Gyorsan jött, gyorsan ment. Amikor a Kickstarter-láz csúcsán, 2012 márciusában, alig 24 óra leforgása alatt közel félmillió dollárt sikerült összekalapozni egy, a Shadowrun-világában játszódó szerepjátékra, még éppen úgy mi sem tudhattuk, ahogy a projektet jegyző Harebrained Schemes sem, hogy három évvel később már egy trilógia lesz a fejlesztők kezében, ahogy talán azt sem, hogy ezt követően amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt a Shadowrun-világ videójátékosított változata, és az aszály azóta is tart. Vagyis tartott: a semmiből most visszatért az eredeti trilógia, hogy teljesen új platformokon vesse meg a lábát.

VISSZA A JÖVŐBE

A Shadowrun Trilogy ugyanis egy olyan gyűjteményes kiadás, amely a Harebrained-jegyezte Shadowrun-játékokat kínálja egyetlen csomagban: azaz a 2013-as Shadowrun Returns-t, a 2014-es Shadowrun: Dragonfall rendezői változatát, valamint a 2015-ös Shadowrun: Hong Kong bővített kiadását, tartalmi szempontból változatlan formában. A trilógia ebből a szempontból nem összefüggő, mindegyik felvonás egy önálló játék, egyedi karakterekkel, egyedi történetekkel és egyedi helyszínekkel – olyannyira, hogy mindhárom sztori teljesen más városokban, teljesen más kontinenseken játszódik, a közös kapocs pedig alapvetően az univerzum, illetve maga a játékmenet.

Az univerzum pedig mindegyik felvonásban pazar: a nyolcvanas évek legvégén született asztali szerepjáték, a Shadowrun egy olyan alternatív huszonegyedik századot fest le, ahol megférnek egymás mellett a cyberpunk implantátumok, a fantasy-kből ismerős lények (mint a trollok, az orkok, a sárkányok) és a nyers varázslatok. A világ maximálisan komor, ahol hatalmas nagyvállalatok, kormányok, szupergazdagok, és a szervezett bűnözésben jártas szindikátusok vívnak folyamatos harcot a hatalomért. Ebből pedig alaposan kiveszik a részüket a címadó shadowrunnerek, akik adatokat és tárgyakat lopnak, embereket menekítenek ki vagy épp küldenek a túlvilágra, és igazából pénzért bármire hajlandóak.

A trilógia pedig ezt alaposan meg is mutatja. A legrövidebb, egyben sok szempontból legegyszerűbb Returns például Seattle-be kalauzol, ahol egy olyan sorozatgyilkos garázdálkodik, amely áldozataitól nemcsak az életüket, de a szerveiket is beszedi, és ebbe a körbe bekerül a főhős egy barátja is, aki a túlvilágról kér segítséget. A Dragonfall sem fest le kellemesebb helyzetet: a Berlinben játszódó epizódban egy shadowrunner-csapat frissen csatlakozott tagjaként sikerül belekeveredni először egy elbaltázott küldetésbe, aztán pedig egy olyan, halottnak hitt sárkány utáni hajszába, aki egykor rettegésben tartotta Németországot. A záró akkordnak megálmodott Hong Kong a címadó, kizárólag a nagyvállalatok által irányított városba invitál, a börtönből szabadulva, ám a meleg fogadtatás helyett golyózápor fogad, és egy olyan hajsza veszi kezdetét, ahol minden, még a törvény is ellened dolgozik.

POST MORTEM

A Shadowrun-játékok mindezt egy klasszikus, extrémen szövegcentrikus, egyfajta izometrikus nézetből tálalt szerepjátékként adják elő, ahol az alapvetően lineáris történetet – a Dragonfall és a Hong Kong esetében – melléküldetések sokasága egészíti ki. Az ehhez megálmodott játéktér nem túl hatalmas, de relatíve változatos, hiszen a missziók önálló helyszínekre kalauzolnak, ennek során pedig shadowrunnerhez méltó dolgokat kell kivitelezni: célpontokat elintézni, tárgyakat ellopni, személyeket kimenekíteni. A trilógia második etapjától kezdődően ezeknek ráadásul több megoldása is van, és ez a végkifejletüket is jelentősen tudja befolyásolni.

Előbb vagy utóbb ugyanakkor a harc elkerülhetetlen: a Shadowrunokban ez hagyományos sRPG-formátumban kerül elő, azaz körökre osztva, fedezékrendszerrel, akciópontokkal, egyedi képességekkel, néha pedig fájdalmasan szoros szituációkkal, ahol nemcsak a szerencse és a kockadobások miatt lehet idegeskedni, de a nem túl acélos mesterséges intelligencia miatt is. Azaz a Shadowrun Trilogy maximálisan hű a felmenőihez, hiszen átirat – és a hangsúly nem is azon van, hogy milyen a három játék (egyrészt modern klasszikusok, másrészt a linkelt tesztek részletesen is bemutatják őket), hanem azon, hogy milyen lett maga az átirat.

A JÖVŐ UTCÁI

Röviden és tömören: vegyes. Bár a főhős közvetlen irányítása lényegesen szerencsésebb egy, a kontrollerre erőltetett kurzor helyett, csakhogy a terep erre nincs felkészülve. Nagyon könnyű folyamatosan belefutni vagy beleakadni a világ részeibe, és ez sajnos harc közben is igaz, ahol a kötött, csak a zoomolást engedélyező kameranézet miatt rengetegszer azt sem látni rendesen, hol kezdődik egy fedezék, vagy mit takar ki egy objektum. Az átszabott interfész jó ugyan, de a limitált mennyiségű gomb miatt azért néha így is túl sok az almenü, ami ráadásul nem is mindig sebes. Néha érthetetlen módon be tud lassulni, amit csak tetéz az, hogy a három játék egyike sem fut teljesen stabilan. Ha épp nem a ritkán előforduló teljes fagyás okoz bosszúságot, akkor a beragadó menü vagy az elsötétülő, csak a menüváltással feltámadó képernyő hozza a frászt mindazokra, akik nem mentenek szinte percenként.

Arról nem is beszélve, hogy a közel tíz év azért bőven meglátszik a tálaláson. Bár mind a három epizód bődületesen hangulatos, a helyszíneket, főleg a központi hubokat pedig aprólékos részletekkel sikerült életre kelteni, a gyatra karaktermodellek mellett azért a brutálisan kevés hangeffekt is sokkal jobban fel fog tűnni, mint annak idején, ahogy az is, hogy a tetemes mennyiségű szövegből gyakorlatilag egyetlen sor sincs szinkronizálva. Egy átiratnál ez persze érthető – csakhogy az elmúlt tíz év, a Shadowrun-játékok sikere, és például a Disco Elysium kvázi ingyenes upgrade-je után mégiscsak elvárható lett volna, hogy ha nem is mind a három, de legalább egy rész egyfajta modernizálást kapjon.

Ettől függetlenül a Shadowrun Trilogy kihagyhatatlan mindazoknak, akiknek kimaradt az eredeti trilógia. Az epizódonkénti 20-30 órás játékidő bőven a befejezhető kategóriába tolja, világa, előadásmódja pedig, ha nem is páratlan, pontosan annyira fantasztikus, mint megjelenése idején. És ha a mágiát és a legendás lényeket leszámítjuk, az általa lefestett világ egyre inkább kezd hasonlítani a miénkre…