Az a helyzet, hogy a Supermassive Games bárhogy is próbálkozik, a 2015-ös Until Dawn sikerét már akkor sem tudja megugrani, ha egy új játéknál Oscar-díjas színészek garmadáját állítja csatasorba. Ennek elsődleges oka pedig, hogy az Until Dawn a lehető legjobb időben jött ki. A Quantic Dream épp leuralta a piacot az interaktív játékokkal, amikor előlépett a Supermassive, és letette az asztalra az utóbbi idők egyik legjobb slasherjét – csak épp videójáték formájában. A horror téma bejött a csapatnak, úgyhogy pár év múlva útnak indult a The Dark Pictures antológia. Érdekesség, hogy minden egyes rész a valóságból merít: a Man of Medan az Ourang Medan hajó eltűnéséből, a Little Hope pedig az Andoverben (és nem, nem Salemben) megesett borzalmas boszorkányperekből. A House of Ashes egy 4000 évvel ezelőtti mítoszból táplálkozott, a The Devil in Me azonban kicsit egyértelműbb alapokon nyugszik – Amerika első ismert sorozatgyilkosán.

Check in

Henry Howard Holmes, azaz H. H. Holmes New Hampshire államban született, 1861-ben. Zűrös (apja egy balhés alkoholista volt), de bigott vallásos gyerekkora végül az orvosi pálya felé terelte. 27 gyilkosságot ismert be, amiből mindössze kilencet sikerült rábizonyítani. Drogériát, majd később hotelt is üzemeltetett, amelyet úgy alakított ki, hogy rejtett folyosók, titkos szobák, csapóajtók és elmozduló falak is helyet kaptak bennük. Áldozatait ezekkel csalta tőrbe, majd megkínozta és megölte őket, a testeket pedig elégette, vagy savban oldotta fel. 1894 végén kapták el, majd tetteiért a philadelphiai megyei börtönben felakasztották. Díszes koporsót nem kapott, saját kérésére egy több tonnás betontömbben temették el – a csapdákkal teli hotel Gyilkos Kastély néven vonult be a történelembe, megágyazva ezzel egy American Horror Story-évadnak, és temészetetesen az új The Dark Pictures-játéknak.

A prológusban mindjárt az 1800-as évek végére térhetsz vissza, amikor is egy gyanútlan pár érkezik a hotelbe. Maga Holmes köszönti őket a recepción, majd a szobákat kiadva nem kell sokat várni az első gyilkosságra. Itt még nem menthetsz meg senkit, ez a rész kifejezetten oktatómódként szolgál, bár kissé elkapkodott lett – a The Quarry azért ezt jobban megoldotta. Ezután ugrás a jelenbe, ahol egy filmes stáb készülődik, hogy a Gyilkos Kastély pontos másába látogassanak, miután egy rejtélyes alak meghívta őket. Odabent aztán nem találnak senkit: sem személyzet, sem az állítólagos vendéglátójuk nem akar mutatkozni – aztán elkezdenek mozogni a falak. Oké, ennyire még nem rohannék előre. A The Devil in Me első fele kifejezetten vontatott, ugyanis a szigetre való megérkezés után akad egy szörnyen monoton, "leszakadunk a csoporttól és magunk fedezzük fel a helyet" szegmens, ahol a játék megmutatja ugyan a széria újdonságait, de rettentő mód el lett nyújtva az egész. Ha ez a Netflixen lenne, az ember már nyúlna a 10 másodperces előretekerésért.

Megismerheted a stábot, és bár túlságosan emlékezetes karaktereket nem sikerült összehozni (a Little Hope azért ezt jobban csinálta), a kvázi főszereplő ezúttal Jessie Buckley, aki az Ők (Men) című filmből lehet ismerős. Ami jópofa, hogy minden karakter ért valamihez, amiben jó, illetve van egy gyenge pontja. Charles például ki tud nyitni lezárt fiókokat, míg Erin, a hangtechnikus, egy zajszűrős, extra érzékeny mikrofonnal kihallgathat egy beszélgetést a fal túloldalán. Ugyanakkor ő asztmás, szóval az inhalátornak mindig kéznél kell lennie. Ezek feldobják az összképet, de sajnos még mindig jobbára egydimenziós karakterekkel operál a széria, és ezen a The Devil in Me sem tud változtatni (Charles cigaretta utáni vágyódása már-már abszurd). Meghalni könnyű, és a dolgok (meg maga a játék is) akkor kezdenek beindulni, amikor a szereplők rájönnek, hogy bezárták őket az épületbe, amely tele van olyan csapdákkal, amelyek bármelyik Fűrész-filmbe elmennének.

Check out

Új mechanika az elbújás lehetősége. Ha para van, és közel a veszély, az éppen aktuális karakternek minimális idő áll rendelkezésére, hogy fedezéket találjon, ami mögé lekuporodva végig kell várnod, amíg tiszta nem lesz a terep. Jópofa, de egy-két kivételtől eltekintve felesleges elemnek éreztem, ellenben a sztori a végére kellőképpen összeállt, és a borzalmas múltbéli eseményekkel (a Psycho is megidéződik) együtt egy meglehetősen kellemes limonádé-horrort szállított, amely talán még egy második végigjátszást is megérhet – maximalistáknak akár többet. Immár lehet gyűjtögetni érméket, amelyekkel diorámákat vásárolhatsz a menüben. A zene korrekt, a szinkron többnyire okés (Marknál azért rezeg a léc), a jumpscare-ijesztgetések pedig jók lettek, némelyik tényleg váratlanul jön. A grafika jól láthatóan szintet lépett, PS5-ön roppant realisztikus mind a szereplők mimikája, mind a környezet (persze a DualSense képességeit is kihasználja a program). Az animációk azért elég furák, a futást (pontosabban kocogást) például nem tudom, ki modellezte le, de gyaníthatóan még életében nem látott a sétálásnál gyorsabban közlekedő embert. Az egyébként is jellemző a karakterekre, hogy mindent iszonyatosan lassan csinálnak. Néha már legszívesebben ráripakodtam volna a tévére, hogy Mark másszon gyorsabban egy rohadt létrán, pláne mivel egy gyilkos is a környéken grasszál.

Összességében a The Devil in Me korrekt horrorjáték lett, de semmi több. Évadzárónak azért többet vártam. A Supermassive berendezkedett a középkategóriára, és már nem akarja úgy megreformálni a műfajt, mint tette azt 2015-ben, az Until Dawnnal. Ennek ékes példája a kötelezően belógatott következő rész előzetese is, amelyet a stáblista után tekinthetsz meg (illetve az egyik Secret a játék háromnegyedénél felfedi). "Micsoda eredeti ötlet!" – dünnyögtem magamban, mikor megláttam, hová visz legközelebb a The Dark Pictures. Persze ha elég neked, hogy egy horrorjáték 6-8 órára kizökkentsen a szürke novemberi hétköznapokból, akkor nem lőhetsz mellé a Gyilkos Kastélyban tett túrával sem. A gyenge kezdés, illetve a felemás befejezés között ott lapul egy érdekes háttértörténet, groteszk gyilkosságokkal és félelmetes helyszínekkel, illetve néhány jól elhelyezett ijesztgetéssel. Csak épp ez nem elég ahhoz, hogy az ember meghosszabbítsa a szobafoglalását.