Az ördög bújhatott a Volitionbe (illetve a Deep Silverbe), amikor felröppent náluk a Saints Row: Gat out of Hell (innentől GooH) gondolata, a sorozat negyedik része után ugyanis szinte mindenki biztosra vette, hogy a champaigni csapat egy technikai és játékmenetbeli szemszögből nézve is teljes értékű, új etap hegesztésébe fog. Ez már csak azért is lenne ildomos, mivel standalone DLC-t kiadni egy olyan játékhoz, ami eredetileg szintén standalone DLC-nek indult (és zseniális elmebaj ide vagy oda, technikailag nem volt más, mint egy méretes, önállóan futtatható Saints Row: The Third kiegészítő) legalábbis homlokráncoló döntés. A GooH mindenesetre jött, látott, és letarolta az alvilágot – és bár akcióból és gegekből nem szenved hiányt, ez a pokoljárás mégsem lett több egy rutinos, ámde felesleges iparosmunkánál.

MENJ A POKOLBA!

A címből és a bevezetőből sejthetően tehát a sci-fi keretet mitológiai fantasyközeg váltja, a középpontban pedig a pokol, pontosabban a Sátán megregulázása áll. A bonyodalmak Kinzie, a brigád introvertált hackercsajának szülinapján kezdődnek, amit a csapat egy elfekvőben talált Ouija-táblával próbál feldobni: az eszköz teszi is a dolgát, pokolkaput nyit az Elnök lába előtt, a Sátán ugyanis főhősünket nézte ki bakfis gyermeke jövendőbelijének (és még azt mondták egyes hazai rapperek, hogy az alvilágnak nincs romantikája!). Több sem kell Kinzie-nek és a banda rezidens hentesének, Johnny Gatnek: a főnök után ők is alászállnak a pokolba, hogy kimentsék kőbe zárt góréjukat, és közben odacsapjanak az alvilág urának is.

Fejlesztési filozófiáját tekintve a GooH a zseniális Far Cry 3: Blood Dragonra hajaz: egy cirka 6-8 órás szórakozást kínáló, vagyis önállóan futtatható kiegészítőről van szó, amely nagytestvére technikai alapjaira épül, csak épp minden olyan elemet kivágtak belőle, amit egy rövid bővítményben feleslegesnek ítéltek.

A karakterkészítést így mindjárt elfelejthetjük (Johnny és Kinzie megjelenésén nem változtathatunk, bár az előző részben testre szabott górénkat beimportálhatjuk a játékba, ha van kéznél egy SR4-es mentés), a tuningolható kocsik és a megvásárolható ingatlanok a helyszínből adódóan szintén kimaradnak, akárcsak az utóbbiakból származó rendszeres jövedelem. A játékmenet tehát sokat egyszerűsödött, egyedül csak a magassági közlekedés ad újat: az előző rész siklórepülésével szemben ezúttal ugyanis Lucifer szárnyaim csapkodhatjuk körbe be a játékteret, ami nagyon odavág. A hangsúly érezhetően a rövidke (3-4 óra alatt kivégezhető) főszálra, illetve az elérhető mellékküldetésekre helyeződött – a GooH pedig szerencsére mindkét téren jól muzsikál (néha szó szerint).

A sztori hozza a szokásos elborult szintet (a neten korábban már elspoilerezett éneklős betéten túl is bőven akad agyzsibbasztó momentum), Johnny és Kinzie beszólásai ütnek, mint az istenek kalapácsa, visszatérő karakterekből pedig ezúttal sincs hiány, akárcsak új arcokból (bár Feketeszakáll, Shakespeare és Vlad Tepes nem üt akkorát, mint lehetne, egyszerűen nincs annyi játékidejük, hogy brillírozzanak). Maga a sztori egyébként érezhetően a sorozat rajongóinak íródott, mivel nem nagyon magyarázza a visszatérő karakterek előtörténetét – DLC-ként ez mondjuk érthető is, a szériába nem ezzel az etappal javasolt beszállni.

A nyílt világú játékmenet szintén rendben van, a pokol fővárosaként operáló New Hades tömve van kacagtató mellékküldetésekkel: kárhozott lelkek mentésével, a démoni seregek támaszpontjaként szolgáló katlanok kipucolásával, vagy épp túlvilági kollégista bulik szabotálásával okozhatunk zavart az alvilágban, egyrészt a helyszínnek megfelelő fegyverzettel (sáskajárásvető, kénkövet köpködő géppisztoly stb.), másrészt az előző rész némileg átdolgozott szupererőivel (a telekinézist például megidézhető démonok váltják). A pokoli időtöltés mind szóló, mind kooperatív módban garantált (utóbbi esetben a kiszolgáló Johnnyt, míg a vendég Kinzie-t irányítja, míg szólóban bármikor válthatunk kettejük között, a megszerzett képességeket pedig mindkét karakter automatikusan megkapja), vagyis ezen a téren  a csomag hozza a kötelezőt.

DANTE POKLA?

A hangulattal tehát nincs gond, a poklot felforgatva azonban folyamatosan ott motoszkált a fejemben egy kellemetlen gondolatfoszlány, ami nem is annyira a csomag tartalmát, mint inkább a puszta létét kérdőjelezte meg. Johnny magánszámát ugyanis a szórakoztató sztori ellenére is teljesen feleslegesnek érzem, főleg egy Saints Row IV után, amit hiába imádtam, technikailag akkor is egy az egyben elődjére épült (ami ugye annyit tesz, hogy a GooH is az SR3 2011-es alapjain csüng). A különbség ezúttal az, hogy míg az SR4 elődjéhez képest jelentősen kibővített tartalommal érkezett, addig ez a DLC tényleg nem több egy átskinezett, alaposan megvágott rókabőrnél.

Az akció ennek megfelelően jottányit sem változott (ellenfeleink továbbra is létszámukkal, semmint eszes taktikájukkal okoznak kihívást), a minijátékok zöme az előző etapokból érkezik (kivételt csak a repülés köré épített activityk jelentenek, amik tényleg jók lettek), a szupererők és fegyverek jó részét pedig szintén csak minimális, főleg kozmetikai változtatásokkal emelték át az elődből. Az előbbinél ez annyit tesz, hogy nagy meglepetésekre ne számítsunk, utóbbinál pedig azt, hogy alapból ezúttal is nagyon gyengék, ráadásul néhányuk nem is jut túl az egyszeri poén szintjén: a sokat reklámozott minigunos fotel például messze a legkényelmetlenebbül irányítható jármű a játékban.

Vizuális fronton a 2011-es alapokhoz képest szinte semmit nem változott a játék: New Hades, mint alvilági főváros nagyon fantáziátlan, képi világa pedig inkonzisztens, a terület zöme ugyanis az előző részek átskinezett steelporti modelljeit használja, a város ennek megfelelően nagyon szögletes, és zavaróan modern benyomást kelt, hagyományos alvilági ábrázolású, high fantasy-jellegű épületből nagyon kevés van. Grafikai téren tehát a játék nem brillírozik, épp ezért állok (megint) értetlenül a gépigény előtt: a 2011-es SR3 vizuális színvonalát hozó etap éhsége ugyanis még az SR4 (hasonlóan indokolatlan) vasigényéhez képest is tovább nőtt (minimum négymagos proci kell a futtatáshoz), ráadásul ez a rész is hajlamos rendszertelenül kékhalálra fagyasztani a gépemet.

Ami a hangokat illeti, ott komoly probléma nincs: a szinkronszínészek brillíroznak, a nyomasztó háttérzene egész hangulatos, aki viszont zúzós death metalra és kemény rockra csapatná az alvilági autópályákon, csalódni fog: a pokolban a rádiók némák, licencelt zeneszámokra nem tellett a büdzséből.

LENYÚZOTT BŐR

A Volition (talán a Deep Silver nyomására) másodszor is lapot húzott a Saints Row The Thirdre, és bár a fantasymiliő (valamint a DLC-s címke) úgy-ahogy menti a helyzetet, azért remélem, hogy a brigád a GooH-val most már tényleg lezárja a sorozat SR3-mal kezdődött korszakát (erre egyébként az elérhető befejezések tükrében nagy esély van). A bandával továbbra sincs gond, a technikai körítéssel és a játékmenettel viszont már annál inkább: mindkettő kezd kifáradni, szóval egy esetleges ötödik résznél ennél sokkal többet kell virítania a Volitionnek, ha nem akarják hőseik után a sorozatukat is a pokol fenekére küldeni.