Ahhoz, hogy érdemben írhassak a Riders Republicról, vissza kell kanyarodnom a Ubisoft egy korábbi játékához, mégpedig az alapjaiban nagyon is hasonlító… The Crew 2-höz. Lefogadom, hogy páran a Steepre gondoltak, pedig a Riders tényleg sokkal közelebb áll a The Crew 2 szellemiségéhez. A francia cég ezen arcade autó- (meg motor-, repülő, csónak- stb.) versenyzős játéka egyértelműen a Forza Horizon hangulatát szerette volna elcsípni – ahogy később az NFS: Heat is, de ezt most hagyjuk. Volt benne rengeteg jármű, egy hatalmas térkép az USA-ból, számos tennivaló, kisebb/nagyobb versenyek, és – bár ez már csak személyes vélemény – egy egészen kiváló soundtrack. Ezek egészen csalogatónak tűntek így elsőre, aztán a cukormáz elkezdett szépen leolvadni. Az irányítás nem minden esetben volt tökéletes, a látvány annak ellenére is az előző generáció sajátosságait mutatta, hogy például a kocsik már-már fotórealisztikusan jól néztek ki, és kezdeti lelkesedésem is elég hamar odalett. A Riders Republic már Charlie_Firpo próbaköre alapján is pontosan olyasminek tűnt, mintha a Ubi fogta volna a The Crew 2-t, meg a Steepet, és a kettőt összemixelve most elénk tárná a végeredményt, tetemes mennyiségű elvetemült idiótaságokkal megszórva a tetején. Olyasmi süteménynek tűnik ez, ami a kirakatban remekül mutat, de beleharapva már inkább egy gejl masszának érződik, amiből 3-4 falat is bőven elég az embernek.

Nemzeti parkolások

A térkép maradt az USA-ban, ám ezúttal nemzeti parkokat kapunk. Szám szerint hetet, olyanokkal, mint a Yosemite Nemzeti Park, a Utah állambeli Zion, vagy épp a Bryce Canyon. Nagyon tetszett, hogy rengeteg látnivalóval találkozhatunk, méghozzá valós természeti kincsekről, vagy csak érdekesebb helyekről mintázva (például Yosemite esetében a Mirror Lake), amikhez ellátogatva egy kis szöveges információt is kaphatunk róluk. De egy kicsit előre szaladtam, kezdjük szépen az elejéről! Elsőként létre kell hozni a karakterünket, avagy avatárunkat. Ez feleannyira sem aprólékos, mint mondjuk egy Simsben, de pár percet el lehet pepecselni a szem színének, vagy a frizurának a beállításával. Itt már egy kicsit vonogattam a szemöldököm, mert a karaktergeneráló mind PS4-en, mind PS5-ön legalább két generációval visszamaradott grafikai szintet karcolt. Persze ez nem vette el a kedvem, gyorsan befejeztem az avatárom, és már mentem is zúzni a térképre. Pontosabban csak zúztam volna, mert a szokásos tutorial-köröket sajnos le kell futni, és csak miután kitanultuk az alapokat, illetve eldöntöttünk pár, a játékmenetet befolyásoló tényezőt, akkor nyílik meg előttünk a világ.

Onnantól kezdhetitek élvezni a szabadságot, hogy elérhetővé válik a központi HUB (Riders Ridge), ahol a boltot, ranglistákat, szponzorokat, és egyéb jóságokat találhatjátok. Itt több játékossal is össze lehet futni, és egészen vicces, ahogy az alap kosztümödben beállsz a boltba valaki mellé, akin már LVL 70-es plüssnyúl szerkó feszül. Természetesen itt is tudunk vásárolni in game- és valódi pénzért kozmetikai cuccokat, a ruháktól kezdve az emote-okon át egészen a kiegészítőkig (táska, síszemüveg etc.). A játékmenet alapja tényleg kvázi ugyanaz, mint a The Crew 2-ben volt: csinálod a versenyeket/kihívásokat, és egyre híresebb leszel (meg persze némi zöldhasú is üti a markodat), minek okán egyre több szponzor figyel fel rád, akik szintén adhatnak egyéni kihívásokat, és így szépen lassan mászol felfelé a ranglétrán. Piros pont, hogy a játék akkor sem büntet, ha mondjuk, utolsónak érsz be, vagy elbukod az adott versenyt. Valamennyi fejlődést így is elérsz, max. megpróbálod újra, vagy átmész máshová.

Adrenalin-fröccs elvitelre

A versenyek nagyjából 6 kategória köré épülnek fel. Van itt bicikli-verseny, szintén bringával trükközés, síelés, snowboard, ugyanezzel trükközés, meg a szárnyasruha-repülés, azaz a wingsuit. A játék ezeket kombinálja, van amikor többet is egymásba fűz egyetlen verseny alatt, szóval a változatosságra éppenséggel nem lehet panasz. Számomra a bringázás volt az abszolút favorit, mert itt sikerült valahogy mindig ráéreznem a megfelelő sebességre és irányításra, ellenben a wingsuit hamar a legutáltabb szegmens lett, mert az istenért sem tudtam normálisan manőverezni. Ha ügyesek vagyunk, folyamatosan oldhatunk ki újabb és újabb sportszereket, legyen szó akár új cangáról, vagy egy fejlettebb snowboard deszkáról. A trükközésekre külön gombok vannak, és mivel néhány versenyen nem is az számít, hogy ki lesz az első, hanem az, hogy ki szerzi a legtöbb pontot, bizony érdemes ezeket is gyakorolni. THPS 2-őn edződött ujjaim egyből különféle backflipeket akartak abszolválni, aztán estem akkorát, mint a ház. Jópofa, hogy ilyenkor gombnyomásra vissza tudjuk tekerni az időt, szóval kijavíthatjuk bénázásainkat. Mondjuk, nem árt tudni, hogy ilyenkor csak nekünk pörög az idő, és a vetélytársainknak nem, úgyhogy hiába tekerünk vissza több másodpercet, ők attól még ugyanúgy suhannak előre.

A Ubisoft erősen ráment a multiplayer-élményre, és ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy a játék támogatja a crossplay-t, hanem szinte akármerre járunk benne, mindenhol belefuthatunk más játékosokba, akiket még a térkép is jelöl. Érdemes fogni a jetpackes karaktert, felröpülni vele a magasba, és onnan szétnézni, hogy mennyien zsonganak odalenn. PS5-ön és Series X/S-en 50 (PS4-en és One-on pedig 20) játékos mérkőzhet meg egyszerre, egy versenyen belül, ami igazán szép kis jeleneteket képes szülni. A szórakozási faktort amúgy is maxra tolta a Ubi, ugyanis totál elborult futamokkal is találkozhatunk, mint például mikor pizza-futárt kell játszanunk a helyi lakókocsiparkban, vagy dinoszaurusz jelmezben lehagynunk a többieket egy igen meredek pályaszakaszon. Ezek amúgy tényleg jópofák, és szolgáltatnak némi humorral a nagy versengések közepette.

Republic Commando

A látvány inkább felemás. PS5-ön szinte semmi töltési idő nincs, PS4-en sajnos még akkor is épp „betölti a világot” a játék, ha csak a térképről akar visszalépni az ember. Távolról a környezet szép, a fények tetszetősek (főleg naplementénél), egy erdőben kószálva – merthogy bármikor le lehet szállni az adott járgányról – még a helyi vadvilágba is belefutottam, de közelebbről vizsgálva már egészen illúzióromboló a helyzet. A textúrák elmosottak, a közönség mintha egy 2000-es évek előtti FIFA-ból teleportált volna ide, ha pedig olyan részére tévedünk a térképnek, ahol tényleg nem vár más, mint a nagy büdös semmi, akkor a tájat elnézve olyan, mintha két konzolgenerációt visszautaznánk az időben. Persze mondhatnátok, hogy ha az ember épp 200 km/h-val száguld lefelé egy domboldalon, akkor mégis kinek tűnik ez fel, de ha már benne van a funkció a játékban, hogy gyalogosan is mászkálhatunk, akkor bizony előbb-utóbb csak szemet szúrnak ezek a dolgok. Az irányítás egyébként pöpec, a nehézségi szint állítható (sőt, még az is, hogy trükközésnél manuálisan érkezzen-e le a karakter), a zenei repertoár pedig… hát, érdekes. Elektronikus, hip-hop és rock zenékből is kapunk tisztességgel, de én nem sokat ismertem fel egy The Offspring, Green Day, meg egy Gangsta's Paradise-feldolgozáson kívül. Egyébként kellemes hallgatnivalókat kapott a játék, bár a The Crew 2-vel ellentétben ezeket nem hiszem, hogy önállóan is fogom hallgatni.

A Riders Republic egy korrekt sportjáték lett, amire viszont elég hamar rá lehet unni, hiába a változatos felhozatal. A wingsuit szerintem totál félrement. Én csak ezeknél a versenyeknél hosszú perceket anyáztam, mert vagy az irányítás nem akart passzolni, vagy a kameranézet tréfált meg, mindenesetre, ahogy a már említett The Crew 2-nél például a repülős futamok, úgy itt is képes volt arra a Ubi, hogy a másodperc törtrésze alatt emelje meg a vérnyomásom. azáltal, hogy futóbolond módjára pörgök a levegőben, miközben a többi versenyző már rég beért a célvonalon túlra. Emiatt a Riders Republic inkább kis adagokban fogyasztandó. Beül elé az ember, letol néhány kihívást, fejlődik egy picit, esetleg szerez pár új holmit és ennyi. Ha így áll hozzá az ember, akkor akár még jól is szórakozhat.