Egyből győzzük is le az előítéleteket, a téveszméket: bár első ránézésre az Ivory Tower (ezúttal már a Ubisoft Reflections nélkül) játéka valóban a Microsoft egyik fontos brandjére emlékeztet, alaposabban elmerülve a játékban nyilvánvalóvá válnak a különbségek. Az eredetileg az Eden Games csapatából alakult stúdió mindent egy lapra tett fel, ez pedig az általuk csak Motornationnek nevezett szellemiség és egyben rendszer, ami az amerikai motormánia és versenyvilág lenyomata egy open world videojátékban. Hogy mit tesz ez a gyakorlatban? Ahogyan már az előzetesekben is látszódott, korlátlan szabadságot, másodpercek alatt eszközölt váltást a különböző kategóriák és helyszínek között, valamint önfeledt élményt a sebesség mámorával.

Nem túl menő, de azért az…

Az első epizód 2014-ben több szempontból is nehéz szülés volt. Tudod, ez volt az az időszak, amikor a Ubisoft címeinek jelentős hányada komoly butításon esett át, részben a korábbi konzolgenerációnak hála. A The Crew pedig jött, látott, aztán egy darabig inkább mindenki elkerülte, mert annyira nem hozta a várt élményt. Persze az évek és a frissítések feljebb pofozták az összképet, a nagyobb bővítések pedig extra játékmódokat, lehetőségeket hoztak a játékba, de a renomét már annyira nem sikerült helyrehozni. Csoda is volt a folytatás bejelentése, ami egy, a 2010-es, Christopher Nolan rendezésében készült Eredet című film egyik speciális effektusából táplálkozva mutatott érdekes adalékot a versenyzéshez, meggörbítve a teret, ezúttal behívva a repülőket és hajókat is a képbe. A látvány már a prezentációk és a béták során is lépett néhány szintet az előzményhez képest, a körítés pedig egészen új irányból közelítette meg az online versenyzős, vagy ahogy mostanság hívják, caRPG műfajt, és egyben a folyamatos törekvést a fejlődésre és az új lehetőségek megnyitására.

Az első The Crew talán a Need for Speed-sorozattal volt összeegyeztethető inspiráció terén. Az MMO-nak kikiáltott (és lényegében hasonlóan is működő) versenyvilág kampánya egy adott történet mentén haladt, ami érdekes ízt adott a benzingőz illatához, de idővel sajnos kifulladt, ráadásul az sem biztos, hogy a stúdió jó irányból közelítette meg a „toljunk egy sztorit a kormány és a pedál közé” elméletét. A folytatás azonban meg sem próbálkozik ilyesmivel. 2016 végén a Ubi egyik kreatív direktora már kijelentette, hogy a cég kevesebb sztorit kíván odatenni a belső fejlesztésű produkciók mögé, ezzel elérve, hogy a játékosok a saját döntéseikkel és cselekedeteikkel alakítsák a saját történetüket. Nos, ez tulajdonképpen már a The Crew 2 esetében is igaz.

Az Ivory Tower alkotásában ugyanis ott találod magad Amerikában egy „kezdő” versenyzőként, akit beraknak a népszerű Live Xtrem műsorba, majd ahogy szerzed a rajongókat, ahogy egyre népszerűbbé válsz, úgy lépdelsz felfelé a ranglétrán, ezzel párhuzamosan nyílnak meg a lehetőségeid is. Mindez azt eredményezi, hogy mozis élmény nem kifejezetten van, átvezetők meg ugyan elő-előfordulnak, de utóbbiak is inkább a hangulatot teremtik meg egy-egy jó beállításban mutatott történéssel, mintsem valódi történetet adnának elő. Vannak mentorok és riválisok, akik unalmas, altató monológokat adnak elő, amiket általában inkább elnyomsz, de ez még nem tényleges sztori, ez még nem az, amire az ember kicsit is felkapná a fejét, inkább nyálat csorgatva azt kiáltja egy idő után, hogy „mennyünk má’, kit érdekel”, és már tenyerel is rá a startra. Szóval az NFS jellegű kampány elmarad, helyette jön a népszerűség, a rajongók és követők begyűjtése, a műsorral meg kicsit a fesztiválhangulat, de a The Crew 2 lényege még így sem a horizonos lüktetés, hanem inkább az, ahogy variálhatsz, kiélvezve a sebességet és a motorerőt, akár másodpercek alatt váltva a kasztnik és az államok, nagyvárosok között.

Bárhova, bármikor… bármivel

Ne remélj semmi extrát, bár a térkép praktikusabb és a külseje is megváltozott, ez még mindig Amerika, sőt azon belül sem változott a lényeg. San Francisco, New York, Detroit, Chicago, Las Vegas és Los Angeles vár arra, hogy felfedezd az utcákat és tereket, sőt bejárd a teljes köztes utat a kisvárosokkal, hegyekkel és erdőkkel, tavakkal, Miami strandjával együtt. Miután a Live első nagy megmérettetésén túl vagy, onnantól kezdve megy a progresszió a gyülekező követőkkel. Kinézel magadnak egy raliversenyt a hegyekben, bekerülsz az első három helyezett közé, a jutalmad pedig párezer újabb fan, no és némi loot, ami erősebb alkatrészek képében építhető a verdába. Ezt párszor még eljátszod az utcai versenyekkel, a repülőakrobatikával, a vízi megmérettetésekkel, aztán azon veszed észre magad, hogy már „sztár” vagy, később pedig „ikon”, amivel újabb kategóriák, újabb versenyek, újabb fejlesztések érhetők el, sőt még egy könnyed kis RPG upgrade-fát is menedzselhetsz, ami semmi komoly extrát nem tartalmaz, de az Icon-pontok bevezetésével és elosztásával ismét megdobja kicsit az összképet.

A legfontosabb azonban az instant élmény és változás. Említve volt már, hogy ezúttal nem kizárólag a földön versenyezhetsz. Az első részben ugye nagy fejlődés volt a motorkerékpárok bedobása a kiegészítővel, a kétkerekűzés pedig alapból a folytatás része, sőt azt is jelenti, hogy minden módon kiélvezheted a műfajt: motokrossz (MX) és városi száguldozás egyaránt vár. A sárdagasztásnál persze vannak jó kis ugratók, sőt akár a hollywoodi sikátorokon is végigrepeszthetsz, de nem ez a jéghegy csúcsa, hanem az, amikor 8 alak Harley-ra ülve robog fel a hegyi szerpentineken, majd hajt le azokon egy több mint 10 perces túrán. És ez még mindig az aszfalt vagy a sár élvezete, hol van a levegő és a víz? Nos, repülőbe vagy csónakba pattanva immáron az is elérhető, az éppen szimpatikus kihívásra bökve másodpercek alatt eljuthatsz a térkép bármely pontjára, ahol aztán egy akrobatikus bemutató részeként csavarokat mutatsz be a levegőben szállva, egy kisgép botkormányát szorongatva, vagy éppen a Mead-tónál szelve a habokat és hullámokat, a Hoover-gátról ugratsz le a Colorado folyóba. Na, az valóban hajmeresztő élmény, eszméletlen látvánnyal és hangulattal.

De a „bárhova, bármikor… bármivel”-rendszerhez még valami hozzátartozik, méghozzá a free roam, avagy a teljesen kötetlen felfedezés közepette. Ez a The Crew 2 egyik legfontosabb mechanikája, ami a szabadságot új szintre helyezi. Las Vegasban motorozol, és élvezed a szellőt? Hát, csak egy gombnyomás, és máris a város felett csodálod a felhőket és az alattad lévő látképet. Elrepülsz egészen New Yorkig, majd a Szabadság-szobrot körbe szállva ismét váltasz, ezúttal a ladikra, amivel belecsobbansz a szobor lábánál a vízbe, majd a hullámok között hajtasz tovább. Bármit, bárhol megtehetsz, igazából csak a járműparkod szabhat gátat, amit egyébként otthonodban, belső nézetben is menedzselhetsz, változtatva a külsőn, saját matricákat és díszítéseket kreálva, vagy letöltve a mások által készített dizájnelemeket.

Együtt a banda

Szintén a szabadság érzetét erősíti a többjátékos mód, ami bele van építve a programba. A The Crew 2 ugyanis még mindig egy versenyzős MMO, egy online-orientált caRPG, de nem ez az, amit a játékos arcába tolnak minden egyes pillanatban. Az adott sessionhöz 7 további játékos tartozik, őket láthatod is a világtérképen, hármat pedig bármikor behívhatsz egy saját crew-ba. Ez azt eredményezi, hogy velük együtt száguldozhattok bármerre, ha pedig a vezér belép egy verseny felkészítő szakaszára (két kerítés közé zárt néhány méternyi terület), akkor a rendszer automatán kiküldi a többieknek a meghívókat, aminek hála ismételten csak másodpercek kellenek az érkezésükig, majd a startig. A valós játékosok ezután váltják  gépi ellenfeleket, mindenki a saját maga által kialakított avatárjával vesz részt (semmi extra, teljes testreszabás azért nincs sajnos), plusz a verda is az, amit maga tuningolt és díszített. A lényeg azonban tényleg a gyorsaság, az instant elérhetőség minden esetben. Töltési képernyő és idő szinte nincs is, néhány másodpercig a természetet vagy a várost bámulva már ott is találod magad a kiszemelt járművön, a kívánt helyen, a megcélzott versenyen. És még mindig nem ez hozza a legnagyobb élményt, mert ez inkább csak praktikus dolog. Mert nem tagadhatod, nem utolsó szempont, hogy nincsenek perces töltögetések, hogy utána lassan felépüljön a környezet, hanem inkább minden pikk-pakk megtörténik, elérhető. De! Akár be is járhatod a városok közti utat, felfedezve a vidéket, kiismerve a terepet, keresve a vadvilágot, fényképeket készítve. És komolyan mondom, már ezzel hosszú-hosszú órákat tölthetsz el.   

Merre csak szemed ellát

Mert ugye a teljes térkép a rendelkezésedre áll, annak mondhatni egy szelete csak a városok nyújtotta közeg, a versenyek helyszíne. Köztesen pedig ott vannak a hosszú országutak, a hatalmas hidak, a folyók (amiket ezúttal szintén bejárhatsz). Itt-ott speciális események és kihívások várnak, szlalomozhatsz, mutatványokkal szórakoztathatod a rajongókat (nem is mondtam, de még Monster Truck is van), vagy csak úgy mehetsz az orrod után, amihez már aszfaltra sincs szükséged. A repülővel minden korlát megszűnik, és míg a vízben azért viszonylag behatároltak a lehetőségeid, a szárazföldön csak az épületek és a kőfalak állítanak meg, más nagyon nem szólhat bele abba, merre mész. És itt kezdődik az, ami miatt igazán lehet szeretni ezt a játékot. Mert bár a települések kicsit randomgeneráltnak tűnnek, plasztikusak (tényleg, sokszor olyan minden, mintha műanyagból építették volna a helyszíneket), a járókelők zombi módjára közlekednek, a boltok pedig véletlenszerűen ismétlődnek és kínálnak elképesztően logikátlan portékákat, a zarándokút bármerre tart, ott szépséget is találsz. Speciális látványosságokat fényképezhetsz, vadon élő állatokkal fotózkodhatsz, és ehhez még csak le sem kell szállnod a motor nyergéből. Tulajdonképpen a beépített fotómódban automatikus visszajátszást is kapsz, amit különböző kameraállásokkal dobtak fel, és bizony ebből is lopkodhatod a képeket kedved és időd szerint. Jómagam azzal szórakoztam, hogy miután a choppert egyedire szabtam, egy koponyalámpával személyesebbé tettem, mindenfelé elrobogtam, nézelődtem, figyeltem, ahogy esőben és hóban, napfényben a karakterem ruhájába belekap a szél. És igen, még a napszak és az időjárás is változik, azt meg talán nem kell ecsetelnem, mekkora élmény elhajtani, repülni egy-egy amerikai nevezetesség mellett, miközben random lemegy a nap, elered az eső, szállingózik a hó. Ha mindent egybe pakolunk, akkor talán átjön, miért élmény az Ivory Tower készítette folytatás, ami mindenben túlszárnyalja elődjét.    

Száguldás, szeretem

Egyáltalán nem vagyok a versenyjátékok, autós és motoros programok ellensége, sőt… de az első The Crew nálam úgy hatvan százalék környékén tanyázott, egy lélektelen, majdhogynem csúnya, jellegtelen és erőltetett darabnak láttam, amit a DLC-k és nagyobb frissítések vittek végül el a 70-80 százalék közötti tartományba. A második rész pedig még ezt a fejlesztett változatot is minden téren megfejeli, a közel 300 valós járgánnyal, a különféle kategóriákkal, a folyamatos progresszióval, a simulékony multival és szinte mindennel, amit belepakoltak a fejlesztők. Jó, a randomnak tűnő részletek kicsit kiábrándítók (hiába, no, kevesen értenek úgy a fontos apróságokhoz, mint mondjuk a Rockstar vagy a CDPR), itt-ott logikátlannak tűnik a pályakialakítás a furán elhelyezett kanyarokkal és checkpointokkal, plusz a rádióállomások felhozatalát tekintve is lehetett volna kicsit erősíteni. Persze, tudom én, hogy slágerekre van szükség, de lehet az vegyes is, mindenféle igényt kielégítve.

Ezen túl azonban minden téren fejlődött a játék, mindenből többet nyújt, mint négy éve, sőt sikerült átértékelni az alapokat is, amin a sztori elhagyása sem rontott. Persze, a The Crew 2 még mindig az arcade-esebb vonalat erősíti, azon belül nagyon is jól sikerült, kellően látványos és tartalmas, emellett valódi szabadságot nyújt, korlátok nélkül, amit csak az értékel igazán, aki órákat töltött a világában, felfedezve annak kis finomságait, és azt, hogy sokkal inkább élettel és lehetőségekkel teli, mint amilyenné az első epizód valaha is vált.