, a férfi gyakorlatilag egymaga állította meg az alagutakra törő Feketéket, akik – vagy inkább amik – most már nem többek egy halom hamunál. Legalábbis Artyom és a metró népe ebben a hitben él, mígnem egy reggel jön a döbbenetes hír: a Feketék nem haltak ki, egy még mindig életben van, így hősünk kimerészkedik a felszínre, hogy befejezze, amit elkezdett, és kiirtsa a természetfeletti képességekkel megáldott fajt.

Lássuk be, ez nem túl nemes feladat, még akkor sem, ha a Feketék az első rész legfőbb ellenségei voltak. Ráadásul nemcsak Artyomot gyötrik kétségek, de más fontos szereplőket is, hisz a Metro világa nem üres, tele van visszatérő és új karakterekkel. Az univerzum is sokat fejlődött a 2033 óta, a Last Light első 3-4 órája nem szól másról, mint a metróban rekedt frakciók megismeréséről. Ahogy az a krízishelyzetekben lenni szokott, a totális pusztulás a legrosszabbat hozta ki a túlélőkből. Felemelkedett egy neonáci szervezet, a Negyedik Birodalom, melynek tagjai még a maroknyi életben maradtat is előszeretettel ritkítanák meg; ismét felkapott lett a kommunizmus politikai paranoiával átitatott eszméje; egyre több túlélő szorult az állomások peremére, majd vált mindenre elszánt bűnözővé; a rangeröket pedig, bár minden oldalról tisztelet övezi, egyre kevésbé látják erős csoportnak. Csak egy kis szikra kell, hogy a levegőben tapintható feszültségből robbanás legyen, a Feketék fenyegetése pedig remek táptalaja egy végső, mindent elsöprő háborúnak.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a Metro: Last Light nem egy vidám játék. A történetről többet elárulni vétek lenne, mert tényleg fantasztikusra sikeredett, ám a fordulatok többsége egyre mélyebbre és mélyebbre löki a játékost, hogy végül egy sokkoló, noha így is reménykeltő katarzissal tegyen pontot az i-re. A nagyjából nyolcórás metróút alatt átéljük a videojáték-történelem talán legfájóbb árulását, találkozunk a politikai szélsőségek groteszk módon életszerű ábrázolásával, megtanuljuk, mit jelent igazán nagyot hibázni, és életre szóló leckét kapunk a megbocsátás felszabadító erejéből. Ezek után tényleg elenyésző apróságnak hat a tény, hogy minden, amit korábban hittünk a Metro-univerzumról, az első félórában a feje tetejére áll. Ha tehát egy érzelmes, emberi történetre vágytok, akkor a Metro: Last Lightnál keresve sem találhattok jobb játékos alternatívát. (És most szinte hallom, ahogy a távolban egy fiatal, Elizabeth nevű lány hatalmasat csuklik.)

Szűk alagút a metró mélyén

Viszont akármennyire is jó a történet, a Metro: Last Light mégiscsak egy FPS, és mint ilyen, műfajából adódóan sokat kell feláldoznia ahhoz, hogy el tudjon mesélni egy összetett sztorit. Fájó pont például, hogy bár mi fejben mindig válaszolunk a velünk szóba elegyedő karaktereknek, maga Artyom néma marad, kizárólag a visszaemlékezésekben és a pályák közti naplóbejegyzések felolvasásakor halljuk a hangját. Ez azonban még a kisebbik gond. Sokkal zavaróbb, hogy a játék, főleg az első három órában, szorosan fogja a kezünket, gyakorlatilag nulla szabadságot adva. Ahogy haladunk előre a pályákon, úgy lesz egyre több mozgásterünk, de még a legjobb pillanatokban sem léphetünk túl a nem épp hízelgő „cső-FPS” jellemzésen. Így hát az olyan sallangok, mint a küldetés célját mutató iránytű, a látszólagos mellékutak (melyek persze csak egy-egy lőszerrel vagy ellenféllel teli szobába visznek), vagy a metróhálózat térképeken illusztrált, kusza szövevénye, nem lesz több, mint látványos díszlet egy megrendezett színdarabhoz.

Galéria

Kattints a galéria megtekintéséhez!

Ugyan néha találkozunk mellékküldetésekkel, sőt, döntéshelyzetek elé is állít a program, ezek végső soron nincsenek hatással a játékmenetre. Egyedül a játékos lelki fejlődését hivatottak elősegíteni, úgymond „tesztelhetjük” magunkat, hogy hajlandók vagyunk-e gyorsan megrohamozni egy banditákkal teli alagútszakaszt, csak hogy kimentsünk pár szerencsétlent, vagy fel tudunk-e lélegezni az erőszakos elégtétel lehetőségének pillanatában, megelőzve, hogy alávaló gyilkosokká váljunk. Hogy ez most tényleg negatívum-e, nehéz megmondani. Egyrészről érdekes látni, hogy a 4A Gamesnél nemcsak a tervezők szája járt, amikor összetett és komoly egyjátékos élményt ígértek, másrészt viszont bosszantó, hogy a Last Light már-már átmegy Call of Dutyba, és hullámvasút módjára dobál bennünket ide-oda a látványos, de hatásvadász átvezetők során.

Jól esne kicsit közelebb kerülni a Metro-sorozat világához, jobban megismerni a városokká szerveződött állomások mindennapjait, vagy csak simán élni az életünket, ahogy azt Velence főnöke is felajánlja Artyomnak a játék felénél. Nem vicc, az őszes öregúr ahelyett, hogy valami klisés szöveget darálna a közelgő mutánsokról, meg arról, hogy kevés a kaja és hozni kéne még, közli, hogy erős és jóravaló kölyöknek látszunk, biztos akad meló a számunkra, maradjunk Velencében, rendezkedjünk be, és még egy csinos kis lánykát is találnak mellénk. Az efféle jelenetek miatt olyan élvezetes és hangulatos a Metro: Last Light – egyszerűen szédületes belegondolni, mennyi mindent megtehetnénk, ha FPS helyett inkább szerepjátékot készítene a 4A Games.

Kiégett villanykörte

Játékmenet terén azonban kisebb csalódást okoz a Last Light, hisz valódi folytatás helyett inkább csak Metro 2033 1.5-nek tűnik, azaz egy lassú tempójú shootert kapunk, amiben vagy emberek, vagy mutánsok ellen kell helytállnunk. A metrón mindig akad pár kötekedő alak, és ez a harmadik világháború után sem változik, ellenfeleink viszont végre felhagytak a Péntek 13-filmek iránti veszett rajongással, így nemcsak hokimaszkos rosszfiúkkal találkozunk, de fegyveresek egész sora nyomul majd ellenünk. Normál fokozaton játszva még a közvetlen lövöldözés is hatásos taktika, de ha igazi kihívásra vágyunk, érdemes azonnal hardcore-on kezdeni, mert a mesterséges intelligencia csak ilyenkor viselkedik jól. A mutánsokkal szembeni harc persze most is ugyanolyan frusztráló, mint három évvel ezelőtt: a lények iszonyú erősek, és mivel többet leszünk a szabadban, mint a 2033 idején, ezért ajánlott inkább elfutni előlük, mert úgy nyelik a lőszert, mint kacsa a nokedlit, és a gránátok, gyújtóbombák sem zavarják őket. Ezzel nem is lenne baj, ám amikor szembetaláljuk magunkat a három főellenféllel, amik történetesen mind szörnyek, hamar átértékeljük az életünket, és elgondolkodunk rajta, hogy jó lenne levenni a nehézségi szintet. Vagy legalább figyelni a munícióra, és nem ellőni az összeset, amikor mondjuk lopakodni is lehetne...

A Metro 2033-ban a csöndes gyilkolás elég erőltetett volt, itt viszont már gyakorlatilag ez az egyedüli alternatíva, ha szeretnénk spórolni a lőszerrel, ráadásul a pályák felépítése elsősorban majdnem mindig a lopakodásnak kedvez. Bekerülünk egy nagyobb terembe, ami tele van ellenfelekkel, és már keresgélhetjük is a villanykapcsolót, hogy elsötétítve a helyszínt, egyenként késelhessük le az összes nácit vagy komcsit. A bujkáláson túl a lövöldözés mechanikája is élvezetes, sok kipróbálható fegyvert találhatunk, na meg visszatértek a különböző tulajdonságokkal bíró skulók is. És ha már fegyverek: a Metro 2033-ból ismerős fegyverfejlesztés és -vásárlás a Last Lightban is szerepel, de hogy minek, az jó kérdés, mert az ellenfelektől felszedhető „szerszámok”, gázmaszkok és golyók bőven elegendők a végigjátszáshoz. Látszik tehát a Metrón, hogy a készítők mindent alárendeltek a történetnek, beleértve a játékmenet egyes megoldásait is. Ez valahol érthető, ugyanakkor mégis sajnálatos, mert többjátékos mód egyelőre nincs a programban (erről lásd keretes anyagunkat), és így már duplán alávágtak a játék szavatosságának. Ráadásul a pofátlanság teteje, hogy a legnehezebb játékmód, a Ranger csak fizetős DLC-ként érhető el, legalábbis akkor, ha nem előrendelőként jutottunk hozzá a Last Lighthoz. Hiába, lassan már annak is örülhetünk, ha legalább a játék befejezése benne van az 50 eurós árban…

A Cryteket elüti a metró

Biztos vagyok benne, hogy ez a kijelentésem sokakat megdöbbent majd, de szerintem a Metro: Last Light még a Crysis 3-nál is jobban néz ki. Pont. Oké, ha a nyers technológiai fölényt nézzük, akkor a Crytek még mindig arat, de a 4A házon belül fejlesztett motorja is mindent tud, amit 2013-ban tudni lehet. Chris kedvenc grafikai funkciója, a tesszelláció a játék legjobb barátja, a DX11-es fényhatásoktól a szemünk majd kiég, a helyszínek jellemzésére pedig csak szuperlatívuszok használhatók. Már a metróalagutak agresszív sötétje is elvarázsolja az embert, de amikor kimerészkedünk Moszkva romjai közé, bejárjuk a Vörös teret, körülnézünk egy kísértet járta repülőgépen, átkelünk a folyó feletti vasúti hídon, leereszkedünk a város alatti katakombákba, minden egyes méteren szájtátva ámulunk és bámulunk. Egy bibi van csupán: ehhez a gyönyörhöz igen erős gép szükséges. Jómagam egy ASUS G75VX notebookon játszottam a Metróval, és bár nem asztali gépről van szó, azért a Core i7-es processzor mégiscsak Core i7-es processzor. A játék Very High beállításokon futott, 1920x1080-as felbontásban, és bár mindvégig játszható volt, azért akadt pár szakasz, ahol épphogy 20 fps körül mocorgott a motor. Az is biztos tehát, hogy akárcsak a Metro 2033, a Last Light is sokáig a gépújítók kedvenc benchmarkja lesz majd.

Ötven láb mélyen a pokolban

Elérkeztünk hát a végszóhoz, és bár komoly fejtörést okozott a Metro: Last Light értékelése, azt hiszem, végül helyes döntést hoztam. Igaz, hogy a játékmenet nem változott sokat, és a felesleges játékelemek számán is bőven lehetett volna még csiszolni, de mégiscsak az számít, hogy mit érzünk akkor, amikor a stáblista lepergése után elsötétül a képernyő. Az ukránok játéka valahogy feltölti az embert, a bánatból remény, a radioaktív méregfelhőből életet adó eső lesz. Noha egyértelmű, hogy nem tökéletes a program, valahogy nem tudunk haragudni a csapatra, sőt mi több, legszívesebben azonnal elkezdenénk elölről a Last Lightot, csak hogy újra átéljük Artyom meghökkentő utazását a pokolba és vissza. Ráadásul az egész programból süt a profizmus, a színtiszta AAA-kategóriás minőség: a zene és a szinkron észvesztően jó, a grafika láttán letesszük a hajunkat, a sztori ennél jobb aligha lehetne, és még sorolhatnánk. Egyedül azt bánjuk, hogy ez „csak” egy FPS, holott az univerzum sokkal többre hivatott, és a tavalyi év olyan fantasztikus játékai után, mint a Far Cry 3 vagy a Dishonored, egyszerűen szélesebb repertoárt várunk egy csúcsjátéktól – hiába, el lettünk kényeztetve. Személy szerint mégis azt kell mondanom, hogy a 4A Games csapata egy kiemelkedő játékot készített, amit minden kuriózumra éhes gamernek ki kell próbálnia. Már ha van hozzá házi atomerőmű.