A Megami Tensei univerzum (MegaTen) a többség számára ismerős lehet, még ha nem is tolták ezekkel a játékokkal annyira rengetegen, de az tuti, hogy hallott a játékosok többsége legalább a Persona, vagy a Shin Megami Tensei címekről. 96 különböző játékról beszélünk, ha ezt az univerzumot nevezzük meg, de szerencsére az esetek nagyon nagy százalékában zéró átjárás van közöttük, szóval bárki, bármikor, bárhol belevághat – már ha szeretne. Nem mondom, hogy könnyű, de elég csak a tavalyi Persona 3 Reloadra gondolni, vagy a Shin Megami Tensei ötödik részére, ami szintén tavaly mászott ki a Switch felhozatalából egyéb platformokra is. Sőt, hogy valami kevésbé ismert címet dobjak be: ott a Soul Hackers 2, ami szintén egy korábbi elágazás folytatása és nem is olyan régen jelent meg. Szóval van opció bőven elkezdeni ismerkedni a MegaTen világával, ha érdeklődik iránta az ember. De van-e értelme a RAIDOU-val kezdeni? A válasz: nincs!
Ha azt gondoltátok, nem elég hosszú a cím, ezentúl az eredeti nevén fogom nevezni a játékot: Shin Megami Tensei: Devil Summoner: Raidou Kuzunoha vs. The Soulless Army. Oké, azt hiszem, inkább maradok a RAIDOU-nál. Szóval a Persona-játékok ősgyökerének egy spinoffjának a remastereléséről van itt szó, ami önmagában elég nevetséges, közben meg egy teljesen jogos újrakiadás. Alapjáraton is egy szub-zsánerről beszélünk (hiába a Personák népszerűsége), de ez még azon túl is a játékosok egy nagyon kis szegletének szólt. És azt gondolom, hogy szól most is, hiába minden újítás, javítás és fejlődés, azért ez még mindig egy nagyon-nagyon távoli ismerős, ahelyett hogy barát lenne. Most pedig nézzük is meg, mi a tényállás ebben a felvonásban!
Emil és a betegtívek
A történet lényegében egy fiktív (alternatív) 1931-ben játszódik, ahol főszereplőnk Raidou Kuzunoha XIV, egy démonidéző fiatal, aki Tokió védelméért felelős, mint újonnan megválasztott őrző. Nyilván elsődlegesen a démoni támadások és miegyéb elől kell védeni a várost, de úgy, hogy az emberek nem igazán tudnak erről az egész témáról. Ők élik az életüket úgy, ahogy azt normálisnak hiszik, közben egy rendőrnek öltözött középiskolás démonhuszár rohangál és kasztolja a varázslatait jobbra-balra a főutcán – kis túlzással. Álcázásképp alapított egy detektívügynökséget a Narumi nevű spannal – aki főleg az irodában ül és infókat szerez/ad át – és így tengeti mindennapjait a mentora társaságában, aki amúgy egy macska. És tud beszélni. Igen, japán játék. A sztori ott durran be, hogy történik egy emberrablás, közben megjelenik egy misztikus figura is, és elkezdődnek az igazán rejtélyes dolgok. A történet konkrétan roppant idióta, és ezt főleg a jó értelemben mondom (vagyis írom). Nem vicces a játék, de sokszor nevetséges, és hihetetlen, de működik. Értem, hogy miért működik és miért annyira fontos ez az egész MegaTen világ a rajongóknak, ahova talán ma már részlegesen oda tudom sorolni magamat is.
A grafikai fejlődés szemmel látható, de persze ez nem remake, illetve még mindig csak egy kis költségvetésű spinoff. Többet várni ettől botorság lenne. A harcrendszer modernizált (bár nem játszottam az eredeti játékkal, de próbáltam utánajárni), a lockolás és a szabadon mozgatható kamera az elbaltázott tank-irányítás helyett nagyon nagy előrelépés. Ez a harcok során lényeges: alapból a világban rohangálás közben ellenben fix maradt, ami teljesen oké dizájnbeli döntés. Ha már harc, szó sincs itt a körökre osztottságról, teljesen valós idejű daráló a dolog és talán ez a leggyengébb része az összképnek. Inkább lenne körökre osztott, ha nem sikerül úgy felújítani a harcrendszert, hogy ne legyen roppant unalmas 30-40 alkalom után. Szóval eléggé fapados és alap, de ezt be lehet tudni a korának, mégis egy-két új mozdulatot meg kombót miért nem lehetett berakni? Rengeteget dobott volna, főleg úgy, hogy némelyik csata el is tud húzódni szépen. Egyébként dodge és ütögetés lesz a fő, azon túl mehetnek a varázsolgatások, de ezek ahhoz kötöttek, hogy milyen lények vannak épp a karakternél. Igen, itt is jelen a lény-gyűjtögetés, ahogy ezeknél a címeknél ez lenni szokott. Valami 120 lényt lehet összeszedni, ami több mint az alap pokémon volt, pedig annak idején az is végtelennek tűnt. Kettő lehet a játékosnál a csaták során, és az ő típusuktól függnek Raidou varázslatai, de ettől függetlenül is lehet utasítani a szörnyeket, hogy dobjanak be egy-két mozzanatot, meg vannak passzívjaik is. Sőt, harcon kívül is van hasznuk!
Akad a játékban jó pár képesség, amit ezekkel a lényekkel lehet csak elsütni. Például bizonyos tárgyak megtalálásához szükség van az XY lény “megfigyelés” képességére. Vagy mondjuk a szárnnyal rendelkező verziók hasznosak, ha egy magaslatról kell lehozni valamit, esetleg átrepülni egy folyó fölött. De egyébként egy szellem típusúval lopakodni és hallgatózni is lehetséges, ami szintén a játékos segítségére lehet. A lény elfogás amúgy nagyon fura, sőt, ki is mondanám, hogy rossz. Semmi érdekesség, semmi kihívás, csak nyomogasd a kört, mikor közel vagy hozzá. Hűha. Az alkudozás része is mutatóba van csak, nagyjából bármit mondasz nekik, úgyis csatlakoznak.
Démonológiai szakrendelés
A démonvilágba is át lehet lépni, ami picit olyan, mint egy Silent Hill, csak zéró brutalitás vagy sokk-faktor (azt majd a Silent Hill f meghozza). Nyilván ez egy fiatalabb korosztályt megcélzó kiadvány, itt a történet bizonyos pontjain kell átmenni és szétcsapni a helyet, illetve Aril Rift névre keresztelt portálokon átlépve lehet elagyabugyálni némelyik sátánfattyát. Minél több fajta démon befogása minél hamarabb igen fontos, mert jó, ha megvan a lehető legtöbb képességtípus. Nem mellesleg ők maguk is szinteződnek, kapnak új képességeket, illetve a lojalitás is fontos téma. Ami érdekes, hogy az úgynevezett halálukkor hátrahagynak egy kis búcsúlevelet, ami tartalmazhat jó pár üzenetet. Némelyik megköszöni hogy társ lehetett az úton, de van olyan is, aki nem is Raidou-nak hagy üzenetet, hanem valaki másnak… Nem, nem a csaták során meghalásról beszélek, hanem mikor ténylegesen elbúcsúzik a játékos egy-egy lénytől. A Fúzió! Ahogy a Personát kedvelők talán már tudják, itt is van egy “Velvet Room”, csak itt Goumaden a neve. Itt aztán lehet fejlesztgetni, fuzionálni, erősíteni a démonokat, meg amit akarsz. Szóval érdekes, ahogyan megpróbálták a készítők közelebb hozni a játékoshoz ilyen kis apróságokkal a démonokat. El lehet fogni ugyanabból a típusból tízet, de valahogy mégis mindegyik más lesz. Főleg, hogy ezek néha beszélgetni akarnak, meg ajándékokat is adnak át. A koncepció nyilván még mindig fapad, de ilyen kis apróságok miatt igazán elüt egy Shin Megami Tensei, vagy egy Persona-játéktól, és egyedi ízvilágot kapott, mindamellett, hogy lassan már egy kopásig használt univerzum része.
Zeneileg hozza a szokásos MegaTen színvonalat, persze az adott keretekhez képest. Nagyon fülbemászó és ritmusos, de én egyébként is imádom az Atlus stílusát! A látvány nyilvánvalóan elmaradott még a felhúzás ellenére is, a hangok és effektek hiányosak, de ez nem olyasmi, amiért egy ilyen címet nagyon ekézni szokás, vagy egyáltalán kellene. A közértben sem várjuk el, hogy ötven sornyi termék legyen, nem igaz? Remasternek abszolút megfelelő, de egy amúgy a zsánerén és világán belül a középkategóriába tartozó cím volt és lett is a RAIDOU. Nagyon nagy extrát nem tud adni, de ettől függetlenül nagyon kellemes kis szórakozás. Nem egy jó belépési pont a MegaTen univerzumba, ide már akkor kell elérkezni, ha az ember szereti azt. Szeressük hát!
A tesztpéldányt a CENEGA Hungary Kft biztosította. Köszönjük!
